Az élhetetlen ország, avagy a diktatúra természetrajza

Diktatúrákat többféle módon lehet ideig-óráig fenntartani, az elégedetlenséget elfojtani. Az egyik jól bevált módszer a fenyegetés gyakorlása, a fenyegetettség érzésének fenntartása, legyen az tényleges, vagy verbális. A tényleges fenyegetés nagyon sokszor tettlegességig fajulhat a diktatórikus berendezkedésű országokban, ami a jogtalan fogvatartáson, bebörtönzésen át egészen a következmények nélküli tettlegességig, extrém esetben halálig fajulhat. Az ilyen diktatúrákat, elnyomó rendszereket nevezzük „kemény diktatúrának”.

A történelem folyamán ez a tettlegesség pozitív eredményeket is hozhat, gondoljunk itt az államalapításokra. (Ha jól belegondolunk, akkor például István királyunkat a ma érvényes törvények alapján emberiség, emberiesség elleni bűntettel lehetne vádolni, illetve állítani törvényszék elé.)

A diktatúrának van egy finomabb változata is, amit úgynevezett „puhadiktatúrának” tart a köznyelv. A puhadiktatúra elsődleges jellemzője, a „tele a has zárva a száj” elv, ami annyit jelent, hogy az elnyomórendszer a társadalmi elégedetlenséget viszonylagos létbiztonsággal kompenzálja, ami hathatósan takarhatja az emberjogi hiányosságokat. Ez a puhadiktatúra volt jellemző a múlt század hatvanas-nyolvanas éveinek Magyarországára, a szovjet-blokk „vidám barakkjára” az úgynevezett Kádár-korszakra. Kádár idejében az emberek létbiztonsága, ellátása olyan mértékű volt, ami elfojtotta az elégedetlenkedéseket, illetve lehetővé tette, hogy jelentősebb nemzetközi tiltakozásokat elkerülve funkcionáljon a rendszer. A lakosság hajlandó volt feláldozni az emberi jogokat a közbiztonság, vagy a létbiztonság oltárán. Valamit, valamiért.

A kádári puhadiktatúra szokatlan módon hosszú időt élt meg, sőt. A Kádár-rendszer gyakran nemzetközi elismerést is kivívott, gondoljunk itt a példaértékű magyar mezőgazdaságra (Bábolna), a Tungsram, vagy az Ikarus világsikerére. A kádári rendszer hozta vissza magyar földre az államiságot jelképező Szent koronát, konszolidálta a nemzetközi kapcsolatokat, vagy normalizálta például a Vatikán és Magyarország meglehetősen hűvös viszonyát.

De a diktatúra akkor is diktatúra, bármennyire is puha. Jelentősen korlátozták a szólás- és véleményszabadságot, a sajtószabadságot, vagy a mozgásszabadságot. A vallásszabadság gyakorlásában is számos probléma merült fel, ugyanakkor el kell ismerni, hogy a rasszista, antiszemita gondolatokat csírájában fojtották el, amelynek akár alapja is lehet a bigott vallásosság. A Kádár-rendszerben szinte ismeretlen fogalom volt a faji megkülönböztetés és hathatósan kezelték az úgynevezett „cigánykérdést” is, meglehet ennek oka a „teljes foglalkoztatás” volt.

A kádári puhadiktatúrának ezen kívül volt egy rendkívül nagy előnye. A ’89-es rendszerváltást, illetve a Gorbacsovi peresztrojka hatásait Magyarország szinte észrevétlenül, mi több eufórikus hangulatban vészelte át. Nem volt ez jellemző a szovjet-blokk más középkelet-, illetve kelet-európai államaira. A legsúlyosabb konfliktusok talán Romániára voltak jellemzők, ahol Ceausescu kemény diktatúrájának vérrel vetettek véget. Súlyosan eszkalálódott a helyzet Lengyelországban is, ahol a Wojciech Jaruzelski vezette lengyel diktátum megszüntetéséért folytak véres utcai harcok. Az Erik Honecker vezette keletnémet diktátum sem szűnt meg véráldozat nélkül. Számos áldozata volt az országból menekülni vágyásnak.

