Meddig még?
(Egy keserű levél a képviselőházhoz)
Sokszor, sokféleképpen adtak már hangot az emberek – akár ezen újság lapjain keresztül is – annak a véleményüknek, hogy honi politikai életünk, már nem süllyedhet ennél mélyebbre. Ám az élet újra- és újra rácáfol ezekre a kijelentésekre, ismételten bebizonyítva, hogy fokozható a fokozhatatlan, hogy a magyar politikai erkölcstelenség terén nem a bányászbéka feneke a legalsó szint.
A fideszes képviselők látványos kivonulása az Orbán-bizottság üléséről – mondhatni: már egy megszokott jelenség – parlamenti demokráciánk egy újabb szégyenteljes epizódja. Keserű felháborodásom késztetett e levél megírására.
Tisztelt képviselőurak!
Önök nemes egyszerűséggel szemen köpték a választópolgárokat, arcul csapták jogállamiságunkat, visszaélve beosztásukkal, gúny tárgyává tették a Magyar Parlamentet, úgy is, mint főintézményt. Arcpirító cinikusságuk a parlamenti vizsgálóbizottságokba vetett, eddig sem túl szilárd bizalmat még jobban aláásta. Szeretett Orbán vezérük elvakult (?!) imádata, az emberi viselkedés olyan szintjére jutatta a képviselőurakat, ami az erkölcsöt, a szégyent már hírből sem ismeri. A pimaszságot annál inkább!
Uraim! Legalább a szemüket süssék mostantól le.
Önök a Magyar Köztársaság állampolgárainak adóforintjaiból „mulatnak”, köztük az enyémből is. (Gondolom szép summa üti a markukat egy-egy parlamenti vizsgálóbizottság-béli szereplésükkor.) Ugyanakkor nem végzik el az önökre bízott feladatot.
Ezért én - mint a Magyar Köztársaság választópolgára, állampolgára, s egyúttal az önök munkaadója - követelem, hogy mielőtt kinyújtott tenyérrel a pénztárhoz járulnának a külön juttatások reményében, fejezzék be, amivel megbízták önöket.
Dolgozzanak meg a bérükért!
Amennyiben erre nem képesek, vagy szándékosan nem úgy végzik feladatukat, ahogy az egy vizsgálóbizottsági tagtól elvárható lenne, úgy adják át helyüket, egy, a munkáját lelkiismeretesen elvégző képviselőnek.
Vagy…
Azonnal mondjanak le!
Ebbéli reményemben, üdvözlettel: Kobzi János
2005.06.08
Királycsinálók
Az elmúlt napok államfőválasztási őrülete, a parlamenti pártok ezzel kapcsolatos – mondjuk ki nyugodtan – gusztustalan taktikázásai bizonyára sok ember szemét felnyitották. Aki figyelemmel kísérte a médiákban ezt a mizériát, a politológus szakértők meglepett, mi több érthetetlen arckifejezését, alkotmányjogászok szócsatáját, az döbbenten konstatálhatta: parlamentarizmusunk jócskán hagy kívánnivalót.
Az már meg sem lepett, ahogy Áder János, vagy Pokorni Zoltán a parlamentben, vagy sajtó és a televízió nyilvánossága előtt nyilatkoztak. (Csalás, megvesztegetés, zsarolás, vakondok, stb. – Ugye ismerős?)
Annál inkább megütköztem az SZDSZ vezetőjének utóbbi napokban elhangzott mondatain.
Tiszteltem, becsültem eddig Kuncze Gábort. Karakán, jó humorú politikus benyomását keltette bennem. Ám most azt hiszem túllőtt a célon. Ő is, pártja is - jókora képzavarral élve - méretes bakot lőtt.
Kedden reggel még félálomban hallgattam a Napkelte műsorát. Mint akit darázs csípett, úgy ugrottam ki az ágyból, amint meghallottam Kuncze, Mécs Imrére vonatkozó mondatait. Hogy egy liberálisnak mondott pártvezető ilyen nyíltan fenyegesse, egy köztiszteletben álló párttársát, az számomra több mint meglepő. Mécs Imre kapott az élettől jócskán hideget-meleget – meg a közelmúltban paradicsomot. Ez a hetvenen felüli politikus, már csak a kora és múltja miatt is több tiszteletet kíván – főleg egy Kunce Gábor kaliberű politikustól - és megérdemli, hogy becsülettel, a lelkiismeretére és ne a pártnyomásnak engedelmeskedve szavazhasson, főleg egy titkos szavazáson. Kuncze szavai, miszerint: „…meg kell gondolni Mécs Imre politikai pályafutásának jövőjét” – felháborító.
Ez a kis intermezzo azonban több dologra is rávilágított.
Súlyos problémák merülhetnek fel a koalícióval kapcsolatban, aminek nem kis mértékben az SZDSZ is az oka. Ezt Hiller István eléggé meggyőzően – bár burkoltan – nyilatkozta az államfői választás utáni szerdán, a köztévében. Kuncze Gábor ugyanakkor rendületlenül próbálja ennek ellenkezőjéről meggyőzni a közvéleményt. Ám az emberek nem ostobák. Főleg, hogy Kucze - Hiller István után közvetlenül - azt nyilatkozta a riporter kérdésére, miszerint:”- Mi volt a kifogás Szili Katalin személyével kapcsolatban?”, hogy „…a mi nézetünk sarokelve az volt, hogy pártpolitikus ne lehessen államelnök. Más nem.” Ha Sólyom László személyét vesszük, ez a mondat vele kapcsolatban sem állja meg a helyét.
Ám ami a legnagyobb baj, hogy főleg nem ostobák (mint ez be is bizonyosodott) a Fidesz politikusai. Ők most röhöghetnek a markukba, s joggal. Ismerjük el: a maga nemében ügyesen használták ki a kormánykoalíció gyengeségét. Mert milyen koalíció az, amely még arra is képtelen, hogy parlamenti többségét érvényesítse és ennek megfelelően, az általa javasolt embert államfőnek válassza? Bizony ez nem kis blama. A szabaddemokraták, s főleg Kuncze Gábor nyilatkozata, hogy - ők mennyire konzekvensek, hisz már hónapok óta rendíthetetlen a Szili-ellenességük -, sok emberben nemhogy rokonszenvet, hanem egyenesen ellenszenvet váltott ki.
S ez az ellenszenv 2006-ban fog lecsapódni.
Mert, ugyan már, hogy képzelte egy ötszázalékos párt azt, hogy a nagy támogatottságú szocialisták majd meghajolnak az akaratuk előtt. Ezt még Kuncze pártelnök sem gondolhatta komolyan. Különösképp nem, egy Gyurcsány-Lendvay-Hiller triumvirátus esetében. Lehet, hogy sok emberben szimpátiát ébresztett a szabaddemokraták hajthatatlansága, ám 2006-ban nagyon sokan lesznek olyanok, akik emlékezni fognak az SZDSZ, koalíción belüli „ellenzéki” viselkedésére. S nem biztos, hogy akár listás helyen is lehetőséget kínálnak majd parlamentbe jutásukhoz.
Ugyanígy, a pártok hozzáállása is negatív irányba fordulhat az SZDSZ-szel kapcsolatban.
Mert melyik párt meri még egyszer koalíciós partneréül fogadni a szabaddemokratákat, ha kiszámíthatatlanságuk olyan helyzetbe sodorhatja őket, mint az utóbbi ciklusban többször is a szocialistákat. Ezt a kockázatott egyetlen frakció sem fogja vállalni. Ez pedig oda vezethet, hogy 2006-ban a két nagy párt – akiknek a legutóbbi statisztikai felmérések szerint is többszöröse a stabil szavazói támogatottsága, mint az SZDSZ-é - inkább vállalja a nagykoalíciót, semmint akár egy percre is szövetségre lépjen a szabaddemokratákkal. Mécs Imre kiebrudalásával pedig még azokat a szavazatokat is elveszítik, akiknek eddig a Mécs-név jelentette a garanciát.
Kuncze Gábor pedig elgondolkodhat, hogy érdemes volt-e ennyire büszke mellel kiállni a „meggyőződésük” mellett, különösen, ha fennáll a veszélye annak, hogy a nagykoalícióban Orbán lesz a „király”.
P. S.
Az egyik kereskedelmi rádió híradása szerint, a konzervatív oldalon is – tapasztalva a tarthatatlan, és felháborító parlamenti pártszínjátékot - egyre többen szorgalmazzák, a közvetlen, szavazópolgárok általi Köztársasági Elnök megválasztást, amihez viszont az országgyűlésnek törvényt kell módosítania. Ám ismerve képviselőink, törvényhozóink kóros döntésképtelenségét, ez a tizenhat éve asztalon fekvő téma még legalább öt évig ismét pihenni fog.
2005.06.20.
Csak az ökör…?
Örömmel konstatáltam, hogy ismét kihegyezte tollát Dr. Del Medico Imre. Számomra mindig élmény, ha hideg logikával felépített, ugyanakkor mély érzelmekről tanúskodó írásait olvasom.
Most azonban engedjék meg, hogy néhány keresetlen megjegyzést fűzzek legutóbbi, Kertész Ákost bíráló gondolatmenetéhez.
Abban tökéletesen egyetértünk, hogy Kertész Ákos, „Érted haragszom, nem ellened” című írásában valóban, több helyen is jócskán elvetette a sulykot. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy K.Á. nem volt egyedül, amikor a szégyenteljes államfőválasztást követően, kezét inkább a keserű indulat és düh vezérelte, semmint a tárgyilagosság. (Megvallom: az enyémet is.)
Az, hogy az SZDSZ-t baloldalról kezdték ostorozni – ráadásul egy Kertész Ákos kaliberű tollforgató – valamit sejtet. De nem is ez a lényeg.
Bennem feleségem egy mondata ragadt meg. Azt kezdte fejtegetni: -Ha az egyik koalíciós pártnál erény a következetesség, akkor a másiknál hogy-hogy nem az?
Nos, kedves Dr. Del Medico Imre!
Ez a lujzás kérdés azt hiszem elég ahhoz, hogy bármilyen bismarckos bölcsességet lesöpörjön. Ugyanis a politika már csak ilyen. Szüksége van a Kertész Ákos-féle „nem politikus”-okra, akik szintén következetesek, legyen szó akár bal, akár jobboldalról. Ez a következetesség adja majd jövőre a stabil meggyőződésű szavazókat. Lehet, hogy K.Á. nem az Ön véleményét képviseli, viszont nagyon sok olyan emberét, akik valahol, valamilyen mértékben szintén következetesek. Véleményem szerint a 2006-os választásokon sokkal többet nyom a latban egy nagy támogatottságú párt következetessége, mint a helyzetfelismerés hiánya. 2006-ban már teljesen mindegy lesz, hogy az államfőt Sólyomnak, Szilinek, vagy Gombárnak hívják, és senkit sem fog érdekelni, hogy az államfő politikus volt-e, vagy sem. Teljesen mindegy lesz, hogy miről szólt egy 2002-es koalíciós megállapodás. Viszont az már egyáltalán nem lesz mindegy, hogy az MSZP és a FIDESZ gerincét alkotó következetes szavazók hogyan adják le voksukat. És ez az, amit az SZDSZ-nek tudomásul kellene vennie. Szimpátia ide-, vagy oda, öt százalékos támogatottsággal egyszerűen nem lehet kormányozni, s főleg nem kormányt alakítani. Kompromisszumkészséget tehát inkább nekik kellett volna mutatni. A mostani magyarországi hangulatot figyelve, abban hiába reménykednek, hogy a bizonytalanok – jövőre - majd a liberálisokra fognak szavazni. Egy, a parlamenti küszöbön bukdácsoló pártnak sokkal óvatosabbnak kellene lennie.
Remélem nem lesz igaza Farkasházy Tivadarnak (bár?!) és nem jön létre 2006-ban egy nagykoalíció, de - ne adj’ Isten - egy kétpárti berendezkedés az SZDSZ-t ugyanúgy fenyegeti, mint akár az MDF-et, és erre, a legutóbbi szimpátia-felmérések alapján bizony jó esélyünk van. A parlamenten kívül pedig már hiába döngeti az SZDSZ a mellét.
Tehát Kertész Ákos sorait inkább figyelmeztető felkiáltásként kell kezelni, még akkor is, ha több dologban nem is értünk vele egyet, vagy ha kissé durván is hangzik a nem mindenki számára egyértelmű „árulás”.
2005.06.30.
Macskaköröm
A Magyar Értelmező-szótár szerint is több jelentésű szó.
Lehet gyom, vagy gyógynövény (ámbátor nagyanyám még macskakaromnak nevezte).
Lehet a macskaféle ragadozók fő fegyvere.
De lehet akár egy írásjel is.
Macskaköröm.
Még a Fidesz-MPP értelmező-szótára szerint is több jelentésű szó.
