2004

2004.03.29.

Endreffy Zoltán filozófus, katolikus teológus

Iványi Gábor teológiai tanár, metodista lelkész

Majsai Tamás teológia tanár, református lelkész

Szöllősy Ágnes művészettörténész

Tillmann József filózófus

Nyilt válasz „Óvás Mel Gibson „evangéliumától” című felhívásra

Önök a „Passiót”, mint a sátán megkísértését emlegetik.

Megütközést keltett bennem, hogy mennyire képtelenek elfogadni a XXI. század plasztikusabb (lehet „vértenger”, „szadizmus”) ábrázolásmódjait. Holott tudják, hogy mind az ókori, középkori, vagy közelmúltbeli egyetemes emberi történelemhez hozzátartozik a kegyetlenség. Szégyen az emberiségre, de sajnos igaz.

Azzal, hogy Önök elfordítják a fejüket, a saját felelősségüket nem leplezhetik.

„Lelki antraxtámadásnak” nevezni azt, ami bemutatja az esetlegesen történteket, nem csak súlyos felelőtlenség, hanem bűn is.

Lehet a „Passiót” szeretni, vagy nem szeretni, lehet borzongva végignézni, vagy öklendezve elutasítani, lehet túlzott nyersességgel, kegyetlenséggel illetni. De egy képi ábrázolásmód miatt megkérdőjelezni nem!

Ugyanis tudva tudjuk, hogy Jézus szenvedései nem kitalációk. Csak a milyensége kérdéses. Ugyanis azt, csak az apostolok, a Biblia, a korabeli leírások alapján sejthetjük, az elmúlt kétezer év pedig jócskán megszépítette. Aki mindezt – úgymond – cizellálva képes csak elfogadni, az nem csak önmagának hazudik, hanem a hívőknek is. Ugyanis a szadizmusban nem lehet, nem szabad értelmet és kielégülést keresni, ahogy azt Önök a szentírás kapcsán magyarázzák, félremagyarázzák. Jézus megkínzatásának, keresztrefeszítésének nem a szadizmus a lényege, hanem a halál elodázása, ezáltal elrettentés, a tömegek megfélemlítése. A hit, a keresztényi hit pedig nem a „halál halálával”, nem az „elvégeztetett” igével, hanem a feltámadással, az Úr erejének, mindenhatóságának tudatosulásával, hitével születhetett meg. Aki Mel Gibson filmjét, mint a „szeretet evangéliumának prostituálását” állítja be, s a mű bemutatását, mint „ama bizonyos harminc ezüst kasszírozásának igyekezetét”, az saját egyháza ellen vét.

Mert szomorú bár, de ismerjük el, hogy többen látogatják Mel Gibson „ A passió” című moziját, azért, hogy megismerjék az evangéliumot, mint magát a keresztény templomokat.

S lehet, hogy több igazságot találnak!

Különösen felháborító, hogy az önnön lelkifurdalásukat palástolva, összemossák a filmmel szembeni ellenszenvüket a holokauszt 60. évfordulójával, valamint, hogy a keresztény egyház felelősségét, mint „keresztény hagyományt” említik.

Ezzel egyenlőségjelet tettek a „keresztény hagyományok által formált gonoszság” és a kereszténység tanítása, a keresztény egyház közé.

Mert igaz, hogy a keresztény egyház történelme során sok igazságtalanságot elkövetett (keresztes hadjáratok, inkvizíció, maga a zsidóüldözés,…), de Önök ezzel a keresztséget, a kereszténységet, magát a keresztény embereket, mint kollektív bűnösöket állítják be.

„Felháborodásukban”, mellyel Önök Mel Gibson filmjét illetik, figyelmen kívül hagyják II János Pál pápa bocsánatkérését, a keresztény egyház által a történelem során elkövetett bűneiért, s ezzel magát a pápát kérdőjelezik meg.

Uraim, Hölgyem!