A diktatúrák természetrajzát viszonylag egyszerű meghatározni.

Diktatúrák mindig is voltak, és lesznek is mindaddig, amíg az emberi hatalmi téboly, az uralkodási vágy létezik. Ázsiától Dél-, vagy Közép-Amerikáig, Afrikától Európáig.

A diktatúrák mindig súlyos áldozatokat követelnek, legyenek kemények vagy puhák. Áldozatot az országtól, a néptől, a nemzettől. A diktatúra elsődleges jellemzője, hogy mindig a nemzeti jólétet taszítja szakadékba. Egy diktátornak nem érdeke a nemzeti jólét, csakis az önös érdeke. Minden diktátornak annál kisebb a hatalma, minél nagyobb a nemzeti jólét. Minden diktátorra jellemző, hogy nemzeten felülállónak érzi magát, tettei megkérdőjelezhetetlenek, szavai a hívek tudatában szinte isteni kinyilatkozásokkal érnek fel. Legtöbbször a nemzeti érdek kámzsája mögé rejti mindazt, amit az egyéni érdeke diktál.

Hatalomvágy-diktátum, diktatúra-hatalom. Korlátlan hatalom nem létezhet diktatúra és diktatúra sem korlátlan hatalom nélkül. E két fogalom oly’ szorosan kötődig egymáshoz, akár a sziámi ikrek. A gondok akkor kezdődnek, amikor a kapzsi hatalmi mámor olyan méreteket ölt, ami átlépi egy nemzet tűrési határát. Ez vezethet véres összecsapásokba hívek és ellenzék között, vezethet polgárháborúhoz, vagy akár világégéshez.

Sajnos észre kell vennünk, hogy a 2010-es évek Magyarországa rohamtempóban halad a totális diktatúra irányába. Alkotmányos jogokról (egyáltalán alkotmányról) már rég nem beszélhetünk. A hatalom szinte tobzódik, korlátlanul engedve teret a végtelem hatalmi tébolynak, hiszen nincs, ami megállítsa. Kendőzetlen, minden szégyent nélkülöző immáron a korrupció, a hivatali hatalommal való visszaélés. A demokratikus fékek és ellensúlyok rendszere lebontva.  Szólás- és véleményszabadság, szabad sajtó már jóformán nincs. Parlamenti képviselőiken keresztül képtelenség az ellenzéki véleményeknek hangot adni, törvényesen megválasztott képviselők vannak némaságra kárhoztatva. A magyar jog asztalánál már rég nincs egyenlőség, hisz’Justitia templomának papjai is a diktatórikus érdek kiszolgálói.

Magyarország egyre inkább élhetetlen országgá válik. Aki tud, menekül, aki meg nem, az hallgat a verbális-, illetve tényleges fenyegetettség hatására. De ennek a hallgatásnak nagy ára lesz. A harmadik magyar köztársaság immáron összeomlott a diktátum súlya alatt. Többszázezer éhező és hajléktalan, többmillió létminimum alatt élő, vagy annak határán tengődő hallgatja a szirénhangokat, miközben tűri némán, hogy diktatúra áldozatává váljon. Hogy milyen diktatúráévá ahhoz kétség sem férhet, hiszen a gyomrok korognak és egyre hangosabban. Vajon meddig még?

Befejezésként még egy pár gondolat:

Furcsa egy nemzet a magyar. Akár fát is vághatnak a hátán, ha tele a hasa. Nemzeti himnuszának kezdősorai is magába foglalják azt az óhaját, miszerint:

„Isten áld meg a Magyart,

Jókedvvel, bőséggel…”.

Eddig rendben is volna, ám a következő sorok már jóval sejtelmesebbek:

„Nyújts feléje védő kart,

Ha küzd ellenséggel…”.

Hogy miért mondom azt, hogy sejtelmes? Talán azért, mert a legnagyobb probléma az, hogy tulajdonképpen a magyar legnagyobb ellensége önmaga. Magyarországon ezért dúlhatnak a hatalmasok, ezért virágozhatnak a diktatúrák, ugyanakkor nem tudnak gyökeret verni a demokráciák.