Lehet méreg és lehet gyógyszer. Kinek-kinek mi. Attól függ, hogy éppen milyen állapotban van, aki használja. Ám a Fidesznek ez már csak méreg lehet. De használja. Mert használnia kell. Rendületlenül, és pofátlanul, hisz a „szervezete” annyira átitatódott ezzel az anyaggal, hogy talán már meg sem tudna lenni nélküle. Akár a kábítószer. A mákony. A narkó.
-Nem szoktatok még eléggé hozzá? Majd fogtok!
-Kábuljatok emberek!
Macskaköröm
Lehet fegyver. Mély, keskeny, csúnya sebet ejtő fegyver. Akár egy árok. És serken belőle a vér.
Népnemzeti, polgári vér.
Uramatyám! Vörös vér!
Patakvér.
De van úgy, hogy a szemet veszi célba. Jaj annak, akinek nem elég gyorsak a pillái és nyitva felejti a szemét.
A szemét!
Mi lesz a sorsa: farkasvakság, színvakság?
Ugyan!
Teljes sötétség. Többé nem lát az alagút végén fényt. Botorkálhat világtalanul.
Akár a vakegér.
A vakmadár.
Vagy a vakondok?
A bátor, élesszemű vakondok.
Macskaköröm.
Egyszer lenn, egyszer fenn. Mélység, vagy magasság. Attól függ, hogy ez a kezdet, vagy a vég.
De nevezhetjük akár idézőjelnek is.
Használhatjuk valakinek az idézésekor, ÉS használhatják valakiknek a beidézésekor.
Értelmezés kérdése az egész.
Akár a jogé.
Joghézagé?
S közé befér minden. Hazugság, ármány, féligazság.
Mert lenn csak a jog.
S fenn az igazság?
Macskaköröm, idézőjel, ismétlőjel, dettó.
Dettó?
2005.07.03.
Nem törvénytelen
„Nem törvénytelen, csak a jó erkölcsbe ütköző.”
Hányszor, de hányszor hallhattuk ezt a magvas gondolatot különböző megfogalmazásokban, például a Tocsik-ügy kapcsán is. Szomorú, hogy Magyarországon manapság, a fenti megfogalmazás csak anyagi vonatkozásban létezik. Nincs szándékomban tippeket adni a tisztelt jogtudoroknak, de nem lehetne a „jó erkölcs” fogalmát kiterjeszteni, netán törvényileg alkalmazni, mondjuk a közösség elleni izgatás tényállására is?
Bizonyára kitalálták, hogy az internetes „cigányirtó” játékra gondolok, és a nyomozóhatóság ennek kapcsán kiadott sajtóközleményére. A Népszava által is közölt MTI hír – még nem éppen mintatársadalmunkban is – ritka gusztustalan. Hideg, száraz, tárgyilagos és tényszerű, de mégis gyomorforgató. Ám ami a legszomorúbb, hogy mindez az utóbbi évtizedekben lezajlott társadalmi tehetetlenség egyenes következménye, és ami fő törvénykezésünk görbe tükre.
Mert mi várható ezután?
Zsidó-írtó játék, kínai-irtó játék, szerb-irtó játék, vagy éppen az aktuális „nem szeretem” etnikumra, közösségre kitalált „irtó-jó” játék? Hová fog ez vezetni?
Megmondom!
A Szabó Albert-féle, M. Giorgo-féle, ifj, Hegedűs-féle, Bácsfi-féle szélsőségek megerősödéséhez, a „rekeszd ki”, „Budapest-Tel-Aviv-Washington-tengely” és egyéb hasonló rasszista gondolatok mind hangosabb és gátlástalanabb hangoztatásához.
Hacsak!
Hacsak a magyar törvénykezésben nem következik be végre valamiféle pozitív – tényleg a társadalmi nyugalmat szem előtt tartó – változás. Mert lehet, hogy a fenti konkrét esetben, csak egy netes játékról van szó, ám a mai fiatalság nem elhanyagolható hányada a kitalált akciójátékokat és hősöket majdhogynem valóságnak tekinti, s ennek hatására pedig – sajnos – torz példaképeket állít fel.
Ez pedig már nem játék!
Még valami.
Megvallom, Győzike nem épp a szívem csücske, de vasárnap a Napkeltében – a Lakat T. Károlynak adott interjúban – elhangzott kijelentése igencsak megragadott.
„Csinálhatsz bármit, Te akkor is cigány maradsz!”
Az ilyen és ehhez hasonló keserű tudatállapotot a „cigány-írtós” játékok, valamint ennek kapcsán a társadalom szemhunyása még fokozza is, ezen kívül pedig – szégyenszemre - majdhogy természetessé nem teszi.
Ha pediglen Magyarország – a kisalma – az ilyesfajta elferdült ideológiák ellen kellő határozottsággal nem lép fel, könnyen visszasüllyedhet egy olyan – társadalmi szintű – erkölcsi mélyégbe, amelynek mételyező, mi több mérgező hatását, már többször megtapasztalhatta, s akár egy teljeséggel nemkívánatos, beláthatatlan következményekkel járó folyamatok elindítója is lehet.
Azt hiszem, ez a mai Európa kellős közepén, senkinek sem hiányzik.
2005.07.08.
A valami…
Él a földkerekségen egy furcsa teremtmény. Annyira hozzánőtt az emberhez, hogy már nem is létezhetnénk nélküle. Szimbiózisban élünk vele, s mégis: szinte észre sem vesszük. Pedig annyira fontos számunkra, mint a levegő, a víz, a kenyér. Ez a teremtmény behálózza életünket, mindennapjainkat, része biológiai létünknek – bár mi teremtettük – ma már teljes egészében függünk tőle. Mindenki látja, és mégsem látja senki. Ezer arca van, s még több formája, a szivárvány minden színében tündököl.
Ha még nem találták ki, mi is lehet ez a teremtmény, akkor elárulom.
Ez a teremtmény a… dokumentum.
Itt él velünk, közöttünk, majdhogynem bennünk.
A legtöbbjükkel nincs is baj, de akad olyan, amelyikkel sok a gond. A problémásokat sajnos nagyon nehéz felismerni. Hol egyedül, hol csapatban járnak. A csapatban járók – olykor több millió is - néha egészen szűk helyre összezsúfolódnak. Mondjuk egy aktatáskába. (Sok jó dokumentum kis helyen is elfér.) Azonosításuk szinte lehetetlen. Semmi jellegzetesség, legfeljebb egy jegybank-elnök szignója.
Ám van, amelyik annyira kicsi, hogy belefér akár egy szőlőszembe is. Mit szőlőszem. Még egy töppedt aszúszem is elég neki. De a prímet bizonyára az un. virtuális dokumentum viszi, amelyik a számítógépekben él és egy hétvége alatt annyira összemegy, hogy képes akár láthatatlanná is válni.
Vannak aztán alvó dokumentumok is. Ezek, amikor szunyókálnak még kicsik, ártalmatlanok, ám ahogy felébrednek szinte az egekig nőnek. Akkorára, hogy csak ívben (vagy évben?) lehet őket mérni. Általában a könnyebbség kedvéért számmal jelölik őket. 209, 303, stb, stb.
Léteznek kevésbé veszélyesnek látszó, ám annál ártalmasabb fajták is. Ilyen például a forgatható dokumentum.
Kifordítom dokumentum. Befordítom dokumentum. (Mégis bunda…a bunda?) És minél inkább forgatom, annál inkább…nem dokumentum. Hogy is van ez?
A másik – ebbe a csoportba tartozó fajta – a színváltó dokumentum. Egyik pillanatban még színtelen, a következő pillanatban meg vöröslik a feje, akár a… debreceni pulykakakasnak.
De még él közöttünk - ezeken kívül is - számos veszélyes, félelmetesen jó mimikrivel megáldott ragadozófajta dokumentum. Ilyen a levélnek látszó dokumentum, ami tulajdonképp egy dokumentumnak látszó levél, vagy az erőt bizonyító dokumentum, amit könnyen össze lehet keverni a jóindulatú, bizonyító erejű dokumentummal. Van jegyzőkönyv, ami dokumentum és van jegyző, aki könyvnek nézi a dokumentumot, mert olyan jól álcázza magát. És így sorolhatnám napestig.
Vigyázzunk hát velük feleim! Mert ahányan, annyi félék.
Ha kellő időben nem ismerjük fel ezen dokumentumok álságos fajtáit, az roppant káros lehet az egészségre.
2005.07.11.
Bőstől – Sutkáig
Éljen és virágozzék a megbonthatatlan közérdekű bejelentés!
Nem véletlen, hogy ezzel a jócskán áthallásos jelmondattal kezdem mondanivalómat. Manapság, ha valaki a köz érdekét is érintő, netalán (nagy szó?) állampolgári jóérzésből, vagy becsületből valamit a nyilvánosság elé akar tárni, jobb, ha előtte alaposan megfontolja a dolgot. Úgy látszik kis hazánkban a közérdek és bizonyos közös érdekek között áthághatatlan szakadék tátong.
Aki kicsit is figyel a napi társadalmi – politikai eseményekre, és nem csukja be szándékosan agyának információs kapuit, az észreveszi azokat a mai magyarországi törvény- és jog, jog- és erkölcs, erkölcs- és személy összefüggésekből eredő visszásságokat, amelyek nem kis mértékben borzolják az emberek kedélyállapotát.
Mire is gondolok?
Például arra, hogy az államtitok ténye is maga a közérdek. Ez nem csak a magyar és külföld vonatkozásában érvényes, hanem belügyi szempontból is. Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy Magyarország gazdasági, pénzügyi, biztonságpolitikai stabilitását mennyire veszélyeztetheti, ha bizonyos államtitoknak minősülő iratok a nyilvánosság elé kerülnének. Azonban az elmúlt bő másfél évtized elég alkalmat adott annak megfigyelésére, mi több megbizonyosodásra, hogy nálunk az államérdek és közérdek törvényi megítélése, mintha – finoman próbálok fogalmazni – kificamodott volna.
Súlyos hibának tartom, ha a jog lehetőséget ad közönséges köztörvényes bűncselekmények, szándékos törvényszegések esetében visszaélésre az államtitok fogálmával. Számtalan példát hozhatnék föl, kezdve az „olaj-gate” üggyel, (melynek a jegyzőkönyveit – skandallum – 80 évre titkosították), a Duna-gate ügyön keresztül egészen a vadászgéptenderekig, vagy a Sutka-levélig. Ám azt hiszem ez a rovat nem lenne elég az összes, ilyen és ezekhez hasonlító dolgok felsorolásához.
Ám aki figyelmesen olvassa az újságok lapjait és elektronikus médiák híradásait, az kiszűrheti, sőt, egy kis agytornával rá is jöhet, hogy mi lehet egyes titkosnak minősített okmányok tartalma, milyen okból és mi(k)nek, vagy ki(k)nek az érdekében történt mindez.
És itt van a kutya elásva.
Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy nem a gazdasági, vagy biztonsági érdek játssza a főszerepet, hanem az egyéni érdekek – a közönséges harácsolás, ügyeskedés. Sajnos a törvény alkalmazásában is érvényesül a „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek” elv. Az egyenlőbbek – a társadalmi ranglétrán feljebb állók – felhasználják, mi több ki is használják a joghézagokat, jogi kiskapukat. Mondjuk ki: Pofátlanul visszaélnek vele!
Ez azt eredményezi, hogy el lehetetlenítik a parlamenti vizsgálóbizottságokat, megaláznak – majdhogynem a földbe döngölnek - kiváló szakembereket, csúcsnyomozókat, kifogástalan erkölcsű közalkalmazottakat. És mindez csak pénz és hatalmi összeköttetés (összefonódás?) kérdése.
A legnagyobb katasztrófa az, hogy a független sajtó sincs beoltva az ilyesfajta ármánykodások ellen. Mert hiába minden igyekezet. Hiába tudja egy felelős szerkesztő, vagy egy főszerkesztő megkülönböztetni az államérdek és a közérdek fogalmát, ha nem használhatja a nyilvánosság fegyverét egy közönséges gazdasági bűncselekmény esetében sem anélkül, hogy ne lenne börtönnel fenyegetve.
Ez pediglen, valljuk be: sokkal veszélyesebb a társadalomra, mint egy látszólagos, mondvacsinált államtitok.
2005.07.11.
Ami sok, az sok!
Előre is elnézést kell kérnem, ha írásom kapcsán kissé felindultabban, netán a tőlem megszokottól nyersebben fogalmazok, de mindennek van határa.
Tisztelt Orbán Viktor ex-Miniszterelnök Úr!
Hogyan merészel olyan szavakat használni szónoklatai, példálózásai során, mint az „öreg szaki”. Ön, aki pályafutása során, a legkisebb mértékben sem viseltetett tisztelettel az idősebb generációval szemben, Ön aki eltűrte egy öregasszony – ha mégoly eltévedt – kézcsókját, Ön, aki „térdre csuhások” kifejezést használt nem az első ifjúkori botlása során, Ön, akinek kenyeres-pajtásai (szándékosan nem használom a fentivel megegyező idegen eredetű szót, bár jelen esetben sokkal megfelelőbb lenne) levénmúmiázták az idősebb korosztályt.