Az Önök nyilatkozata és felhívása - hogy hasonló szavakkal éljek -, közönséges kereszténykalandorság, melyhez én, mint keresztény nem kívánok csatlakozni!

Egyúttal közlöm Önökkel, hogy mély szomorúsággal tölt el, amiért egy film kapcsán filozófusaink, teológusaink, teológiai tanáraink, történészeink ilyen írásokra ragadtatják magukat. Nagyon közel áll ez az egyházi cenzúrához, könyvek betiltásához, a szabad gondolatok korlátozásához.

2004.04.01.

Egy hivatalos közlemény margójára

 A francia katolikus püspöki kar is hivatalos közleményben ítéli el a Passió „sokkoló élvezettel” bemutató szenvedéstörténetét. Mi több, kifogásolja, hogy a filmet 12 éven aluli nézők nem látogathatják. A közlemény paradoxonként értelmezi, hogy a Jézusról szóló filmet pont a gyermekek nem nézhetik meg.

Ez a nyilatkozat maga a paradoxon!

Mert, ha a katolikus egyház tényként értelmezi Jézus kinyilatkozásait, tanításait, akkor el kell hogy ismerje: Jézus végtelen bölcsességgel és szeretettel tekintett a gyermekekre, („- engedjétek hozzám a gyermekeket!”) mert bennük látta a romlatlan tisztaságot, az őszinteséget, ugyanakkor hozzájuk intézett példabeszédeiben – kiforratlan elmékről lévén szó – nem ábrázolta a kegyetlenséget. Tanított. A szó legnemesebb értelmében.

Ha ezt vesszük alapul, akkor helyes a korhatárosság és helytelen a tiltakozás, mert a túlzottan naturális ábrázolásmód a képlékeny gyermeki tudatot téves irányba vezetheti. Ha a francia katolikus püspöki kar képes lenne gyermekeket is e mozira citálni, ezzel feloldaná ugyan a saját állítása szerintit paradoxont, de bűnt követne el a gyermekekkel szemben.

Ugyanúgy helytelen szadizmust emlegetni a film kapcsán. Meglepő tapasztalni tudós teológusaink, s ami sajnálatos, filozófusaink tájékozatlanságát e téren.

A szadizmus ösztönösség, a kegyetlenség tudatosság.

A kettő közt nem látni a különbséget vakság.

Ezért nem lehet, nem szabad a szadizmusban értelmet keresni, ugyanakkor a kegyetlenségben azonnal észre kell venni a szándékosságot, tudatosságot, a célt. Jézus is azt mondta: „- Bocsáss meg nékik Uram, nem tudják mit cselekszenek!” Mert Ő tudta azt, hogy a „közemberek” cselekedetei  ösztönből fakadnak (tanulatlanságuk miatt tetteik eredetében az ösztönt, sem mint a tudatot kell keresni), de tudta azt is, hogy a tomboló szadizmus mögött az „írástudók” kegyetlensége húzódik. Lásd Kaifás főpap, Heródes antipas, Salome viselkedését, cselekedeteik mozgatórugóit.

Ostobaság, mi több, felháborító antiszemitizmus erősödésének lehetőségét említeni a film kapcsán. E felelős keresztény vezetők megnyilatkozásaikban kihasználják, vagy megpróbálják kihasználni a zsidó hitűek zsigeri félelmeit (bűnbakkeresés?) az antiszemitizmustól, törekvéseiket gyökereik megtartására, vallásuk korlátozások nélküli gyakorlására, küzdelmüket hazájukért, puszta létükért, ezzel maguk oldalára állítva őket, mintegy igazolva saját téveszméiket. Ahogy végtelenül igazságtalan a zsidók részéről hogy hajlamosak pl. a német, a lengyel, az osztrák, az orosz vagy a magyar … stb. népet antiszemitizmussal illetni (bár ezt a holokauszt kapcsán meg lehet érteni), ugyanúgy végtelenül igazságtalan és elfogadhatatlan,  pl. Jézus haláláért a zsidókat tenni felelőssé. E kinyilatkozások alkalmasak a kollektív bűnösség tézisének plántálásához.  Aki ezt teszi, az vagy a történelemmel, az Ó- és Újszövetséggel, az evangéliummal nincs tisztában, vagy (még elgondolni is rossz) szándékosan ferdíti el a tényeket, amivel szellemi sötétségbe ránthatja a kevésbé tájékozottakat.

