Rossz-Putyin
A fenti cím csupán szójáték, meglehet, jócskán áthallásos, talán mégsem véletlen. Bizonyára sokan csóválják a fejüket, hogy kerül a csizma az asztalra, miként lehet párhuzamot vonni Raszputyin, a hírhedt századfordulós kalandor, és Vlagyimir Putyin orosz elnök között.
(Mint köztudott; Raszputyin a múlt század elején II. Miklós cáron és családján keresztül hatalmas befolyással bírt. Alacsonyról küzdötte fel magát ördögien magas pozícióba. Politikai befolyását mind a bel-, mind a külpolitika terén felhasználta. Sikeresen alkalmazta az „oszd meg és uralkodj” elvet a belpolitikában, majd ugyanerre törekedett a külpolitika terén is, például a Németországgal kötendő különbéke megszervezésével, kísérletet téve a Német- és Osztrák-Magyar Monarchia szövetségének szétzilálására.)
Távol álljon tőlem, hogy Putyin elnököt, mint kalandort illessem, és ennek alapján keressek hasonlóságot a két történelmi szereplő között, ám tény: Vlagyimir Putyin – mint a XXI. század egyik legbefolyásosabb embere – jó ideje az erejét fitogtatja. Az is lehet, hogy csupán kísérletezik, próbálgatva saját és országa hatalmát. „Putyin cár” mindenesetre kísérteties hasonlóságot mutat Raszputyin személyiségével. Kezdte azzal, hogy feltűnően támogatta a pravoszláv egyházat, ezzel nem kis szövetségest nyerve. Folytatta az olajmágnás Hodorovszkij eltávolításával – levágva a kígyó fejét -, amivel állami (azaz saját) kézben tarthatta az óriási ország energiapolitikáját is, egyúttal példát statuálva a többi újgazdag iparmágnásnak. (Éljetek, de tudjátok hol a határ!) Ám ezekkel a lépésekkel csak a belső csatározásoknak tudta elejét venni, a volt szovjet tagköztársaságok – különösen Ukrajna – fickándozásának nem.
Vlagyimir Putyin kitűnő sakkjátékos, ám 2005 végére lépéskényszerbe került. A lépéskényszer pedig nagy úr, felerősíti a hibázás lehetőségét, és úgy néz ki, hogy Putyin ezúttal hatalmas bakot lőtt.
Oroszország geopolitikai befolyása a kétpólusú világrend felbomlásával jelentősen visszaesett. Úgy gazdasági, mint politikai és katonai ázsiója igencsak megcsappant. Ugyanakkor természetesen nem lehet csak úgy leírni egy kontinensnyi országot, mint ahogyan egyik-másik nyugati politikus, vagy elemző ezt annyira szeretné. Az orosz elnök jól látja, hogy a belső elégedetlenséget csak úgy tudja csökkenteni, ha országa gazdaságát normalizálja, hozzáigazítja a világpiac igényeihez, különösképp – ahogyan Fejtő Ferenc (Jóslások és esélyek 2006-ra, Népszava, 2005. január 5.) nagyon érzékletesen kifejtette – egy dinamikusan törekvő Kína konkurenciájával fenyegetve. Túlzás nélkül állítható, hogy Oroszország gazdaságilag nem két, hanem több tűz között vergődik. Vlagyimir Putyin baklövése abban csúcsosodott ki, hogy a belső válság elkerülése érdekében 2006. január 1-én bevetette a „gázfegyvert”, azaz a nyugatra irányuló gázvezetékek lezárásával, nemes egyszerűséggel zsarolt. Ez a zsarolás látszólag csak Ukrajnának szólt, ám intő jel lehetett Európa többi, az orosz gáztól függő országa számára is. Putyin – akárcsak a fentebb említett Raszputyin – itt követett el szarvashibát. Mert bár lehet, hogy hiúságát legyezte az energiahordozókban szegény, kisebb országok kiszolgáltatottságának, hirtelen kétségbeesésének látványa, a pénzpiac hektikus rángatózása, ám az „oszd meg és uralkodj” elv itt sem vált be. Már csak azért sem, mert az oszthatatlant próbálta megosztani. A gázvezetékek végén nem különböző kis államocskák, hanem egy egyáltalán nem elhanyagolható Ukrajna, és egy energiaéhes, de immár egyesült Európa van. Az Európai Uniónak (közte a „Visegrádi Négyeknek”) pedig – az első ijedtség után – nem a kétségbeesés, hanem a kiútkeresés volt a reakciója, ami azzal fenyegetett, hogy „Putyin cár” esetleg elveszíti a biztos fizető, uniós államokat, mint felhasználókat, akik más utat keresnek (mint látható, találtak is) az egyoldalú, kiszolgáltatott helyzet feloldására. Az európai gázpiac elvesztése pedig Putyin számára egyenlő a biztos bukással. (Sakk, matt!) Ám Putyin nem ostoba. Nem véletlen, hogy - mentve a még menthetőt - nagyon gyorsan egyezségre jutott Ukrajnával. Az energiapiacot meg kell nyugtatni. Kérdés azonban, hogy Európa mennyire nyugodott meg. Az biztos, hogy még egy ilyen zsarolást nem fog elviselni, s az is biztos, hogy szép lassan kiépíti a maga többoldalú kiszolgálórendszerét. Mindenesetre, nem szívesen lennék most az orosz elnök helyében. Ezzel az újévi „partizánakcióval” inkább gyengeségét, sem mint erejét mutatta, s egy világhatalom első embere hibázhat egyszer, hibázhat kétszer, de nem követhet el ekkora baklövést, mert hamar előkerül egy-két Juszupov.