Felháborító, hogy Ön, aki egyetlen percet sem töltött el üzemi, kétkezi munkával olyan „szakikat” hoz fel példának reszelés és fűrészelés apropóján, akikről „kétkezi” politikusként ismerete sem lehet.
De, ha már reszelés és fűrészelés: Miért baj az, ha egy tehetséges ifjonc, reszelő helyett precíziós síkköszörűt használ, vagy a fűrészt lézervágóval helyettesíti?
Összehasonlításképp – és roppant sajnálattal, hogy vulgárisnak tetsző kifejezést kell használnom, de egyszerűen nincs jobb megfogalmazás – Önnek, Tisztelt Miniszterelnök Úr még rajta volt a tojáshéj a fenekén, amikor „áldásos” politikai karrierje kezdődött, s ugyanez mondható el, amikor beleült a miniszterelnöki bársonyszékbe. Éppen ezért pont Ön nem engedheti meg magának Miniszterelnök Úr – még a politikai retorika értelmében sem -, hogy egy hivatalban lévő miniszterelnököt leinasozzon.
Ez a viselkedés mérhetetlen arroganciát, pökhendiséget, beképzeltséget tükröz, ami nem méltó egy komoly, megfontolt politikushoz, s különösképp nem Magyarország egyik legfontosabb köztekintélyéhez, egy volt kormányfőhöz.
A viszonosság jegyében, egy kissé több tiszteletet.
Üdvözlettel, a már nem a legfiatalabb Kobzi János
2005.07.26.
Éhes disznó, kövér malac
Réges-régen, valamikor rendszerváltásunk hajnalán, gyakran lehetett az egyszerű halandóktól, az utca emberétől ilyesfajta vélekedést hallani: - Fenébe! Eddig a jóllakott, kövér malacainkat kellett etetni, de most megjelent a sok éhes disznó is.
Mindez még igaz is lehetett, különösen a Czinege-villa körül kirobbant közfelháborodás során.
Aztán telt-múlt az idő. Az emberek lassan tudomásul vették az „eredeti tőkefelhalmozás” sajátos törvényszerűségeit, ám azt már kevesebben látták át, hogy a tőkefelhalmozás nem csak gazdasági, pénzügyi vonatkozású lehet, hanem politikai is.
Kövér László Zentán, és Orbán Viktor Tusnádfürdőn tett megnyilatkozásai markánsan bizonyítják, hogy még mindig nagy a tülekedés a makkosvályú felé. De mi lehet a cél?
A Fidesz esetében nem nehéz kitalálni, ki számít éhes disznónak és ki a kövér malac, így valószínűleg megállja a helyét az a feltételezés, hogy a fentebb említett meglepő, mi több botrányos nyilatkozatok, egy gondosan felépített stratégia részei. Kövér László jó ideje eltűnt a vályú mellől, ezért hirtelen felbukkanása és nem kis megdöbbenést kiváltó mondatai csak két dolgot sejtethetnek. Vagy Kövér érzi, hogy gyengül Orbán népszerűsége és így törekszik a helyére (ami valljuk be abszurd), vagy Orbán akarja valamiféleképp összeboronálni az MVSZ elnökét, Patrubány Miklóst és Markó Bélát, az RMDSZ vezetőjét. A feltételezés akár logikus is lehet, ha figyelembe vesszük a 2006-os választások esélyeit. Határon belül már kialakult egy viszonylagos erőegyensúly, Orbán, a jelenleginél több segítséget aligha kaphat, hiába erőlködik. Viszont a kettős állampolgárság intézménye jelentősen megerősítheti esélyeit. Orbán akármennyire is kövér malac, nagyon jól tudja: Patrubány makkról álmodik – Kövért csípőből kritizáló mondatai ezt bizonyítják -, Markó pedig lapít, hiszen szeretne a vályú közelében maradni.
Egy a bibi! Ahogy a malacok egyre jobban híznak, annál kisebbnek tűnik a vályú és sajnos a makkot is be kell osztani. A gazdának pedig még nagyon sok éhes disznaja van, s ha úgy gondolja, a nagyon kövér malacokat könnyen kicsaphatja a legelőre - a vakondokok mellé -, ahol bármekkora árkot is túrnak, mégiscsak szűkösebb lesz a falat.
2005.08.01.
Uborkaszezon?
…A politikában? Ugyan már!
Az elmúlt hetek (Mit hetek! Napok!) kánikulai(?) megnyilatkozásait hallva az ember csak kapkodja a fejét. Hol jobbra, hol balra. Annyira, hogy én is lassan izomlázat érzek a nyakamban.
Mert lássuk csak!
Kezdődött Kövér László, az elmúlt év december 5-ére vonatkozó, nem kis megütközést kiváltó zentai nyilatkozatával, majd folytatódott Orbán Viktor tusnádfürdői kontrájával, aminek nyomán többen éreztek késztetést egy józanító zuhanyra, majd utána egy masszázsra.
De, ha mindez nem lenne még elég, úgy lapozzuk át a Népszava augusztus 1-i számát, s a benne fellelhető veretes mondatokat. Garantált a csigolyaficam, méghozzá balról.
Tamás Gáspár Miklós megvédi Orbán képviselőt, „… mert az emberek változnak”.
Ó milyen megható! Gondolom a vezérnek pont erre a védelemre volt szüksége. Ám kutyából nem lesz szalonna, s TGM írása teljességgel alkalmas arra, hogy szegény Népszava ismételten magyarázkodni kényszerüljön. Megvallom: TGM gondolatait olvasva néhol torz vigyor ült ki az arcomra, bár tudom, hogy Tamás Gáspár Miklós a legritkább esetben szokott viccelődni.
Ám a slusszpoént mégis az a három vélemény alkotja, amit ugyanezen lapszám első oldalán találhatunk.
Varga László történész: „… a titkosszolgálati jelentéseknek eleve nem szabad hinni…”
Hűha! Akkor mire volt az a nagy felhajtás a D-209 körül, vagy a Pokorni-ügyben? Akkor most mi a helyzet például Vikidállal? Lehet, hogy nem is szervezték be?
Vagy…
Nyakó István, MSZP: „…az igazság kiderítésének legegyszerűbb módja, hogy meg kell kérdezni Orbán Viktort…”
Tényleg! Hogy ez eddig nem jutott az eszünkbe! Kérdezzük meg! Biztosan őszintén, szívére tett kézzel fogja mondani az igazat – és csakis a színtiszta igazat (Isten őt úgy segélyezze) -, akárcsak az Orbán-bizottság előtt.
Pető Iván mélységes sajnálkozása, miszerint: Orbánt „…szégyenteljes dolog így bemártani”, csak hab a tortán. Orbán Viktor egyáltalán nem Pető Iván érző lelkét akarta tesztelni, amikor felrakta saját honlapjára, a rá vonatkozó, önmagát kompromittáló III/III-as jelentést. Sőt…! Meg merem kockáztatni, hogy csakis önös érdek vezérli. Mert ha véletlenül kiderülne, hogy a NAGY Orbán Viktornak is lehet vaj a fején, ennek legegyszerűbb módja, ha egyszerűen ellehetetleníti a levéltárakban (vagy páncélszekrényekben) fellelhető anyagok hitelességét. Ami több mint furcsa, hogy miért pont most?
Mindezek után jó lenne, ha a baloldal is elkezdené kapkodni a fejét, mégpedig nem csak jobbra, hanem balra is. Sok kellemetlen pofontól menthetné meg magát.
Így, uborkaszezon táján.
2005.08.1119.
A gittegylet
A gittegylet él, virul és… szervezkedik.
Kinevez, levált, javasol. Mondjuk: elnököt. Köztársaságit.
A gittegylet mindig rág. Jól megrág. Mindent és mindenkit. Hogy puha legyen. Képlékeny, alakítható.
Vezérelve: gyűlölni a vörös posztót (inget?). Mindezt keménykalapban.
A gittegyletben már nincs Nemecsek. Sem Csónakos, sem Boka. Csak csattogtatás.
Hízik, fejlődik, gyarapodik. Szorgalmasan szedi a tagdíjat és őrizkedik (De még hogy!) az eistandtól.
A gittegylet mindenhez ért és mindenbe beleszól. Fontossága tudatában dönt.
A Grundról.
Árokról, hídról, útról, alagútról. De csak elméleti szinten. Hogy az alagútnak nem látni a végét? Dehogynem! Csak az már nem a Pál utca sarka és nem is a Mária (utca) kebele.
Az a gazdagok rétje.
A gittegyletben van jegyzőkönyv. Csupa nagybetűvel. Jól elzárva.
A gittegylet készül a harcra, ám a hadüzenetet adja át más. Mert ő tudja. A parlamentereknek mi a sorsa. Ő varrja a zászlót (egy a zászló) és vigyázza.
Mert a gittegylet véd… Civilt, polgárt, természetet. De elsősorban önmagát. Néha azért – ha nagyon kell – csatázik is. Homokkal. Lándzsával. Pallasz Athéné lándzsájával. Értelmetlenül.
Nem veszi észre, hogy lassan – körülötte és nélküle is – lassan beépül a Grund.
2005.08.31.
Akikért a harang szól
Megdöbbentettek az utóbbi idők híradásai. Földünk érezhetően háborog, rázza magát, akár kutya a bundáját, amikor a bogáncstól akar szabadulni. Természeti katasztrófák követik egymást kelet-Ázsiától Amerikáig. Cunami, földrengés, árvíz, hurrikán, erdőtűz, özönvízszerű esőzések, soha nem tapasztalt szárazság. Ha pedig mindez még nem lenne elég, a médiák bőven tudósítanak vonatbalesetekről, légikatasztrófákról, s egyéb szörnyűségekről. Mi, kívülállók pedig szorongással vegyes csodálkozással meredünk a képernyőkre, újságok lapjaira és szobánk békés magányában megnyugvással konstatáljuk, hogy nem velünk történik mindez.
Megdöbbenés. Ezt a szót használtam az imént, s nem véletlenül.
Mert - információval elárasztott nemzedék lévén - a katasztrófa-hírekre sajnos lassan immúnisak leszünk. Én is.
Ám amit nem tudok megemészteni, az az emberi aljasság.
A perui repülőszerencsétlenséget, vagy a Katrina hurrikán pusztítását a világ elé táró képsorokon is feltűntek a sakáloknak, hiénáknak, keselyűknek, varjaknak (bocsánatot kérve az állatvilág eme képviselőitől), vagy nem is tudom minek – embernek bizonyára nem – nevezhető gazemberek, a fosztogatók. Végtelen undor fogott el, ahogyan – a még füstölgő roncsok között - az áldozatok személyes holmijai közt turkáló, röhögő pofákat, vagy a New Orleans-i otthonok, áruházak ablakain kiugráló tolvajokat néztem. E képsorok óhatatlanul is hazai párhuzamok keresésére késztettek. Lelkiszemeimmel meggyalázott, feldúlt sírokat, gyalázatos korszakok ártatlan áldozatainak megrongált Duna-parti emlékművét látom. Ismét felvetődött bennem a kérdés: egy olyan (értelmes?), társadalmat alkotó faj, melynek egyedei még saját halottaikat, s az egyik legnemesebb emberi érzést, a gyászt, a fájdalmat sem tisztelik, ezenkívül sem az együttérzésnek, sem segíteniakarásnak a legkisebb szikrája sem fogalmazódik meg lelkükben, - megérdemlik-e a földi létet. Megérdemlik-e az – úgymond – humánus, - vagy méginkább – a demokratikus elbánást? Esetükben beszélhetünk-e jogokról, emberi megértésről? Beszélhetünk-e szükségről, megélhetési bűnözésről? Véleményem szerint: nem! Az ilyen „egyedek” ellen minden társadalomnak védekeznie kell. Régen a fosztogatókat a helyszínen agyonlőtték, vagy felakasztották. Nem állítom, hogy most is ez lenne a helyes megoldás, ám példamutató, s - ami fő – visszatartó erejű intézkedésekre, az ilyen esetekben feltétlenül szükség van. Gondolom nem csak engem háborított fel a perui őserdőben flangáló, fegyverét hanyagul lóbáló, közönyösen cigarettázó rendőr, vagy egy zsidótemető több száz összetört, meggyalázott sírjának látványa.
A hatóságok tehetetlensége, nemtörődömsége (nem csak katasztrófahelyzetben) mindig felháborodást szül. A felháborodás pedig könnyen átcsaphat keserű önkényességbe. Az önkénytől pedig az isten mentse meg a világot.
2005.09.01.
Riposzt a Zengő-vitához
NATO-védelem, nemzetvédelem, természetvédelem.