Ezzel kapcsolatban ajánlom figyelmükbe Immanuel Kant: A tiszta ész kritikája című művét.

2004.04.11.

Levél Iványi Gábornak

 Tisztelt Iványi Úr, Tiszteletes Úr!

 Érdeklődéssel olvastam a Népszava 2004, április 9-én „Csak néznek, s bámulnak rám” cím alatt megjelent eszmefuttatását. Mivel én is a cikkben említett „a filmet védelmező vakok” közé tartozom – a Népszavában 2004. április 1-én megjelent olvasói levelem bizonyítékaként -, ezért érzem úgy, hogy személyes megszólíttatásom kapcsán levelemmel megkeresem Önt.

            Mindig tiszteltem szociális érzékenységét, karitatív igyekezetét, s magamban elismeréssel adózom tevékenysége előtt. Fent említett cikkével kapcsolatban is gratulálok, tartalmával majdhogy nem egyetértek, ám mégis engedjen meg némi észrevételt, mellyel az én sajátos szemszögömből próbálom megvilágítani a látottakat, értelmezni a leírtakat, elmondottakat.

            A vakság sorscsapás. A szellemi vakság gyarlóság. Az elvakultság bűn!

Ön nagyon helyesen látja és érzékelteti azt a szarvashibát, mellyel Gibson a tömeg közé viszi a főpapokat, ám a rendező mentségére szóljon, hogy ezzel próbálta ábrázolni a főpapok elvakultságát, a hatalomhoz való görcsös ragaszkodását, szinte páni félelmüket híveik elvesztésének lehetőségétől. (A kereszténység kialakulása bizonyítja is, hogy félelmük nem volt alaptalan.) Ezzel kapcsolatban akár feltételezhető is, hogy „engesztelhetetlen gyűlöletükben” saját szemükkel akarták látni Krisztus szenvedéseit, kereszthalálát, a „hamis próféta” megsemmisülését. E jelenetben csak a főpapokról és csakis a főpapokról van szó, s fel sem szabad tételezni a „zsidó, istengyilkos, vérszomjas képtelenséget” még így, egy cikkbeli idézet formájában sem.

            Mélységesen egyetértek azzal a véleményével, mely szerint: „mert máig nem hajlandók felismerni a hatvan évvel ezelőtti megkínoztatásban és keresztútban, a megsemmisítő megaláztatásban halálba vánszorgó zsidó milliók arcában a megfeszített zsidó Jézust”.

Tiszteletes Úr!

Ön megerősített ama véleményemben, hogy nem szerencsés a holokauszt évfordulójával összemosni a kritikákat, s végképp nem szerencsés az ember fejére olvasni gyarlóságát, szellemi vakságát - tartozzon bár akármelyik felekezethez is -, hisz „csak” ember! Ha egy is közülünk (v.ö. Raul Wallenberg) a film, vagy az Ön írása kapcsán elgondolkodik, netán fellapozza az evangéliumot, s így szabadul szellemi vakságától, már értelmet nyert Jézus tanítása, szenvedése, maga a keresztény hitvallás.

További eredményes tevékenységéhez egészséget kívánva: Kobzi János

2004.07.16.

Levél egy olvasói levelezőnek

Kedves "Ebenezer" !