2006.01.09.
Kód
Tudod-e, kedves olvasó, hogy manapság, mi a legfontosabb dolog számodra? Ha a cím nem sugallná egyértelműen, elárulom: a kód.
A modern ember szinte nem is létezhetne nélküle. Ez a hárombetűs szó képezi szinte egész életedet. Számoltad-e már, hogy rövidke életed folyamán hány kódot használsz, tartasz fejben, vagy írsz fel valahová, mert ha elfelejted, véged van. Kód mögé van rejtve nemed, neved, lakcímed, az összes személyes adatod, betegséged, egészséged. Kód nélkül nem gyógyulhatsz, s nem gyógyíthatsz. Kódra fizetsz járulékot és kapod a nyugdíjad. A kód igazolja becsületed, s bizonyítja bűnöd. Kód nélkül nem veheted fel a fizetésed a bankszámládról, nem tudod bekapcsolni mobilod, számítógéped, nem tudod elindítani modern autódat, autórádiódat. Kódot használsz, hogy neveletlen csemetéd ne nézhesse a tévé szexcsatornáit, kódot használsz, hogy internetezhess, hogy ismeretet szerezhess. Kód nélkül nem működik a kaputelefon, nem nyílik lakásod, munkahelyed ajtaja. Egyáltalán: semmilyen ajtó nem nyílik meg. Előtted. Kinn rekedsz, számodra zárva marad a világ.
Ha mindez még nem lenne elég, fertőzik elmédet mindenféle kódokkal. Kódolt antiszemitizmussal, kódolt zsidózással, katolicizmussal, nacionalizmussal, kódolt terrorra való hajlammal, D-akárhányadik kóddal. Kóddal támadsz, s kóddal védekezel.
Pihennél, kikapcsolódnál, netán a templomba mennél imádkozni, de a kódok nem hagynak. Da Vinci-kód, Michelangello-kód. Bestsellerek?!
Hinnél, de nem hagynak.
Kódok.
PIN-kód, SIM-kód, key-code, keyword, password, jelszó – ahogy tetszik. Körbevesznek, bekerítenek, rádtekerednek, fojtogatnak.
Lassan megfojtanak
Sejt-kód, gén-kód. Mert Te magad vagy a kód!
2006.01.09.
„P”
P…, mint petárda.
Egyszer engedélyezik, máskor betiltják. Rendelettel. Használóját szankciókkal fenyegetik, meg szigorúbb ellenőrzéssel, ami ugyanúgy ellenőrizhetetlen akárcsak az autóban mobilozás. Senki nem is vette komolyan. Szilveszter éjfélkor beindult az őrület. Kutyáim a fotel alatt, ágy alatt, én állok a teraszon, s olyan érzésem van, mint amikor a CNN-en egyenesben közvetítették Bagdad bombázását. Közben azon veszem magam észre, hogy fennhangon káromkodok.
P…, mint politikus.
Politikusaink szintúgy semmibe veszik a petárdatilalmat. Szorgalmasan puffogtatják a politikai petárdákat, szólnak is hatalmasat, fülsértően, olykor dobhártyarepesztően. Jobb esetben csak bosszankodik az ember, netán immunissá válik rá, akár a tüzérló, de lehet károsabb következménye is. Politikai halláskárosodás, süketség, idegrángás, súlyosabb esetben apátia.