E három területen kellett volna konszenzusra jutni a Zengőn telepítendő NATO lokátor kapcsán. Nem sikerült. Azaz: nyert a bánáti-rózsa, vesztett a hadügy. Hogy ez a győzelem pirruszi-e, azt döntse el ki-ki maga. Mindenesetre engedjék meg, hogy ennek kapcsán egy tanulságos történetet meséljek el.
A hetvenes évek végén teljesítettem sorkatonai szolgálatot még két teljes évig. Azt nem tudom, hogy szerencsémre-e, de a Honi Légvédelemnél. Beosztásomnál fogva – és mert nyitott szemmel jártam az országot – elég jó rálátásom nyílt az akkori Varsói Szerződés, s ezen belül hazánk légvédelmére, illetve annak hiányosságaira.
Történt egyszer, hogy a nyugati határ felől légtérsértés történt. Egy kisebb repülő egészen Bicskéig jutott. A szemtanúk állítása szerint leszállt az akkori 1-es számú főúton, felvette titokzatos utasait, majd felszállt és - ott ahol bejött - háborítatlanul elhagyta az országot. Kerekedett is az esetből világraszóló botrány. Az OLP-n (Országos Légvédelmi Parancsnokság) minden tábornok a szőnyeg szélén állt. Mivel akkor még az oroszok igencsak a spájzban voltak, az akkori légvédelmi parancsnok, X vezérőrnagy, nem győzködött magyarázkodni az Egyesített Fegyveres Erők szovjet légi főcsoportfőnökének. Szumma-szummárum az ügyet elsimították, ahogy lenni szokott leváltások, kinevezések követték egymást, majd a vezérkar összeült, és megállapították, hogy Magyarország alacsony-felderítési képessége – finoman fogalmazva is – katasztrofális. Mivel hazánk a szocialista tábor végvárának számított, az eset több volt, mint kínos. Ezért Magyarország különböző magaslati pontjaira gőzerővel elkezdték építeni és telepíteni a legmodernebb szovjet alacsony-felderítő lokátorállomásokat. Az idő szorított, hisz közeledett a „Gerecse” és (nomen est ómen) a „Zengő” hadgyakorlatok. De – csodák csodája – a radarállomások határidőre elkészültek, többek között az egyik, fővárosunk nyugati határánál. Ennek a radarállomásnak a létrejöttét én is közelről szemlélhettem. Mit ne mondjak: nem valami természetkímélő módon épült.
Nos, azóta eltelt több mint huszonöt év. Úgy látszik semmi sem változott, csak a név.
Hazánk a nyugati világrész végvára. Mint bebizonyosodott, Magyarország alacsony-felderítési képessége azóta is katasztrofális (copyright by: Vári Gyula „berepülő”pilóta).
Ja és még valami!
A fővárosunk nyugati határánál lévő lokátorállomás már nem üzemel. Ma szigorú természetvédelem alatt áll, ugyanis a honvédség gondoskodott róla, hogy az ott élő különleges flóra és fauna nyugalmát ne háborgathassa senki.
2005.09.09.
„…az egy titokzatos alak…”
… mármint Bokros Lajos, Kern András nagysikerű tévékabaréja szerint.
Ez így van! Tényleg titokzatos, ám nem titkolódzó.
Valóban rejtély, hogyan lehet valaki ennyire tisztában a magyar pénzügyekkel. Talán van rá magyarázat: Ért hozzá! Ennyi!
Igaz, ebből soha nem is csinált titkot. Mindig őszintén megmondta, mit kell tenni ahhoz, hogy országunkban rendben, vagy legalábbis jobban menjenek a dolgok.
Azt mégsem lehet elvárni, hogy a jelen - ismételten problémás - ügyei miatt (meg sokan zsigerből sem szeretnék) ismét személyesen vegye át a magyar pénzügy rendbetételének irányítását. Ám szavaira érdemes – mindig - nagyon odafigyelni.
Annak ellenére, hogy a Fidesz-fiúk mind a mai napig, mint elsőszámú közellenséget említik, országrontó, nemzetrontó, elátkozott Bokros-csomagról beszélnek, azt el kell ismerniük (nekik is), hogy a Bokros-csomag nélkül Magyarország nem léphetett volna a pénzügyi konszolidáció útjára.
És most tessék!
Megint itt van. Bokros újra nyilatkozik. Farkast kiált. Az egyszerű halandót meg kerülgeti a frász, a hátán futkos a hideg.
Pedig a volt pénzügyér csak reálisan értékel. Elmondja mit tart pozitívumnak és mivel elégedetlen, min kellene – nem csak lokális értelemben – sürgősen változtatni.
Nekem a pártok pénzügyi finanszírozásának átláthatóságáról alkotott véleménye tetszett a legjobban. Gondolom a pártoknak már kevésbé.
Pedig egy erre vonatkozó, jól előkészített törvényjavaslattal (netán elfogadott és életbeléptetett törvénnyel) akár választást is lehetne nyerni.
Hát ezért tartom – többek között – én is, a Bokrost, egy titokzatos alaknak.
2005.09.09.
Eladó a kredenc!
Intuíciómat, empátiakészségemet bevetve, megpróbálom elképzelni, hogyan is adhatna túl egy kisnyugdíjas – némi jövedelem-kiegészítés gyanánt – régi kredencén, ám nem tudja kifizetni a hirdetési díjakat. Hová is ragaszthatná a remegő kézzel sokszorosított, apró cetlijeit, anélkül, hogy jogszabályt sértene.
Hirdetőoszlopra? Oda nem lehet, mert azokat a Mahir-Cityposter féltékenyen őrzi.
A házfalra? Magántulajdon! Teljességgel szabálytalan, azonkívül nagyon csúnya, akár a graffitik.
Valamely bevásárlóközpont hirdetési táblájára? Nem lehet, mert az a cégé! Egységes, dizájnos formanyomtatvány nélkül (amiért fizetni kell) a nyugdíjas meg se próbálja.
Újság, egyéb hirdetési fórum szóba sem jöhet, ugyanis a hirdetési díjak egy kisnyugdíjas számára megfizethetetlenek.
Marad a sarki villanyoszlop? Ajaj! Demszky főpolgármester épp most indított kampányt karöltve az ELMÜ-vel. (Megtisztítják a főváros elcsúfított lámpaoszlopait, Népszava, 2005. szeptember 9.)
Mi lehet a megoldás? Egy marad. A kisnyugdíjas, nyakába akasztott dobbal, kiáll a tér közepére és közhírré teszi: eladó a kredenc! Ámbár lehet, hogy ez meg csendháborítás.
Miért is írtam mindezt?
Régen, az „antik” időkben, a középületek bejáratánál, nagy forgalmú helyek környékén mindenhol fellelhető volt a jól bevált hirdetőtábla. Mára ezeket, a reklámipar „doyenjei” gondosan eltakarították. Lett helyette pl: óriásplakát.
Véleményem szerint – „…elvi síkon leginkább, ugyi…” – a polgármestereinknek gondolni kellene néha a kispénzű, törvénytisztelő, de kis vagyonkájukat áruba bocsátni szándékozók hirdetési lehetőségére is. Mondjuk, ingyenesen igénybevehető hirdetőtáblákkal az utcasarkokon. Ez sem kerülne többe, mint a villanyoszlopok megtisztítása, a korláterdőkről nem is beszélve.
Néha segíteni is kellene, ami – lehet – talán egyszerűbb és emberibb, mint a görcsös szabályozás, vagy tiltás. Ez is hozzátartozik a városkép védelméhez.
2005.09.10.
Energia
Az egyik országos napilap 2005. szeptember 10-i lapszámát olvasva elkeserítő összefüggéseket véltem felfedezni.
Kiderült, hogy az uniós és hazai jogszabályok semmit sem érnek a Nemzetközi Energiaügynökség (N.E.) befolyásához képest.
Az uniós és a magyar jogszabályok előírják: Árbefolyásoló céllal semmi szín alatt sem szabad a stratégiai olajtartalékokhoz nyúlni. Ebből a szempontból vizsgálva teljességgel érthetetlen számomra, hogy Magyarország – akit a legnagyobb jóindulattal sem lehet olajban dúskáló hatalomnak tekinteni – milyen megfontolásból szabadított fel szűkös, 100 napra elegendő tartalékaiból 10 napi mennyiséget. Magyarországon nincs veszélyben az ellátás biztonsága, így tehát önkéntelenül felvetődik a kérdés: milyen befolyással bírhat az Európai Unió az USA kőolajpolitikájával szemben, valamint a nemzetközi energiapolitika terén, ha a saját maga alkotott jogszabályait sem tudja érvényesíteni, egy „felkéréssel” szemben.
Mint Illés József cikkében (Magyarország is felszabadít kőolajkészleteiből) olvasható, ez a pillanatnyi intézkedés érdemben nincs hatással sem az árakra, sem a kínálati viszonyokra. Ezért megdöbbentő a fenntartások nélküli magyar reagálás az N.E. felkérésére.
E vonatkozásban különös pikantériája van, a véletlenül ugyanaznap megjelent Népszava híradásnak, melyben Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek, a pekingi Csing-hua Egyetemen elhangzott nyilatkozatáról tudósít.
Ebben a miniszterelnök hangsúlyozza: a globális intézményrendszereket, azok szerepét – az ENSZ-től a WTO-ig – újra kell gondolni.
Gyurcsány Ferenc azon – nagy érdeklődést kiváltó – gondolatmenete, amelyben az Egyesült Államok és Európa kritikátlan gazdasági-társadalmi modellexportjának korlátozását szorgalmazza, furcsa mód utat talál Illés József írásához.
Ezek szerint az uniós gazdasági-társadalmi, s legfőképp energiapolitika, olyannyira a döntően az USA érdekeit szem előtt tartó Nemzetközi Energiaügynökség döntéseitől függ, hogy pl. a magyar és uniós energiatörvényt is ennek rendelik alá.
Mivel ezek szerint függetlenségről sem hazai, sem Európai viszonylatban nem beszélhetünk, Gyurcsány Ferenc azon kijelentése, miszerint: „…a jövő világgazdasága Amerika, Ázsia és Európa együttműködésére és versenyére fog épülni…” több, mint elgondolkoztató.
Mint bebizonyosodott, a N.E. tehetetlensége (például az OPEC-el szemben), az USA felé mutatott „lojalítása”, főleg időszerűvé teszi, hogy a világ e három területe valóban együttműködjön, versenyezzen (ne kényszerből segítsen). Az Európai Unió – benne az olajban nem oly’ gazdag országokkal is – erőt kell, hogy mutasson, s a világ energiapolitikájában (akár az N.E-vel szemben is) az uniós szövetséghez méltó módon lépjen fel.
2005.09.22.
Konc
Így hívják azt a húsos, vagy kevésbé húsos cupákot, amit a kutyák elé vetnek, s amiért olykor vérre menő harc bontakozik ki. Átvitt értelemben a konc fogalmát vonatkoztathatjuk a politikai-gazdasági élet szereplői által hőn áhított javakra is. Úgy, ahogy a Fidesz vicsorgó törekvését a privatizáció leállításáért sem tudom másnak vélni, mint az utolsó, kétségbeesett kísérletet a maradék konc megszerzéséért.
Ez bizonyos fokig érthető is. Elmondom miért:
A rendszerváltás óta eltelt több mint másfél évtized. Az állami javak magánosításának folyamata lassan lezárul. A nagy kondért alaposan kitunkolták, nem maradt más, mint egy-két zsírosabb konc.
A fiúk kétségbe vannak esve. Mert mi lesz akkor, ha a mostani kormánynak mégis sikerül a maradékot privatizálni? Mivel fogják a népes udvartartást etetni? Mi marad nekik?
Semmi!
Akkor bizony 2006-ban, ha – ne adj’ isten – a Fidesz nyerné a választásokat, kiderülne, hogy nem az osztozkodás, a maguk és a slepp kielégítése lenne a legfőbb feladat, hanem végre az országgal is foglalkozni kellene. A sok leleményes, furfangos, tanult, született politikus (!) fiúnak (és lánynak) be kellene bizonyítani, hogy a tényleges kincstári vagyonnal is tudnak úgy sáfárkodni, mint a privatizációból befolyt milliárdokkal, egyébként az éhes falka könnyen a vezérre támadhat.
Kétségbeesésük tehát annál inkább is indokolt, mert osztani, osztozkodni könnyű, de beosztani, igazságosan elosztani már korántsem, amint azt az elmúlt Fidesz-éra alatt már tapasztalhattuk (Akkor ugyanis sikerült kiüríteni úgy az államkasszát, hogy még most is annak hatásait nyögjük.).
A Fidesz nem dicsekedhet egy Békessivel, egy Bokrossal, egy - általuk annyira visszasírt – Medgyessyvel, de már egy szakmáját rendkívül értő Kupa Mihállyal sem, akiket csak a tények érdekelnek. (Viszont van egy Varga Mihályuk, akinek sikerült a Klubrádióban vérig sérteni az uniós Görögországot.)