Azok a „ félhalott múmiák”, akiknek a személyes jelenléte miatt tiltakozol, olyan szörnyűségeket éltek át, amit Te, remélem sohasem fogsz. Ezeknek a „félhalott múmiáknak” erkölcsi kötelességük, akár életük végéig a „nyolcvanon felüli trottyot” üldöznie.

Ők, mint túlélők, ezzel tartoznak a holokauszt áldozatainak, a többi túlélőnek valamint az utódnemzedéknek. Ezek a „félhalott múmiák” maga az élő emlékezet. Ha ezeknek az embereknek az arcába nézel, nem gondtalan, számítógép előtt töltött ifjú éveket látsz, nem a könyvekben, tévében, interneten bemutatott cizellált múltat, hanem a könyörtelen fasizmust.

Rendkívül felháborít, hogy mennyire semmibe veszed az idősebbeket. Ha a tettüket nem is, legalább a korukat tiszteld.  A fiatalság csak egy állapot. Te is lehetsz nyolcvan éves trotty, ha a sors kegyes lesz hozzád. Kíváncsi lennék, hogy akkor hogyan reagálnál majd az ilyesfajta, a korosztályodat érintő megnyilatkozásokra.

További jó egészséget és békés jövőt kíván a negyvenes évei végén járó Kobzi János

2004.12.07

Levél egy „hazaárulótól” Patrubány Miklósnak, a Magyarok Világszövetsége elnökének.

 Tisztelt Patrubány Úr!

Kérem bocsásson meg dédapám miatt, hogy a osztrák-magyar hadsereg katonájaként 1915-ben, egy kivégzőosztag tagjaként, nem volt hajlandó agyonlőni két tizenéves szerb katonát. A statáriális bíróság parancsmegtagadásért és hazaárulásért másnap kivégeztette.

Kérem bocsásson meg nagyapám miatt, aki a II. Magyar Hadtest karpaszományos őrmestereként egy orosz repülő támadása következtében megsebesült ám csodálatos módon túlélte (öt 20 mm-es géppuskalövedéket kapott a testébe amiket sikerült kioperálni, egyet a fejébe, amit viszont élete végéig hordott). Nyolc hónap múlva a korházba kézbesített SAS behívót hazaáruló módon összetépte és hazaszökött.

Kérem bocsásson meg nagyanyámnak aki sebesülten lábadozó nagyapámat hazaáruló módon bújtatta.

Kérem bocsásson meg nagyszüleimnek, amiért 1945 telén hazaáruló módon a zsidó Weiser nénit bújtatták, majd a háború után neki élete végéig (1972-ig) fedelet biztosítottak.

Kérem bocsásson meg szüleimnek, akik hazaáruló módon a bukott rezsimet szolgálták (apám fegyveresen is 36 hónapig), a romokból házat, utat, vasutat – sőt, 1948-ban úttörővasutat – építettek, míg közben gyermekeket neveltek a kommunista diktatúrának.

Kérem bocsásson meg nekem, hogy keresztény létemre hazaáruló módon egy zsidó nőhöz kötöttem az életem.

Végül kérem bocsásson meg huszonéves gyermekeimnek, akik hazaáruló módon – erélyes felszólításom ellenére – nem mentek el szavazni a legutóbbi népszavazáson. Gyenge kifogásuk, miszerint „Nem tudunk lelkiismeretesen dönteni!”, ugye Ön szerint sem mentség?

Üdvözlettel:

Kobzi János

2004.12.09.

Levél Kasza Józsefnek, a Vajdasági Magyar Szövetség elnökének

 Tisztelt Elnök Úr!

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki felnőtt létére is szereti a meséket. Azokban is van intrika és szeretet, gyűlölet és jóság, elesettek és hősök. A mesékből is le lehet szűrni nagyon sok mélyreható tanulságot. Be kell vallanom az utóbbi időkben gyengém a Harry Potter című mesefolyam.

Olvasva a Népszava 2004, december 9-én „ A vajdaságiak nemet mondanak ” cím alatt, az MTI-informácója alapján megjelent cikkét, azon belül is az Ön nyilatkozatát, hirtelen eszembe jutott a Harry Potter.