P…, mint Pinokkió…
…volt látható a tévé hírműsorának hátterében. Persze, hogy politikai jelképként. Szép hosszú faorral, fapofával. Csak élet nem látszott benne. Sem életszerűség. A szamarak szigetén bizonyára rácsodálkoznának.
P…, mint pártok.
Pártfegyelem Deusch-módra, párthűség Csintalan-módra, pártkatona Rogán-módra, pártsemlegesség Polt-módra, pártonkívüliség Vizsla-módra, pártszékház Slecht-módra, párt-pszihológia Kerényi-módra (a’la: pöttyöslabda) és az összes létező összetétel, elő-, fő- és utóétel. Készül a tavaszi menü.
P…, mint parlament.
Papolnak és pörlekednek, pletykálnak és perelnek, pusmognak, plakátoznak, paroláznak, párolnak, pirulnak (pardon, azt nem!), pedáloznak, példálóznak, provokálnak, patkányoznak, pimaszkodnak, pocskondiáznak, párbajoznak (sajnos, csak prózában), pontoznak, pinteznek, pökhendiek, pikírtek, pátoszosak, pitizősek, porolók, port hintők, palira vesznek (azt hiszik!), palinak néznek.
Pedzegetitek Polgárok?
2006.01.16.
A „Dunáról” – másként
A szociáldemokrácia elve – amellett, hogy baloldaliságot feltételez – tartalmaz még egyebeket is. Többek között az objektivitás, a tolarencia elvét. E két elv különösen fontos egy országos terjesztésű napilap esetében. A Népszavánál ezen elvek betartása a legtöbb esetben tettenérhető, amint azt egyes olvasói magánvélemények közszemlére bocsátásával is bizonyítja. A más véleményének tiszteletbetartása – ha nem is értünk vele egyet – a szociáldemokrácia egyik alappillére.
Mindezeket szem előtt tartva engedjék meg, hogy néhány keresetlen megjegyzést fűzzek M.T. olvasótársam írásához. (Csíkszereda és Dubai, Népszava, 2006. január 14.)
Egy demokratikus országot úgy a baloldali, mint a jobboldali politika jelenléte jellemez. Optimális esetben ezek egyensúlya működteti a társadalmat. Bármely irányú jelentős(!) eltolódás a diktatúra veszélyével fenyegethet.
M.T. indulatos – már nem az első (2005.12.31) és nem kis mértékben elvakult – véleményével nem tudok azonosulni, ezen kívül azt kell észrevennem, hogy értékítélete súlyos hiányosságokat tükröz.
A Duna TV műsorpolitikája olyan, amilyen, köztudottan jobboldali kötődésű. A műsorok szerkezete a szubjektív emberi ráhatás eredménye, de ezért részrehajlással, a közszolgálatiság, az objektivitás hiányával – sőt – törvénysértéssel illetni több, mint botorság. Ezen az alapon bármelyik – valamely politikai oldalhoz közelebb álló - komoly médiaorgánumot vádolhatnánk törvénysértéssel.
Ami fontos: a Duna TV nem szélsőséges csatorna! Véleményem szerint a „Duna” - még ha legtöbbször nem is a baloldal szája íze szerint üzemel – a magyar közmédiák között az egyik legszínvonalasabb műsorstruktúrát produkálja. Igaz, a kommentárok, elemzések, mind-mind a jobboldaliság felé hajlanak, de ez egy egészséges, a demokráciába beleillő állapot. A Duna TV nagy területű elérhetősége csak technikai kérdés és nem politikai, s a szerkesztőség becsületére legyen mondva, hogy ezt a hatalmas lefedettséget nem engedi át a szélsőséges kilengéseknek, legyen az bal-, vagy jobboldali.
Talán megbocsátható „bűn”, hogy a hírcsatorna, a csíkszeredai főkonzulátus megnyitását nem vezérhírként tálalta, de ezért kirohanást intézni egy „olyasmit nyilatkozó”(?!) Cselényi László ellen, kormányellenes rohamcsapatnak titulálni egy teljes híradószerkesztőséget – a Duna TV esetében – rendkívül otromba dolog.