Bizony a tények! Nagy úr az, amitől a fiúk félnek, mint ördög a tömjénfüsttől. A tények ellen – amint azt Kuncze Gábor a hétfői parázs parlamenti napon bizonyította – nem hatnak a nemzeties lózungok, a hangzatos tirádák. Így, ha – netán – 2006 után a fiúk valamit elszúrnának, nem volna mivel a lyukakat tömködni, a privatizációs milliárdok híján csak azt mondhatnák, hogy „Legyen szíves adja vissza!”, aztán jöhetne egy újabb Bokros, hóna alatt azzal a „szörnyű” csomaggal, amit viszont a ország lakossága - nagy valószínűséggel - soha nem bocsátaná meg nekik.
Mindezek fényében csoda-e, hogy a Fideszben ennyire aggódnak?!
2005.09.27.
Kétkeréken, négykeréken
Nem gondoltam volna, hogy Mészáros Tamás jegyzete ekkora hullámokat ver. Olvasva a pro- és kontra véleményeket, egy dolog biztos: antagonisztikus ellentétek feszülnek kerékpárosok és autósok között.
Mind M.T. írásából, mind a rá adott reagálásokból két fontos dolgot hiányolok, ami a fenti probléma megoldásának kiindulópontja lehetne. Az egyik az „élni és élni hagyni” elv, a másik az „egyenlő mérce” elve. Ha a két tábor képviselői e két elvet szem előtt tartva közlekednének, meggyőződésem, hogy sokkal kevesebb konfliktus lenne közöttük. Amíg ez nem tudatosul, nem segít sem demonstráció, sem propaganda.
Mit is értek ezen:
Én hivatásomból adódóan az utcákon töltöm napjaim jelentős részét. Négy keréken. Meggyőződésem szerint a kerékpárosok nagy része nem hobbyból, hanem kényszerből, vagy praktikus okokból száll nyeregbe. A városi csúcsforgalomban araszoló autósok között villámgyorsan cikázó, akadályokat kerülgető biciklisek (de ide sorolhatjuk a motorosokat is) látványa a legtöbb sofőrt irigységgel, s e miatt pszichés alapú indulattal, bosszúvággyal tölti el. Mivel nálunk a közúti közlekedők egymást inkább ellenfélnek (mi több: ellenségnek!), semmint partnernek tekintik, ezt a frusztrált indulatot (feszültséget) megpróbálják a rendelkezésükre álló nagy tömegű eszközzel érvényesíteni (levezetni) a kis tömegű, effektíve gyengébb közlekedővel szemben. Miért is e viselkedési szindróma, amikor a cél mindannyiunk estében ugyanaz: mindannyian el akarunk jutni valahová?
Az „élni és élni hagyni” elv megvalósulásának hiánya!
A másik az egyenlő mérce.
Az csak vágyálom, hogy aki közúton közlekedik – tehát a kerékpárosok is -, az legalább egy minimális szintű KRESZ-vizsgát tegyen, vagy megismertessék vele egy nagy tömegű test mozgástulajdonságaiból adódó problémákat.
Való igaz! Néha dühítő, amikor a KRESZ szabályait elemi szinten sem ismerő, vagy azt szándékosan semmibe vevő kerékpárost látok. Például az autós, amikor azt tapasztalja, hogy a kerékpáros (motoros) büntetlenül vág át a piros jelzésen, nem ismer gyalogátkelőt, sem gyalogjárdát, veszélyesen manőverez, vagy nem veszi figyelembe a „jobbra tarts” fogalmát és ezzel feltartja a nálánál gyorsabb járműveket – jogosan méltatlankodhat. A kerékpárosokra ugyanúgy vonatkozik a KRESZ, mint a közlekedés bármely más résztvevőjére. Ezzel kapcsolatban szomorúan kell megállapítanom: én még soha nem találkoztam kerékpárost bírságoló rendőrrel, pláne nem közterületessel, viszont tapasztalatból tudom, hogy egy zebrán gázoló kerékpáros ugyanolyan súlyos sérülést tud okozni, mint egy autós. Legalább az ilyen esetekben a büntetési tételeknek hasonlóaknak kellene lenni, mint a szabályszegő autósok esetében. De mint tudjuk, ez koránt sincs így. A paragrafus létezik, csak az alkalmazás nem.
Arról is igen ritkán esik szó, hogy a kerékpárút-hálózat egyre nagyobb kiépítését egyaránt mindenki vehemensen szorgalmazza, de ezek létrejöttéhez pont a kerékpárosok – akiknek ebből a legnagyobb hasznuk származik – semmivel sem járulnak hozzá. Az értük épülő utakat is a „büdös kipufogófüstöt okádó” autósokkal fizettetik meg, akár közvetve, akár közvetlenül. Az egyenlő mérce fogalma, egy közterületet foglaló, használó, koptató kerékpárosra is – persze arányos mértékben – ugyanúgy kell, hogy vonatkozzon, mint bárki másra.
Ez is a „közúti béke” egyik sarokpontja.
2005.09.29.
„Egy sofőr ne legyen szerelmes”…
…írta volt Rejtő Jenő. „Egy demokrata ne legyen antiszemita” írhatnám én egy bizonyos O.V. által elhíresült, tusnádfürdői kijelentés kapcsán.
Nekem ezzel csak egy bajom van.
A szóban forgó úr ugyanis soha nem volt demokrata.
Volt neo-szocialista (1986), volt anarchista (mi több republikánus)(1988), volt reformista (nem református)(1989), azután volt neo-kapitalista (1998-2002), olykor-olykor revizionista (2004), újabban pedig keresztény-nacionalista (ha van ilyen).
Szóval minden volt az illető úr, de demokrata…
Már bocsánatot kérek…
A lelkében vérig sértett O.V. most éppen azon ügyeskedik, hogy bíróság elé citálja a Népszabit, a Népszavát, meg két MSZP politikust, mondván: …oda a jó hírnevem, …hisz’ én nem lehetek antiszemita!
Még ha ez igaz is…
A kis eszemmel arra azért kíváncsi lennék, hogyan fogja a Tekintetes Törvényszék előtt a jogvégzett O.V. bebizonyítani – mivel ő a felperes -, hogy ő bizony – „…genetikailag talán túlzás, de…” – nem tartozik ama „történelmi meghatározottságú” csoporthoz.
Ez bizony „súlyos kérdés”, ha azt vesszük, hogy valakinek „a közvélemény előtt állandóan magyarázkodni kell”.
De hát ilyen a politikusi élet!
Egyik nap ostobaságokat beszélünk (remélve, hogy következmények nélkül), a másik nap tűrjük a közvélemény pikkírt megjegyzéseit, miközben viseljük a sosemvolt ruhát, s közben hallgatjuk a nép gúnyolódását: - A király meztelen!
Akárcsak most!
2005.10.04.
Labdarúgás, vagy modernkori emberkereskedelem
Ki tudja, hány bőrt húztak már le erről a témáról
A témáról, amelyről mindenki beszél, de senki nem meri felvállalni. A témáról, amely tulajdonképpen a nemzetközi és – főleg – a magyar labdarúgás rákfenéje.
A modern futball – amióta kitalálták – a legkedveltebb sportok egyike. Meg merem kockáztatni, hogy még az olimpiánál is népszerűbb, gondoljunk csak egy VB-re, vagy a BL tornára. Jelentős tömegeket vonz mind a sportot űzők, mind a nézőközönség terén. E sportágban – természeténél fogva – iszonyú pénzek forognak. Egyes focimogulok csillagászatinak tűnő összegeket fizetnek egy-egy kiváló képességű, netán klasszis labdarúgóért.
Valaki egyszer azt mondta: „…kis pénz, kis foci…”
Ez így igaz! Honi labdarúgóéletünk tartós mélyrepülésének is a pénzhiány az oka. Manapság a magyar klubok legtöbbike abból tartja fenn magát, hogy eladja, kiárulja legígéretesebb játékosait, akikkel a tehetősebb csapatokat erősítik. Ergo: nemzetközi szinten folyik, a sport köntösébe bújtatva, egy nagyarányú emberkereskedelem.
Érdemes megfigyelni, hogy például a Bajnokok Ligájában, hosszú évek óta a nagy nevű (?), gazdag csapatok küzdenek, vagy váltogatják egymást a győzelmi emelvényen. De vajon mitől megy olyan jól anyagilag ezeknek a szövetségeknek?
Könnyű kitalálni. A legnagyobb „mecénásnak” – a FIFÁ-nak és az UEFÁ-nak köszönhetően. A nemzetközi kupaküzdelmekben sikeresen szereplő focicsapatokhoz számolatlanul ömlik a pénz. Nem csordogál. Ömlik!
A magyar klubcsapatok jó játékosok nélkül – stílusosan - nem rúgnak labdába nemzetközi téren. (Aki az átlagosnál kicsit jobban focizik, vagy volt (van) kettő pontos átadása, azt klubja rögtön eladja külföldre, hogy a befolyt összegeket a klub fenntartására fordítsa. Itthon pedig megmarad a középszerű tehetségtelenség, amivel nem lehet pénzt keresni. Kiváló példa minderre a Debrecen „sikersorozata”. Amíg az ütőképes, összeszokott törzsjátékosok szerepeltek, addig szaladt a szekér, de amint eladták a kulcsjátékosokat rögtön elakadt a diadalmenet. És ez az állapot nem csak a kiscsapatokra jellemző, lásd az olyan patinás egyesületek, mint a Ferencváros, Vasas, vagy a Honvéd kanosszajárását.
Konklúzió: A „gazdag” csapat megveszi a klasszisokat, felmutat eredményeket, s ezzel dúskál az anyagiakban, a „szegény” csapat kinevel és elad klasszisokat, majd vergődik az eredménytelenségben és a pénztelenségben.
Ez az igazi 22-es csapdája.
A futballkluboknak kicsit előrébb kellene nézniük az orruknál, és nem mindent feláldozni a napi problémák oltárán, nem okvetlenül eladni a jó játékosokat. A magyar labdarúgás felemelkedéséért vívott küzdelemben a legrosszabb megoldás az „emberkereskedelem”.
A foci üzlet.
Nagyon jó üzlet - tud lenni. Amennyiben okosan használják ki a lehetőségeket. Ezt – és még sok mást is – kellene a szakmai vezetők fejébe verni.
2005.10.06.
Black
Nem tudom – és valószínűleg nem is fogom megtudni – mit tartalmazhat az a tizenhárom oldalas indoklás, aminek alapján a Pest megyei gyámhivatal elutasította Terry Black örökbefogadási kérelmét.
Őszintén: nem is vagyok rá nagyon kíváncsi. Nekem egy oldalnyi is bőven elég lenne belőle. Most is csak szubjektív megítélésemre támaszkodom, amikor e pár sort papírra vetem.
Számomra Terry Black nem a legszimpatikusabb valaki. Viselkedése, megnyilatkozása olykor-olykor kimondottan taszít, mégis…
…mégis azt kell mondanom: - Az vesse rá az első követ, aki hibátlan közülünk!
Igaz, hogy ez az ember más mint a szürke átlag, ám ő az, aki – szó szerint – bármire képes, hogy a most már négy éves Danika felneveléséhez méltó, kiegyensúlyozott körülményeket teremtsen. Embert neveljen belőle.
Az utóbbi négy évben Terry Black, számomra bebizonyította: összes negatív tulajdonsága ellenére, nálánál nincs alkalmasabb a kis emberpalánta felnevelésére.
Hangsúlyozom: ez csak az én magánvéleményem - remélem, nem vagyok vele egyedül -, mindenesetre, miután ez az elutasító határozat megszületett, valahogy olyan érzésem van, mintha a gyámhivatal ebben az estben, valahogy nem a gyermek érdekeit képviselné.
Ennek kapcsán, ha egy színskálán kellene a hangulatomat jellemezni, azt mondanám: black.
2005.10.12.
A képviselő (?)
Mi tintapusztítók vagyunk jónéhányan, akik rendszerességgel rongáljuk az olvasók szürkeállományát. De ez a dolgunk. Kis túlzással azt mondhatnám: írásainkkal – mint megannyi szürke eminenciás – valakiket képviselünk.
Folytatva a gondolatsort: ifjúkorom egyik pozitív emléke egy zenés amerikai film – a címe nem fontos -, amelyben Gene Kelly rajzfilmfigurákkal, bizonyos „gyumadarakkal” táncolt együtt. Mik is ezek a gyumadarak? A filmbeli meghatározás szerint: a tű-tűz, a fű-fűz, a gyumadár-gyúr.
E nem túl elmés meghatározást tovább fűzve, s politikai síkra terelve: …a gyumadár-gyúr, a képviselő-képvisel. Legalábbis illenék. Mármint a választókat. Akik rá adták a voksukat. Nem csak a frakciótársakkal sutyorogni, azt is csak – apám szavaival élve – sátoros ünnepeken.