Ebben a mesében szerepel egy nagydarab, mackókülsejű, rendkívül jóindulatú varázsló. Hagridnak hívják. Végtelen szeretettel bánik a gyerekekkel, bár olykor kissé meggondolatlan. Többször is mondja: „Hoppá! Már megint elszóltam magam.”

Nos. Az MTI szerint Ön a Szülőföld program kapcsán ezt nyilatkozta: „A Szülőföld program keretében ajánlott egymilliárd forint csupán töredéke annak a támogatásnak, amelyre szükség lenne a határon túl rekedt magyarok szülőföldön maradásáért.”

A december 5-i népszavazás után több vezető politikai személy, úgy a határon innen és azon túl is, keményen ostorozta Gyurcsány Ferencet, a kormánykoalíciót, egyáltalán az egész baloldalt, azt vetve a szemükre, hogy a határon túli magyarok csak gesztust vártak, nincs szükségük pénzre, eszük ágában sincs áttelepülni, különben is gusztustalanság a kettős állampolgárság kérdését az anyagiakon keresztül szemlélni.

Akkor vajon hogyan került terítékre az Ön nyilatkozatában a szülőföldön maradáshoz szükséges összeg nagysága.

Tisztelt Kasza József Úr!

Úgy gondolom Ön nem olvasta, vagy látta a Harry Pottert, mert akkor valószínűleg Ön is azt mondaná: - Hoppá! Már megint elszóltam magam.

Üdvözlettel: Kobzi János

2004.12.15.

Nyílt levél a Magyar Katolikus Püspöki Karhoz

 Főtisztelendő Uraim!

Nagyon mély szomorúsággal és megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy milyen lelkesedéssel támogatták az Oktatási Minisztérium elé szervezett tiltakozó megmozdulást. Azzal, hogy Önök egy egyházi iskola – több mint meggondolatlan – igazgatójának felhívására az utcára citáltak több száz (ezer?) kiskorú gyermeket, a felelős keresztény erkölcs útjáról egy nagyon sötét területre léptek. A gyerekek politikai célú felhasználása (kihasználása) a történelem legbűzösebb korszakait juttatja eszembe.

Cselekedetüket – mint keresztény - nem tudom eléggé elítélni!

Az olyan iskolaigazgató, aki az iskolai értesítőt politikai felhívásra (még ha anyagi vonatkozású is a cél) használja, a szülőket és hozzátartozókat - mintegy revolverezve – invitálja, az beosztására teljességgel alkalmatlan. A szememben pedig nem pedagógus.

Mint ahogy bennem is nem kis ellenérzést és felháborodást váltott ki, úgy feltételezem több honfitársamban is. Így tevékenysége ahelyett, hogy a gyerekek testi, szellemi épülését szolgálná, s ezzel a katolikus egyház tekintélyét emelné, mérhetetlen ellenszenvet, bizalmatlanságot szül, hatalmas kárt okozva, úgy az egyháznak, mint az egyházi oktatásnak.

Főtisztelendő Urak!

Bármennyire is az egyházi oktatás kiterjesztése, fejlesztése lebeg szemük előtt, azért ne minden áron. A képlékeny gyermeki elme ilyetén való kihasználása nem keresztényi cselekedet. S ne feledjék: a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Üdvözlettel: Kobzi János

 2004.12.16.
Veszélyes „játékok”

Egyre inkább a zsigereimben érzem.

Igen.

Itt belül.

Valami megmagyarázhatatlan aggodalom, féltés kezd egyre inkább eluralkodni bennem.

Na nem magamért aggódom. Nem.

Kis hazánkért. Ezért a 93 000 km²-ért. A határon túlikért. A békéért. A jövőért. Gyermekeim, gyermekeink jövőjéért. Mert úgy érzem, valakik dúvadként taposnak veteményesünkben. Felelőtlen, meggondolatlan, a hatalomért bármire képes szerencsevadászok, konjunktúralovagok.