Nem tudom M.T. hogy van vele, de én szívesebben nézem - megannyi hibájukkal együtt – a közszolgálati tévécsatornákat, s szűröm le belőlük a megfelelő tanulságot, semmint a színvonaltalan, reklámokkal tűzdelt, agymosást végző, „trendi” kereskedelmi tévéket. Tudom, egy demokráciában azokra is van igény, de ezért találták fel a csatornaváltó gombot.
Post scriptum:
Mellesleg az MTI is csak egy nyúlfarknyi hírben tudatta a csíkszeredai főkonzulátus történelmi megnyitását a 2006. január 7-i számában.
2006.02.02.
Elég volt!
Amellett, hogy Benedikty Béla nagyszerű írásának (Az ügynöktörvényről, Népszava, 2006. február 2.) minden szavával egyetértek, biztosíthatom a szerzőt: véleményével nincs egyedül.
Minden bizonnyal nagyon sokan vagyunk, akik keserű szájízzel, tehetetlenül szemléljük azt a színjátékot, tragikomédiát, ami az egyre-másra nyilvánosságra kerülő, ügynöki múltakat „leleplező” iratokból kialakul. Csakhogy ez a tragikomédia legtöbb esetben tragédiába torkollik. Emberi sorsokat, életeket, családokat, közösségeket tehet tönkre, taszíthat a romlásba, még olyan emberekét is, akik nem csak közismert, hanem hosszú évtizedek óta elismert állampolgárai társadalmunknak. S mindezt olyan, a névtelenségbe burkolódzó, sunyi, nevenincs emberek (?) okozzák, akik nem merik adni önmagukat. Olyanok, akik soha nem mertek a barikád sem egyik, sem másik oldalára állni. Csak lapítanak a homályban, az ilyen-olyan levéltárak, archívumok mélyén turkálnak, s amikor elül a csatazaj előmásznak, hazajönnek (?!), s ítélkeznek, pálcát törnek. Milyen jogon?
Nekem mindig Hofi Géza örökbecsű humoreszkjének egy részlete jut eszembe: „- Tessék mondani! Azért, hogy én itthon maradtam, nem lesz nekem semmi bajom?”
Immáron tizenöt éve, hogy ezek a valakik - hovatovább bizonyos rendszerességgel – boldogítanak minket a gondosan őrzött páncélszekrénykéikből előrángatott, s nyilvánosság elé tárt „bizonyítékaikkal”. Kinek jó ez? Az országnak, a lassan apátiába süllyedő embereknek biztos, hogy nem.
Ezek a „lelepleződések” csak látszólag a célszemélyek ellen irányulnak. Valójában a társadalmi békét, az emberek hangulatát, életkedvét kezdik ki, ugyanis ezek az iratok – természetükből fakadóan – elismert, közismert embereket támadnak. (Egy köznépbeli kisembert támadni értelmetlen, akármilyen besúgó is volt.). Csakhogy a baj ott kezdődik, hogy ezen leleplezett emberek többsége a társadalom elismert polgára, olyan, aki már letett valamit az ország (mi több: az egyetemesség) asztalára, olyan, aki példával szolgálhat akár egész nemzedékeknek. Ilyetén, egy-egy felbukkanó, ügynökmúltat leleplező iromány – akár nemzetközi viszonylatban is – hatalmas erkölcsi és anyagi kárt okozhat Magyarországnak.
Írásom elején eme tragikomédia tehetetlen szemléléséről beszéltem. Talán mégis lehetne tenni ellene.
Mivel az ad absurdum lenne, hogy a teljes ügynöklistát – mondjuk a Magyar Közlöny egy különszámában - nyilvánosságra hozzák, lenne egy javaslatom az ügynöktörvényt oly nehezen megszülő honatyák számára:
Bármely, a Nemzeti Levéltár, a BM, vagy a nemzetbiztonsági szolgálatok levéltáraiból származó anyagot, csak a forrás teljes (adott esetben az anyagot nyilvánosságra hozni szándékozó neve, foglalkozása, beosztása is) megnevezésével, útvonalával lehessen nyilvánosság elé tárni. Ellenkező esetben kezeljék úgy ezeket az iratokat, akár a névtelen leveleket. Tudom, a sajtó mindig kényes volt hírforrásainak anonimitására, de ebben a speciális esetben a sajtótörvényt – a nemzetbiztonsági törvényhez igazítva - ki kellene egészíteni (mindaddig sajtóetikáról, erkölcsről beszélni értelmetlen). Ezek után kíváncsi lennék, hány, ma még az ismeretlenség ködében bujkáló „jóakaró” venné a bátorságot, hogy neve a nyilvánosság elé kerüljön.