Az mégiscsak skandalum, hogy az egyik jelentős párt vezetője, négy éven keresztül nem hajlandó megszólalni az országház falain belül, mi több, a szemtől-szembe kérdésekre sem hajlandó válaszolni - ami egy jelentős közéleti személy esetében elfogathatatlan -, majd a választások közeledtével pártja büszkén szétkürtöli a médiákban, miszerint: „…Orbán Viktor - valószínűleg még ebben a ciklusban – felszólal a parlamentben.”
Huuú de jó! Most mit tegyünk? Tapsikoljunk örömünkben? Gratuláljunk?
Ennek kapcsán néhány megállapítás O.V. kóros beszédiszonyához:
A beszéd képessége az emberi faj legnagyobb adománya. A beszéd jellemzi a beszélőt. A beszéd, az önálló gondolatok árnyaltabb kifejezésére szolgáló egyik különleges képesség. A beszéd a parlamenti képviselők – úgymond’ – kötelező munkaeszköze.
O.V. négy éve letette ezt az eszközt, vagyis - átvitt értelemben - szabotálja a munkát. Úgy érzékelem, hogy Orbán Viktor összetévesztette a képviselői feladatokat egy háttérben tevékenykedő tanácsadó szerepkörével, így joggal merül fel a kérdés: valójában kit, vagy mit képvisel (?) a legnagyobb ellenzéki párt vezére, s ezek után milyen alapon vette fel négy éven keresztül képviselői járandóságát?
Reméljük, jövő tavasszal erre is választ kapunk!
2005.10.17.
A mocsár…
…a politikai erkölcstelenség mocsara, ugyanolyan tulajdonságokkal bír, mint a közönséges mocsár.
Szinte már közhely: honi parlamentarizmusunk nem süllyedhet mélyebbre, ámde az is közhely, hogy a politikában sohase mondd, hogy nem.
Egyes képviselőket már nagyon mélyre húzott a mocsár, ez az alattomos közeg. Olyan mélyre, hogy azt mondhatnánk, ennél mélyebbre már nem is lehet. Ám az élet bebizonyítja: ők megállíthatatlanul merülnek, s minél inkább rúgkapálnak, annál lejjebbre.
A Fidesz legutóbbi megnyilvánulása, melyben szóvivőjük útján kifejtik, hogy mennyire örülnek Gyurcsány Ferenc azon bejelentésének, miszerint: „…ha a helyzet úgy kívánja minden állampolgárnak ingyen adják a madárinfluenza elleni vakcinát…”, de…
…de ugyanakkor felteszik a kérdést, hogy miből fedezné a kormány ennek költségeit. (!!!)
Már jócskán benne járok a korban, de ennél ocsmányabb megnyilatkozást még nem tapasztaltam.
A madárinfluenza kórokozója nem közönséges náthavírus. A VHO nem véletlenül kongatja a vészharangot. A legnagyobb ellenzéki párt tisztelt képviselői úgy látszik nem hallottak a múlt századi spanyolnátha szörnyűséges tombolásáról, vagy a hatvanas évek Hong-Kong-i influenzajárványáról.
Ha igen, annál rosszabb.
A tisztelt képviselő urak és hölgyek pénzről beszélnek akkor is, amikor a kormányfő a nemzet egészségéért aggódik. A pénz eredetét firtatják (ad abszurdum – mindezt fikció szinten), amikor az csak sokadrangú szempont lehet.
Engedjék meg, hogy kifejtsem az ilyesfajta álláspontokról alkotott véleményemet.
A nemzet lakosságának védelme, egy világméretű járvány fenyegetése esetén, minden kormány kutya-kötelessége. Engem a legkevésbé sem érdekelne, hogy az aktuális vezetés honnan, a költségvetés mely területéről vonná el az oltóanyag előállításához szükséges összeget. Olyannyira nem érdekelne, hogy ha az ép kormányon lévő vezetés netán bankot rabolna annak érdekében, hogy az országot fenyegető egészségügyi válsághelyzetet megoldja - még meg is dicsérném.
Úgy látszik a legnagyobb ellenzéki pártnak a legkevésbé sem fontos az emberélet, az ország stratégiai szintű egészségügyi védelme. Számukra sokkal fontosabb egy hangzatos korteslózung, s közben nem veszik észre, hogy amíg kétségbeesetten kapálóznak, a mocsár szennyes leve már-már a szájukig ér.
2005.10.27.
A híd, amely összeköt
Elmesélek egy mesét.
A történetből – bár nehéz – mellőzöm a neveket, ugyanis maga a jelenség a fontos.
A történet ideje egy borongós őszi nap, közvetlenül megelőzve nemzeti ünnepünket. Helyszíne, a számtalan történelmi tájegységünk egyik gyöngyszeme, a gyönyörű Esztergom, s vele átellenben Párkány (Sturovo – kinek hogy tetszik), közöttük az újjáépített Mária Valéria híd. A cselekmény szereplői, egy iskola nebulói, a jövő zálogai, idegenforgalmi tanulók és kísérő szaktanáraik, akik tanulmányi tapasztalatszerzés céljából rándulnak a dunaparti ikervárosokba, egy helyi idegenvezető, egy buszsöfőr, valamint - nem utolsó sorban – a kirándulás fő koordinátora, elsődleges szervezője, az idegenforgalmi szakág egy igen „jeles” képviselője.
A mese reggel kezdődik. A tanulók elfoglalják helyüket, irány Esztergom. Jókedv, zsibongás.
Az ifjú reménységek osztályfőnöke megkérdezi a „jeles” képviselőt, ugyan, hogyan szólítsák a gyerekek. Válasz: „Kedves tanárnő - maga most nem idegent vezet - foglaljon helyet – pihenjen!
Szemek kerekednek, a jó hangulat mintha kissé alábbhagyott volna, de sebaj! Ne gondoljunk mindjárt rosszra, nem lehet mindenki a szavak embere.
Kora délelőtt érkeznek Esztergomba, csatlakozik hozzájuk a helyi idegenvezető (kitűző nincs), városnézés. Szaktudásában nem is talál az ember kivetnivalót…, csak az a múlt…, csak azt tudná feledni…!
„Látjátok odakünn azt a festői tájat? Na az már Párkány, és az ideiglenesen Szlovákiához tartozó területek.”
A kés megáll a levegőben, ám ő folytatja, szó benn nem szakad: „Egy módszer van, ha nem kapjuk vissza, fel kell vásárolni a területet. Én is vettem már egy kastélyt, a hozzá való ősparkkal. Jó nagy terület. Az ára …millió volt.”
Néma csend. A „jeles” ember buzgón bólogat, a jövő reménységei némán hallgatnak.
Tanuljatok ifjúság! Nem az iskolának, az életnek tanultok!
A hangulat most már kimondottan feszült. A kisérőtanárok lesütött szemmel hallgatnak. Egy élet verejtékes munkáját lehet egyetlen mondattal tönkretenni.
Mindegy! Korog a gyomor, jön az ebéd.
„Jeles” képviselő: „Most bemegyünk egy olcsó étterembe” (1200 HUF a legolcsóbb étel, gyerekeknek, tanulóknak, egy negyven fős csoportnak.). Később, csak úgy foghegyről, okításképp odaveti: „Ne feledjétek, hogy például az ilyen esetekben az idegenvezetőnek jár a jutalék!” Az ebéd végén az éttermi irodában teszi tiszteletét a „Jeles képviselő”. Kissé hosszú a távollét…(?!)
Sebaj. Ami jár, az jár. Akár a gyerekektől is. Tele a has, be a buszba, vár Párkány. A magyar határon meg sem állnak, a határőr int, percek alatt jutnak a szlovák területre. Az ember esendő, hamar felejt, jó a hangulat estig. Városnézés, egészséges fáradtság, hatkor be a buszba. Menjünk haza!
A határ szlovák oldalán semmi gond, viszont magyar vonatkozásban már nem ilyen egyszerű a helyzet.
Kötelességtudattól átitatott ifjú határőr parancsol: „Állj! Papírokat! Utaslistát”
Hú-ha! Gond van. A busznak nincs nemzetközi személyszállításra jogosító passzusa (sofőr!?). Utaslista szintúgy (koordinátor?!), amit az idegenvezetőnek kellene kiállítani. Félre. Várakozás. Véletlenül előkerül egy „utaslista”. Az egyik kísérőtanár - a „pihenő” osztályfőnök – „véletlenül” rendelkezik ilyennel. Magánszorgalomból készítette.(Nem az ő kötelessége, de hát a több évtizedes szakmai tapasztalat… Beidegződés? Túl sok a véletlen? Meglehet!) Ám a várakozás folytatódik. Hosszú várakozás. Múlnak a negyed-, a fél-, a teljes órák. Az ifjúság egyre nagyobb izgalomban. Izzanak a telefonok. Illetékeseknek, felelősöknek, szülőknek. A bezártság és kétségbeesés egyre inkább pánikot szül. „Tanárnő, hányingerem van, vécére kellene menni.” A ragály terjed. Kérdés a magyar határőrhöz: „Hol a toalett?”, válasz: „Nincs!”. Hogyan?! „Van, de nincs kulcs.”
Nincs mit tenni, vissza a szlovák oldalra. Ötszáz méter gyalog? Csekélység.
A kísérő osztályfőnök 1 óra 45 percen belül tízszer (!!!) lépi át a határt, a HÍDON, amely jelkép, amely összeköt népeket, nemzeteket, amely szimbóluma az egyesült Európának. Ha létezne még a régi, pecsételős rendszer, már rég betelt volna az útlevele. Az utolsó turnusnál a tanárnő a szlovák fél vendége egy Becherovkára. A jó vendéget meg kell becsülni.
Kilencre megenyhül a határőr szíve, végre elindulnak, ám a pánik nem szűnik. Lekésték a buszokat, vonatokat. Most mi lesz?
Telefonok. Szülők pánikszerűen be a kocsikba, taxikba, gyerünk a kölkökért. Éjfélre a helyzet úgy, ahogy normalizálódik. Az osztályfőnök csak egy gyereket cipel haza magával, ugyanis az ifjú vidéki, és nem tud hazajutni.
Másnap reggelig negyven SMS érkezik az osztályfőnök telefonjára. „Haza értünk szerencsésen! Köszönjük, de máskor a tanárnő és mi szervezzük meg az utunkat! Szeretjük tanárnő!”
Epilógus:
Üzenet a „jeles” képviselőtől, másnap: „Klasszak voltak a srácok, de a „banyák” nem!”
Hááát, igen…!
Ja, majd elfelejtettem mondani: A fenti történet nem mese!
2005.11.08.
Luxusjobb
A „leleményes fiúk” új szlogent röpítettek politikai égboltunk narancsszínű felhői közé. A „luxusbaloldal” fogalmát. Bevallom: rám az újdonság erejével hat. Ízlelgetem, rágom a szót, s közben megpróbálom értelmezni.
Hogy is van ez? Ha van luxusbaloldal, akkor kell lennie luxusjobbnak is!
Gondolatban visszapörgetem az idő kerekét – úgy tizenöt évvel – és keresem az ok-, okozati összefüggéseket. Mert vajh’ mi szülhette ezt a kifejezést?
Talán az elvetélt Bős-Nagymaros vízerőmű, amelynek létre nem jöttét, horribilis kártérítési összegét, valamint az ebből eredő mérhetetlen szigetközi természetkárosítást még ma is nyögjük? (Arról nem is beszélve, hogy azért a fű alatt még most is folynak róla a megbeszélések, és talán az EU nyomásának engedelmeskedve egyszer felépül.) Az egyoldalú szerződésbontás nem csak szimpla magyar virtus. Az volt csak az igazi luxus. Jobbról.
Aztán jött a vadászgéptender. Mit nekünk egy jól bevált, megbízható amerikai típus, teljes felszereléssel, fegyverzettel, átképzéssel, NATO kompatibilitással. Nosza vágjunk bele egy kiforratlan, csupasz, skandináv, „parádésrepcsibe”! Ja, hogy a lengyelek feleennyiért már réges-régen túl vannak a haderőkorszerűsítésen? Nem számít. Mi szerettük a luxust. Jobboldalon. (Nagyatádon vajon sokan tapsoltak?)
De voltak apróságok is: luxus Toyota-mentő, luxus ház (Slecht- „szék” ház), luxus hajó (szép fehér hajó), luxus tüzijáték (egy fél éve halmozódó lottó ötös áráért), luxus „gödör” - luxus színház, luxus kolbász, luxus önkormányzati lakás, luxus képviselő (Parlamentbe járni? Ugyan! Az már luxus!), s nem utolsó sorban luxus szőlő…van.
S lesz… még lágy kenyér.
Reméljük nem narancs-csal.(?!) Föleg nem éretlen naranccsal. Mert úgy látom az utóbbi időben, mintha túlságosan zöldülne. Pakstól Dunaújvárosig. Attól pedig gyomorrontást kap az ember.
Itt, a „luxusbaloldalon”
2005.11.10.
Ugratások
Rózsa Sándor a lovát ugratja…
Akarom mondani: Bokros Lajos a fejét ingatja. De mennyire más volt ez a fejingatás. Mennyire más!