Ez az érzés nem most rakott fészket, hanem valamikor 1992 körül.

Mert őszintén bevallom, a rendszerváltás utáni első szabad választáson a Fidesz-re szavaztam. A fiatalokra, a lelkesedésre, a tisztaságra. Egy új korszakra.

Gondoltam én.

Nem úgy ők.

Mérhetetlen csalódással konstatáltam a rendkívül gyorsan bekövetkező köpönyegváltást. Orbán Viktor felfedte az igazi arcát. Egyre inkább a dekadencia jeleit mutatva irányította pártját. Egy egészséges demokráciában ez nem is lenne probléma. Minden politikusnak rendelkeznie kell bizonyos fokú dekadens beállítottsággal.

A baj akkor van, ha ez a dekadencia átcsap soviniszta, nacionalista, - s ami a legveszélyesebb – revizionista törekvésekbe.

És Orbán Viktor pontosan ezeket a törekvéseket hívta életre. (a cél érdekében még az ördöggel is szövetséget kötve)

Azzal, hogy - a pár éve még „megtagadott” - Patrubány Miklós oldalára állt a végletekig megosztotta a nemzetet. És nem csak megosztotta. Veszélybe sodorta a határon túl élő magyarokat is.

Ez leginkább a vajdaságban csúcsosodik ki.

Például autonómiát hangoztatni egy olyan országban, amely még ki sem heverte a délszláv háború okozta sokkot, - az ott élő szerb nemzetiségűek szinte rettegnek az újabb területvesztéstől – olyan bűnös felelőtlenség ami egyenesen vezet az etnikai konfliktushoz. Puskaporos hordó az, s a kanóc a Fidesz és a velük szövetkezők kezében van. Ha ezt Orbán és Patrubány nem veszik észre, akkor vagy vakok, vagy, – ami még rosszabb – az embereket akarják hazafias tirádákkal elvakítani, ami végtelen aljasság.

Kasza József a VMSZ elnöke igen érzékeny szeizmográfként reagált a december 5-e utáni történésekre, s elég sarkosan fogalmazva ki is mondta véleményét, azonban a Orbán-Patrubány paktummal szemben egyedül képtelen lépni. Segítséget pedig csak attól várhat, akitől a legkevésbé akarja.

A magyarországi baloldaltól.

Ugyanez vonatkozik az erdélyi magyarságra, a felvidéki és kárpátaljai nemzetiségekre.

A rendszerváltás utáni magyar-román kapcsolatok soha nem voltak olyan ridegek és feszültek, mint az Orbán-kormány idején, s ez kihatott az ott élő magyarokra is. Ezt a feszültséget a Meggyesi-kabinetnek sikerült jelentősen enyhíteni, de ismerjük el, ebben nem kis szerepe volt az RMDSZ megfontolt politikájának is, valamint Románia uniós törekvéseinek. Bár Orbán Viktor ott is megpróbálta az oszd meg és uralkodj elvet foganatosítani ám az nem sikerült.

- Hát ha úgy nem, akkor majd így! – és az enyhülést sikerült egyetlen huszáros népszavazással tönkretenni.

A román szenátus röhög a markába. (Minek nektek autonómia, mikor még az anyaországnak sem kelletek?). Az erdélyi magyarok pedig nagyon elkeseredettek. (Most nézem a tévében a Kárpáti-krónikát: A karácsony és újév közötti Erdélybe irányuló szállásfoglalások 40%-át visszamondták.)

Igazán megköszönhetjük Patrubány Miklós és Orbán Viktor uraknak! Igazán büszkék lehetünk e két hazánkfiára.

Veszélyes – amit remélem nem csak én érzek - és kisded játékaikhoz pedig jó lenne, ha nem saját honfitársaikat használnák partnerként.