2006.02.17.
A lázas Gea
Bolygónk, Föld-anyánk beteg, lázas, súlyos kór gyötri.
Ennek elsődleges oka egy általa megszült lény, az evolúció csúcsa, a teremtés koronája: az ember maga.
Az ember, aki szakított a tudás fájáról, s ezzel azt gondolta, hogy mindennél fölébb való, a természet azért van, hogy őt megteremtse, eltartsa, óvja, ápolja, s minden, ami a Földön van az ő céljainak beteljesítését szolgálja, hisz’ ő maga a cél.
Ó a csodálatos „homo sapiens”. Ő adta tenmagának e felemelő (?) „sapiens” előnevet, ami bölcset, értelmest, gondolkodót jelent.
Minő tévedés!
Rettenetes tévedés, nem úgy, mint az evolúció.
A törzsfejlődés – igaz - tévedések (olykor katasztrofális tévedések) sorozata, viszont a természet bölcsessége abban nyilvánul meg, hogy sohasem követi el kétszer ugyanazt a hibát, okul saját tévedéseiből. Az emberi fejlődésre mindez nem mondható el. Az emberi történelem szintúgy tévedések sorozata, ám a különbség a természettel szemben az, hogy a homo sapiens nem okul. Tanul, gondolkodik, ám újra- és újra elköveti ugyanazokat a ballépéseket.
Az ember végzete a bölcsesség hiánya. Az a szörnyű ellentét, amely gondolkodásának elméleti, és tetteinek gyakorlati szintje között feszül. Az ember kinevel, kinevez bölcseket, szívesen alkalmaz is bölcsességeket, de csak retorikai téren. Cselekedetei egyáltalán nem tükrözik mindazt a tudást, amelyet az évmilliók során felhalmozott.
A tudás, a tudás fája és annak gyümölcse nem az ember számára termett különleges privilégium. A tudás fája a természet része. A természeté, amely állandóan a tökéletességre törekszik, nem tűr meg hibákat, amelynek lételeme az állandó küzdelem, harc, háborúskodás, amelynek törvényei kegyetlenek és egyáltalán nem megbocsátók. A természeté, amelybe az emberi faj is tartozik.
Úgy tűnik, az emberi tudás az evolúció zsákutcája.
A sors fintora – mondhatni paradoxona -, hogy az ember a létre, a fennmaradásra való törekvése során magával a természettel került ellentétbe, akinek szintén a túlélés a célja. Mivel kettőjük küzdelme időben és térben nagyon is behatárolt, a végeredmény nem lehet kétséges. Az ember habitusát, s bölcsességének hiányát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy egyszerre akar a természet része lenni, ugyanakkor uralkodna rajta. E két, szöges ellentétben álló törekvése odáig vezetett, hogy miközben felfogja, megérti és elismeri az evolúció fogalmát, képtelen megbirkózni annak folyamatosságával. (Semmi sem örök, csak a változás!)
Az emberi tudás, bölcsesség, s erkölcs hiányosságai a XXI. században kezdenek leginkább körvonalazódni. Az emberi tevékenység negatív hatásainak, ezek hatványozódott felgyorsulásának bizonyítékai egyre markánsabban jelentkeznek. A Földön végbemenő globális változások, úgy a természet fizikájában és biológiájában, akárcsak az emberi társadalomban – tetten érhetőek.
Az ember pedig – miközben harcol a túlélésért – fél, retteg.
Fél AIDS-től, BSE-től, madárinfluenzától, fél a víztől, levegőtől, állattól, növénytől. Fél a természettől, amelyet egyre-inkább ellenségének tekint (és ami egyre-inkább ellenségévé válik), amelytől mind jobban- és jobban elszigeteli magát. Fertőtlenít, csírátlanít, baktériumot és vírust öl, írt parlagfüvet, szarvasmarhát és madarakat.
Ám leginkább önmagától fél. Fél a maga teremtette háborútól, vallástól, politikától, fél az atombombától, olajtól, azbeszttől és műanyagtól, fél önmaga meddőségétől és szaporaságától, fél saját embertársaitól. Félelmében bezárkózik, begubódzik, kirekeszti azt a világot, amelyet ő teremtett, s azt a világot is, amelyik őt teremtette. Retteg a végzettől, retteg a végtől.
Van is rá oka.