Az ex-pénzügyér, kedden, a közszolgálati tévében alaposan kivesézte a jelenlegi magyar gazdasági-pénzügyi helyzetet, rávilágítva a problémákra, s vázolva a lehetséges problémamegoldó lépéseket. Higgadtan, józanul. Mit mondjak: véleménye nem adott okot az örömtáncra, ugyanakkor valahogy nem is ejtett kétségbe.
Ehhez képest Járai Zsigmond MNB elnök szerdai apokaliptikus jövőfestése, majd Varga Mihály, a Fidesz-kormány pénzügyminiszterének csütörtök reggeli naptévés kontrázása, mintha túlzottan prejudikált lenne, hamisan csengene, mi több úgy tűnik, szándékos ferdítéseket, csúsztatásokat tartalmaz. Mire is gondolok?
Gyurcsány Ferenc, a napokban – talán nem ezekkel a szavakkal – azt nyilatkozta, hogy az autópályaépítések, az ő szemszögéből prioritást élveznek a gazdaság felvirágoztatása érdekében.
Nos, ha el kellene döntenem, hogy a fent említett politikusok közül melyiknek higgyek, én jelenlegi miniszterelnökünk mellett tenném le voksomat.
Nem kell mélyreható elemzésekbe merülni, és nem is kell pénzügyi zseninek lenni ahhoz, hogy az emberek megértsék: a gazdaság fejlődéséhez elengedhetetlen a jó infrastruktúra. Ide tartozik a korszerű autópályarendszer is. Az autópályák, mint valami fő ütőér funkcionálnak a gazdaság vérkeringésében. Csak a vak nem látja, hogy például az évtized beruházásának tartott Hankook gumigyár dunaújvárosi létesítésében is fontos (ha, nem döntő) szerepet játszik az épülő, M6-os autópálya.
Azért is cseng hamisan mind Járai, mind Varga urak „kétségbeesése” mert nyilatkozataikban párhuzamokat lehet felfedezni Orbán Viktor kortesbeszédével, amelyben a radikális adócsökkentésektől kezdve az euróbevezetés lehetetlenségén át, az autópályák építési ütemének visszafogásáig mindenről beszél.
Csak egy a bibi! A gazdasági fejlődés ütemét, a működő tőke beáramlását, csak úgy lehet ösztönözni, ha a befektetők nem „földúton” közelíthetik meg objektumaikat. Az EU gazdasági szakemberei is nagyon jól tudják: sokkal valószínűbb egy infrastruktúrálisan elmaradott ország gazdasági visszaesése, és az eurózónán kívül rekedése.
Így csak elismerni tudom Gyurcsány Ferenc azon törekvését, hogy az autópályaépítéseken túl a vasút fejlesztését is a koalíció közép- és hosszútávú tervei közé vette, s nem esik kétségbe egy-két EU-s ejnyebejnyétől. Remélem, Magyarország nem esik ismét abba a hibába, hogy önös érdekek, szimpla választási trükkök miatt, felrúgjon nemzetközi szerződéseket, visszafogjon hosszútávú beruházásokat. Elég jó példa erre a négyes metró építésének évtizedek óta tartó huzavonája.
Járai Zsigmond, Varga Mihály, Orbán Viktor és a velük egy követ fújók nyilatkozatait pedig nem tudom másnak vélni, mint ugratásnak.
Szerencsére úgy néz ki, hogy ezt már az Európai Unióban is kezdik észrevenni.
2005.11.16.
A kiskakas gyémánt félkrajcárja (modern mese)
Peckesen, telve önbizalommal kapirgált a kiskakas az ő narancsszín szemétdombján, a népes baromfisereglet nem kis büszkeségére. Meg is lelte a gyémánt félkrajcárt, s vitte haza repesve gazdasszonyának, hogy majd boldogan éljenek.
Ám elérkezett a 2002-es esztendő kikeletje, és a gonosz császár eistandolta a félkrajcárt. A kiskakas ekkor harciasan, vérpiros taréjjal kukorékolta: - Kukurikú! Császár! Add vissza a gyémánt félkrajcárom!
De a császár szívtelen volt. Nem adta. Mi több el akarta veszejteni a kiskakast. Vízzel, tűzzel, darazsakkal. Ám a bátor kiskakast mindig megmentette mindent elnyelő begye.
Felszívta a felcsuti vizet, eloltotta a tokaji tüzet, elnyelte a Haris-közi, Cinege-úti darazsakat. Csakhogy a darázs igen kellemetlen teher, így hát szeretett volna tőle minél előbb szabadulni (potom hatvanvalahány millióért), különösképp, mert azt gondolta, hogy kell a hely, hisz hamarosan bejut a császár kincseskamrájába. Egy ilyen helyzetben pedig mit tesz egy feneketlen begyű, izzig-vérig magyar kakas? Hát elkukorékolja magát: - Szívd fel begyem a sok pénzt! –, s ha így lőn, ő majd ismét felrepülhet a szemétdomb magasára, ahonnan ismét fennen hangoztathatja: - Egy rongyos félkrajcár nekünk nem elég!
De nem így történt. Egy modern mese nem végződhet úgy: boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A kiskakas sajna nem jutott be a gonosz császár birodalmába és a begyében rekedt sok darázstól sem tudott egykönnyen szabadulni, így hát egy bánatos csikorgásszerű kukorékolás kíséretében felküzdötte magát a torony csúcsára.
Most ott forog, hol jobbra, hol balra, s reménykedve pislog körbe, hátha akad valahol egy új szemétdomb, benne egy csillogó gyémánt félkrajcárral.
2005.11.17.
Lépni kell!
Érdeklődéssel olvastam Lengyel Tibor interjúját (Népszava, 2005. november 17.), amelyet Demszky Gáborral készített. Sajnos a riport kissé laposra sikeredett. A főpolgármester mintha túlontúl óvatosan fogalmazott volna, mondatai nem léptek túl az általánosság szintjén. Mivel én is tősgyökeres budapesti vagyok, s ez a város minden szépségével, ocsmányságával együtt is a szívemhez nőtt, ezért engedjenek meg egy pár, keresetlen megjegyzést.
Budapest fejlődése az elmúlt tizenöt évben robbanásszerű volt, ami nem kis mértékben a főpolgármester – több cikluson átívelő – tevékenységének is köszönhető. Ám a pozitívumok mellet rengeteg a negatívum, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
Ilyen negatívum - többek között - az úthálózat rohamos romlása, a tömegközlekedés kaotikus állapota, az infrastrukturális nagyberuházások jelentős csúszása.
Mivel Budapest Magyarország gazdasági életében – nem csak területi, népességi, földrajzi elhelyezkedési vonatkozásban – központi szerepet tölt be, így fejlesztése szó-szoros értelemben létkérdés. A főváros agglomerációs szívóhatása rendkívül erős. Egy átlagos hétköznap közel 3 és fél millió ember fordul itt meg, jelentős hányaduk munkavégzési céllal. Ennek az embertömegnek a szállítása, ellátása nem kis feladat.
Ezért nem értem például: hogyan lehetséges, hogy egyes törpeminoritások, szűk érdekcsoportok miként tudják megkeseríteni több millió ember életvitelét, lopni idejüket, pénzüket, vagyis rabolni az életüket?
Sajnos azt kell tapasztalnom, hogy a Főpolgármesteri Hivatal (FH) nem tölti be azt a szerepét, ami a nevéből következne. Manapság Budapest ki van szolgáltatva a kerületi, az agglomerációs területek polgármesterei kénye-kedvének. Az FH és a kerületek kapcsolatát inkább egy kényszerházassággal, semmint hivatali együttműködéssel jellemezhetnénk. Az FH nem tölti be az organizáló, koordináló, végrehajtó és ellenőrző feladatkörét, ami leginkább a törvényi anomáliákra vezethető vissza. Ennek egyenes következménye, hogy napjainkban egyes polgármesterek, polgármesteri hivatalok, hivatali alkalmazottak élen járhatnak a törvénysértésekben. Szimpla politikai (de leginkább zseb) érdekből megtorpedózhatnak egy teljes világvárost érintő nagyberuházást (északi és déli új Duna-hidak, M0-ás autópálya-gyűrű, csepeli szennyvíztisztító, stb…), de ami számomra a leginkább megdöbbentő, hogy pár fős, úgynevezett „civil” szervezetek(?!) pénzt csikarhatnak ki az államkasszából, meg nem történt káresetek kompenzálására (lásd: 4-es metró, kontra Erzsébetvárosi(?) Társasházi(?) Képviselők(?).
Demszky Gábornak csak részben van igaza, amikor azt mondja: „…ott kell lépni, ahol egyetértés van…”.
Rossz érzés kimondani – különösképp egy diktatúrákat megtapasztalt országban, egy diktatúrát megtapasztalt főpolgármesternek -, de olykor - a köz érdekében - bizony keményen lépni (nem taposni!) kell. A demokrácia nem azt jelenti, hogy az állandó konszenzuskeresés miatt figyelmen kívül hagyjuk milliók érdekeit (számtalan német, holland, vagy akár amerikai példát sorolhatnék). Van úgy, hogy nincs apelláta, s egy, tíz, száz, de akár ezer egyéni érdeket kell feláldozni a magasabb szempontok oltárán. (A legszemléletesebb példa a Hungária körút, a MÁV építői és egy 4x4 méteres fodrászbódé tulajdonosának évekig húzódó, építést gátló párharca.)
Demszky Gábor ezt szem előtt tartva keressen szövetségeseket, s ha így tesz – ha, egy választópolgár személyében is -, nem csak bennem talál biztos támogatókra.
Egy világváros fejlődéséért, szépüléséért.
2005.11.19.
Atomgyertya
Közeledik az év vége, a karácsony, az adventi gyertyagyújtás ünnepe. Vajon hány embernek jut eszébe, hogy sokan közülük, az ablakba kihelyezett gyertyákkal, tulajdonképpeni álságosságukat bizonyítják.
Nem! Ne értsenek félre! Egyáltalán nem a keresztény hitvallásról akarok írni.
Magáról a gyertyáról, ugyanis e modern gyertyatartókban már nem faggyú, vagy viasz emeli az ünnep fényét, hanem elektromos izzók, csakúgy, mint a karácsonyi fenyőfákon.
„Ha áram van, minden van”
Nos, ennek a „mindennek” közel felét a Paksi Atomerőmű szolgáltatja. Az a paksi erőmű, amit – Csernobil óta – az egyre radikálisabb környezetvédők ezerszer elátkoztak, s amit agitációs tevékenységüknek köszönhetően egyre többen szeretnének az elmúlás után tudni.
Ez bizony mákony!
Vajon ugyanezeknek az embereknek megfordul-e a fejében, hogy mitől tudják karácsonyi díszbe öltöztetni házaikat, mitől tudnak ünnepi kalácsot sütni, vagy mi mozgatja a gyermekeik csillogó tekintetétől kísért, fenyőfa alatt körbefutó játékvasutat?
Tény: hazánk nem dúskál energiahordozókban, ugyanakkor, az elmúlt években hatványozódott az energiaéhsége. Ezt a fokozott energiaigényt valamiképp ki kell elégíteni, miközben a „zöldek” fennen hangoztatják: alternatív energiafejlesztő megoldásokat kell keresni.
Ez mind szép, de hol vannak azok az alternatívák?
Jelenleg úgy néz ki, hogy még sem ők, sem az energiaszektor képviselői nem tudnak felmutatni reális elképzeléseket. A környezetvédők elvi (szélerőmű = látványszennyezés, vízerőmű = Dunaszaurusz, hagyományos erőmű = légszennyezés, stb…), a műszaki szakemberek a tudományos és technikai hiányosságok miatt.
Mindazonáltal az is tény, hogy az alternatív energiaforrások kifejlesztési, és alkalmazási terén a legnagyobb gát az olajlobby.
Mindezeket összegezve el kell ismernünk, hogy a magyar energiatermelés egyik alappillére, még mindig a Paksi Atomerőmű. Paks nélkül fokozódna hazánk energia-kiszolgáltatottsága, nemzeti jövedelmünk jelentős részét villamosenergia-importra költenénk.
Ergo: Paks üzemidő-meghosszabbítására tett igyekezet nem csak az „atompártiak” érdeke. Ez kőkemény nemzetgazdasági érdek. Már csak azért is, mert amíg nem tudnak a Föld országai – köztük Magyarország – az atomenergiánál hatékonyabb, gazdaságosabb, (nem túlzás) környezetkímélőbb energiaforrásra bukkanni, addig az atomerőművekre szükség lesz.
Igaz, az atomenergia nem játék. Egy atomerőmű rendkívül veszélyes üzem. Ám megfelelő ellenőrzéssel, a biztonsági előírások szigorú betartásával megbízhatóságuk szavatolt.