2004.12.18.

KÖRÖZVÉNY

mely ez úton tétetik közhírré.

Hét lakattal őrzött áristomjából megszökött az alant megfestett briganti, mely ábrázatjának  leplezésére titkos orcát öltött.

Neve a keresztségben:  "SZAVAZAT"

Szüléjétől az IGEN-t örökölte volt

Életre kélt az úr 2004-es esztendejében, a december havának ötödik napján

Jellemzően szeret bujdokolni.

Néha átfesté magát vegytintával, vagy varázsos láthatatlanná tévő föstékkel.

Néha meg  arra vetemedék, hogy fölcserélteti maga-magát a saját  vértestvérével, NEM SZAVAZAT-tal. Bizony mondom néktek összekeverhetnők.

Utóbb a lator azon mesterkedék, majdcsak sikeredik elbújnia az gaz cinkosai megett. Látták mán biz pondró megett, oszt nyű megett, meg striga megett, de legjobban az idegenszívű megett szeret megbúvni.

Ez okból tehát igaz feleim, járjatok nyitott szemmel, s ha meglátnátok ez országrontó ábrázatját , megragadjátok és elém vasban citáljátok.

anno domini

M.M.I.V. karácsony havában, a telihold napja

                        Kidoboltatta: Miklós a Patrubány nemzetségbül,   M.V.SZ.    kisbíró

2004.12.29.

A mi színházunk 

Nem tudom sírjak, vagy nevessek.

Olvasom a romániai választásokról szóló híradásokat, tudósításokat, s egy tragikomédiát látok. No nem a román eseményeket tartom tragikusnak, vagy nevetségesnek. Nem.

A hazai, a magyar, a mi politikai színjátékunkat!

És szemlesütve állok a képzelt színház hátsó traktusában és szégyenkezve nézem a távoli színpadot, ahol gyönyörű díszletek közt ripacsok produkálják magukat.

És keserű a szám íze, ugyanis azt kell tapasztalnom, hogy az igazi előadás a szomszéd színházban zajlik.

Igaz, hogy az kevésbé díszes, kevésbé hivalkodó, de ott valahogy felelősebben játszák a rájuk osztott szerepet, a közönséget pedig jobban tisztelik, kevésbé nézik levegőnek.

Bizony!

A szomszéd színházban tudják, hogy az embereket nem lehet pátoszos szólamokkal, üres lózungokkal, véget nem érő monológokkal elcsábítani. Tudják, hogy nem csak primadonnákra és bonvivánokra van szükség. Egy előadás sikeréhez a mellékszereplők és statiszták jó játéka ugyanúgy hozzátartozik mint a főszereplők alakítása. A tehetségteleneket pedig a színpad közelébe sem engedik. S ekkor lehet vastapsra, újrázásra számítani, és talán még a Nagy Európai Színházba is meghívást nyerhetnek. A szándék, a törekvés megvan.

Ezért bennem a keserűség!

Mert a mi teátrumunkban nincs lélek, nincs átérzés, nincs összjáték. Még azt sem tudjuk, hogy a publikum előtt illik mélyen meghajolni. Nem az előadás sikerére törekszünk, fontosabb annál a szomszéd társulat szapulása, fenyegetése, zsarolása, szereplőik el- és átcsábítása, összezavarása.

Ehelyett jobban kellene rájuk figyelni. Az előadásukból – ha lehet – pedig tanulni.

Mert nem a nyelv egysége, milyensége a fontos, hanem maga a játék, a gesztus, a közönség fogadókészségének tudatosodása, hogy a látottak, hallottak, jó érzéssel töltsenek el mindenkit. (ld: Maladype – Találkozások Színháza: „Bolondok iskolája” )

Így akkor azt is elérhetjük, hogy a mi előadásunkat is majd elismerő taps kíséri, s talán még úgy is, hogy a két színház akár egyszerre játszik Európa színpadán.