Bárki bármit is mond, a modernkori erőművi (nem csak nukleáris) balesetek, üzemzavarok valamiképp minden esetben emberi hanyagságra, felelőtlenségre, a szabályok szándékos áthágására vezethetők vissza. Ha az un. „humán faktort” – a leggyengébb láncszemet – megfelelően kezeljük, úgy igenis, még hosszú évtizedekig lehet – például Paksot – biztonságosan üzemeltetni, s mindannyiunk legnagyobb megelégedésére és örömére világíthat ablakainkban az atomgyertya.
2005.11.30.
Farizeus-politika
Nem is értem, miért nem lepődök meg, amikor olvasom: újból előkerült a Fidesz sublótfiókjából a 4-es metró téma, nevezetesen; a tervezett nyomvonal meghosszabbítása Budaörs határáig.
Nofene!
Nagyon nem is kell törnöm a fejem, hogyan jellemezzem Kupper Andrást, rajta keresztül a Fideszt, valamint a párt farhullámán lavírozgató civil szervezeteket.
Janus-arcúság, kétszínűség, Farizeus-politika.
Ugyanis Kupper úrék beszélnek Gazdagrétről, Őrmezőről, meg agglomerációról, ám nagyvonalúan hallgatnak Káposztásmegyerről, Rákospalotáról, Pestlőrincről és Ferihegyről, a szigorú természetvédelem alatt álló, XI. kerületi Keserűvízforrásokról nem is beszélve. Ezek talán nem az agglomeráció?
Ejnye Fiúk, ejnye! Nagyon kilóg a lóláb!
Ez a - választási „mikuláscsomagból” – nagy hirtelen előrángatott téma annyira átlátszó. Azért többet vártam volna a Fidesz piárosaitól. Vagy már előre leírták a fentebb említett IV-XV-XVIII. kerületi választókat? Igaz ami igaz, ezek a kerületek soha nem voltak Fidesz-bástyának nevezhetők. Az ott lakó több százezer ember főjön csak a saját levében, utazgasson - akár olykor - két órán keresztül is a belvárosig! Nem számít! Ugye Kupper úr?
Nyugodtan csapjon csak a Fővárosi Közgyűlés asztalára, vezessék csak a metrót a természetvédelmi területre! Aláírásgyűjtő akciózásához bizonyára megannyi támogatót talál Budaörs környékén, csakúgy, mint a ’98-as korteshadjárat során. Én mindenesetre inkább Demszky Gábor korai elképzelését, s vele együtt a naponta kanosszát járó újpesti, palotai, lőrinci lakosok közlekedési érdekét tartom szem előtt. Ugyanis ők is az agglomeráció.
Azért hajrá Kupper úr, hajrá Fidesz!
2005.12.05.
Desszert
Ülök az asztalnál délben, és apránként falatozom a szombati sajtóebédet. Bár nagyanyám mindig azt mondta: - Fiam, amit elédraknak, meg kell enni! -, most úgy érzem, teli vagyok. Ímmel-ámmal tologatom a tányéron a desszertet.
Mármint, amit a Fidesz tálalt elém, a fővárosi útépítések, javítások kapcsán. Azaz nem is tálalás ez, csak holmi odavetés.
Méregetem, s gyanakodva kóstolgatom ezt a narancsszínű valamit.
„…korrupciógyanús, kampányízű…”
Ismerősnek tűnik az íz, mintha már találkoztam volna vele az Orbán-éra idején. Igaz, akkoriban például M7-esnek hívták, s a Vegyépszer volt a séf, a Betonút pedig a cukrászinas, de olyan díszes ezüsthajóban tálalták, hogy azt is lenyeltem.
Mit mondjak: keserű volt és kampányízű, csakúgy, mint az étlapon szereplő egyéb ínyencségek. Gondolok itt a neociki Nemzetire, az ingatag támfalú Lágymányosi-híd feljáróira, a túlfűtendő egri uszodára, a hamburgeres tűzijátékra, stb, stb…
„…korrupciógyanús, kampányízű…” Hm!
Tologatom az ínycsiklandónak egyáltalán nem nevezhető falatot a tányér széle felé, mert most sem akaródzik lenyelni.
Nagyon nem!
Inkább átmegyek a szemközti cukrászdába és - nagyanyám szavainak csengése közepette – veszek egy igazi képviselőfánkot.
2005.12.05.
Nyílt levél Orbán Viktorhoz, Magyarország volt miniszterelnökéhez a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnökéhez
Miniszterelnök Úr, Elnök Úr!
Sajnos nem tudom magamévá tenni Önnel szemben a „tisztelt” kifejezést, ugyanis Ön olyan útra terelte és a mai napig is tereli (terelné) az országot, ami végletesen megosztottá teheti nemzetünket. Ön, Miniszterelnök Úr, a tavalyi, december 5-i népszavazást, annak eredményét, holmi nemzeti gyásznappá, már-már kultikus emléknappá igyekszik elfogadtatni.
Én, mint magyar állampolgár, magyar választópolgár, apa, fiú, unoka, dédunoka egy személyben, a leghatározottabban tiltakozom az Ön 2005. december 5-i parlamenti megnyilatkozása, felszólalása ellen. Őn, Miniszterelnök Úr, a magyar parlamentet, annak elnökasszonyát, az Ön gondolatával egyet nem értő képviselőket, s rajtuk keresztül a választópolgárok jelentős hányadát olyan mérhetetlenül megalázó, lehetetlen helyzetbe és viselkedésre kényszerítette, ami nem méltó és példátlan a XXI. századi magyar parlamentarizmus történetéhez, történetében.
Miniszterelnök Úr!
Mint kortársa szomorúan kell megállapítanom, hogy Ön - azon kívül, hogy gondolkodás nélkül (vagy nagyon is tudatosan?) magáévá tette, felkarolta a Magyarok Világszövetsége (MVSZ) elnökének, Patrubány Miklósnak azt a kezdeményezését, ami előreláthatóan bukásra ítéltetett – nincs tisztában a romániai, erdélyi magyarság történelmével, történelmi szerepével, mi több, státuszával.
Úgy érzem Miniszterelnök Úr, hogy kénytelen vagyok az Ön hiányos(?) történelmi ismereteit – már csak a mai honi és erdélyi magyarság tisztánlátása, valamint a szándékos csúsztatás és hamisítás kivédése érdekében is – röviden, e levélen keresztül kiegészíteni.
Erdély – a II. Világháború egy rövid szakasza kivételével – közigazgatásilag soha nem tartozott Magyarországhoz. Mindig önálló fejedelemségként létezett János Zsigmondtól, I. Apafi Mihályon keresztül a Habsburg dinasztia uralkodásáig. Önállósága hol gyengébb, hol erőteljesebb volt, ami azt eredményezte, hogy Erdélyt mindig a magyar függetlenség bástyájaként igyekeztek ábrázolni. Ez a tény az, amit egyesek gátlástalanul igyekeznek kihasználni, s történelemi csúsztatásokat, hamisításokat felhasználva próbálják a napi politikai érdek szolgálatába állítani az erdélyi magyarságot. A történelem bizonyította: csúfos kudarc volt mindig az ilyen és ehhez hasonló törekvés.
A 2004-es – kényszerű – népszavazás és annak eredménye nem azt jelenti, hogy bárki is kétségbe vonná az Erdélyben élő magyarság nemzeti érzéseit, hovatartozását, viszont alkalmas volt arra, hogy bebizonyítsa mennyire heterogén és határozatlan a hazai lakosság értékelése Erdély vonatkozását illetően. Ezért is mérhetetlenül álságos az a törekvése, amelyben ezt a határozatlanságot a saját és pártja szolgálatába próbálja állítani.
A hétfői parlamenti cirkusz alatt én az Ön arcán Miniszterelnök Úr önelégültséget, míg a kormánypárti képviselők arcán megaláztatottságukban is büszkeséget véltem felfedezni. Remélem a technikának köszönhetően a határon túl is számosan látták ezt a szégyenteljes magyar politikai eseményt, s megfelelően értelmezik is. Remélem azt is, hogy sokakban tudatosul: Magyarországon ki az, aki egoista, választási érdekből színlel sógor-komaságot, és ki az, aki valóban szem előtt tartja a határon túli és honi magyarság érdekeit.
Üdvözlettel: Kobzi János
2005.12.1114.
Faramuci garancia
Mi is a garancia?
Érdekes kérdés kedves honfitársaim, polgártársak! Fogós, ravasz kérdés tisztelt hölgyeim- és uraim! Divatos kérdés kedves felebarátaim!
Elvben a garancia kötelezi a gyártót, védi a fogyasztót, kettőjük között „tárgyiasult” jogi kapcsolatot hoz létre. Elvben. De lássuk a tényeket.
Hol is kezdjem?
Talán nem túlzás Ádám-Évánál. A gyártó – az Úr – úgy készítette el a minden tekintetben kifogástalannak tűnő Édent, hogy bizony hagyott magának egy jogi kiskaput egy használati utasítás formájában, mert mi van akkor, ha ne adj’ isten… Adta is. Az Éden nevű „késztermék” sajnos selejtre sikeredett – kígyó került a szerkezetbe – amit a gyakorlatias végfelhasználó persze nem vett észre. Mint utóbb kiderült, végső soron a jog - faramuci módon - a „fogyasztót” kötelezte és a gyártót védte, aminek szerződésbontás, garanciavesztés, végső soron kiűzetés lett a vége („…de hisz’ nagy úr vagy!”).
Ismerős a történet kedves barátaim?
A garancia azonban nem csak eszközre, hanem törvényre is vonatkozik.
A Fidesznek és Orbán Viktornak sikerült – faramuciul – e két fogalmat egybegyúrnia, egy bizonyos „garanciatörvény” formájában. Hangzatos, bár sok mindenre nem lehet használni. Főleg annak tükrében, hogy Orbánék bizony selejtes termékre, annak is csak bizonyos részeire akarnak vállalni (vállaltatni) garanciát. Mint volt gyártók, s jelenlegi fogyasztók (Edd meg, amit főztél!).
Ugye faramuci?!
Munkahely-garancia, ár-garancia, bér-garancia, kormány-garancia, garancia-garancia, stb…
Az ember ilyenkor csak ül (és elhűl) egy gödör szélén, felrémlik előtte egy kiűzetett Nemzeti, egy Expo, NATO, M5, Metro, 25% nyugdíjemelés, kettős állampolgárság garancia, nem beszélve a terményfelvásárlás, a sajtószabadság, az adat és a személyiség védelmének garanciájáról. Az előbbiekért anno – mint vezető kormánypárt -, az utóbbiakért most - mint vezető ellenzék - mind-mind nem akaródzott (akaródzik) garanciát vállalni. Vállaljon más garanciát az ő selejtes termékeikért. Ha nem, ők majd jövőre biztos találnak megfelelő személyeket a garanciavállalásra. Van elég Schleht, Toth, Ibrahim, Simicska ebben az országban.
Hogy ez túl faramuci? Az!
Hello!
VálaszTörlésIde írok bízva abban, hogy talán választ kapok végre a kérdésemre... Nem akarom az egész hosszú történetet leírni... a lényeg, hogy régóta keresem, hogy mi is az a "gyumadár"... és itt végre találtam rá egy kis utalást, de kérlek ha tudod írd meg nekem az e-mail címemre, hogy melyik Gene Kelly film az, amelyben szerepelnek! Előre is nagyon szépen köszönöm! Tisztelettel: Nagy Zoltán "Macy"
E-mailcímem: nagyimacy@gmail.com
Jó napot, Josef Lewis vagyok. Egy elismert, törvényes és akkreditált hitelező. Nagyon gyorsan és egyszerűen nyújtunk kölcsönöket, személyi kölcsönöket, autóhiteleket, otthoni hiteleket, diákhiteleket, üzleti kölcsönöket, feltalálói kölcsönöket, adósságkonszolidációt. stb.
VálaszTörlésKapjon engedélyt egy üzleti vagy egyéni hitelre ma, és szerezzen pénzeszközöket ugyanazon a alkalmazási héten. Ezek a személyes kölcsönök jóvá lehet hagyni, függetlenül a hitelezéstől, és sok boldog ügyfelünk van, aki támogatja ezt a követelést. De nemcsak megkapja a szükséges kölcsönöket; akkor a legolcsóbb lesz. Ez a mi ígéretünk: Garantáljuk a legalacsonyabb kamatlábat minden olyan kölcsön esetében, amely ingyenes fedezetet nyújt.
Törekszünk arra, hogy pozitív tartós benyomást hagyjunk ügyfeleim elvárásainak túllépése során. Célunk, hogy méltósággal és tisztelettel kezeljük, miközben a legmagasabb minőségi szolgáltatást időben biztosítjuk. Nincs szükség társadalombiztosításra, és nem szükséges hitelesítési ellenőrzés, 100% -os garancia. Kérjük, azonnal válaszoljon az alábbi részletek alapján, ha érdekel a kölcsön, és mentes a csalásoktól.
E-mail: progresiveloan@yahoo.com
WhatsApp: +16626183756