Bármennyire is fáj, de ki kell mondani: az ember jelenleg úgy viselkedik akár a ráksejtek. Burjánzik, terjeszkedik, behálózza az egész testet, majd végül megöli gazdaszervezetét.
Az ember tudásszomja bármennyire is végtelen, tudása sajnos annál inkább behatárolt. Igyekszik megérteni a természet törvényeit, az evolúcióval szemben azonban mindig lépéshátrányban lesz, mivel ő is részét képezi. Ha nem így lenne, az emberiség diktálhatná az evolúciót. Ám száz megválaszolt kérdés ezer újabbat szül, s az emberiség ahhoz a nyúlhoz hasonlít, amelyik soha nem érheti utol a teknőst (matematika, teknősparadoxon).
A bölcs természet most védekezik. Védekezik önmaga, s önmaga teremtménye – az ember – ellen, küzd a túlélésért. Ugyanis a természet – ellentétben az emberrel – nem szereti a paradoxonokat. Ő az univerzum egyetemes törvényei szerint él.
Bolygónk, Föld-anyánk beteg, lázas, súlyos kór gyötri. Csak úgy gyógyulhat meg, ha teste leküzdi az ember nevű kórokozót.
2006.03.06.
Becsület, mindenekelőtt
Ebben a hosszúra nyúlt szürke, zimankós évszakban, ahol az ember amúgy is hajlamosabb a melankóliára, s amit csak fokoz a választási hajrá egyre terebélyesedő erkölcsi köde, üdítőleg hat, amikor felfedezhetjük: az élet azért halad a normális medrében.
Számomra egy egyszerű bevásárlás, valamint – hogyan is fogalmazzam – egy tapasztaltabb korú pénztáros hölgy és egy-két generációval fiatalabb vevőszolgálati kolleginája személye csillantotta meg a tavaszt.
A történet a következő: március 1-én, – nevezzük nevén – az Interspar pesterzsébeti hipermarketjében egy közepes (képzavar?) nagybevásárlásra tértünk be feleségemmel a már említett kereskedelmi intézménybe. Már hazatérve, a számlát böngészve vettük észre, hogy egy jelentősebb árfekvésű tételt, a pénztáros háromszor számolt. Jó félóra elteltével (Pénztártól való távozás után reklamációnak helye nincs!) és nem sok reménnyel tértem vissza az áruházba. Az első meglepetésem a vevőszolgálatnál ért: Nagy Krisztina alkalmazott végtelen udvariassággal és kedvességgel vette tudomásul túlszámlázással kapcsolatos panaszomat és megígérte: azonnal intézkedik. A másik meglepetés a pénztáros hölgy - Reif Istvánné - nem hétköznapi memóriája és végtelen korrektsége, becsületessége volt. Csodáltam emlékezőtehetségét, amellyel felidézte, hogy a sok száz vásárló közül is emlékszik ránk, és igaz, az említett árucikkből valóban csak egy volt a kosárban és nem három. Bámulatos! Mindezek után a túlszámlázott összeget hiánytalanul visszakaptam, és elnézésemet kérték.
Nem kellett volna! Azaz, nem volt rá szükségem.
Számomra mindennél fontosabb volt az eljárás korrektsége, s a tudat, hogy az emberi tulajdonságok eme legnemesebbike bennünk van, generációktól függetlenül.
A becsület él!
Jó érzés ezt tapasztalni - s e hideg márciusi napon engem melegséggel tölt el -, hogy remélhetem: társadalmunk – minden negatívuma mellett, s ha döcögősen is – talán mégis jó úton halad. Emellett nagyon jó látni – különösen így a választások előtti sárdobálások, fröcskölődések, köpködések, emberhez méltatlan viselkedések sötétsége mellett -, hogy egy ilyen jelentéktelennek tűnő esemény formájában is, de csak-csak feltűnik egy dacos tavaszi reménysugár.
Köszönöm Interspar!
2006.03.07.
Hogy is van ez?
Precedensértékű ítéletet hozott a Legfelsőbb Bíróság (LB) a Ságvári Endre, kontra Kristóf László felülvizsgálati tárgyaláson. Precedensértékű, mert az LB kimondta: a volt csendőr jogosan, az akkor hatályos jog szerint, törvényesen járt el.
A hangsúly az „akkor hatályos jog” kifejezésen van.
Hogy is van ez? Az emberben óhatatlanul mocorogni kezd a kisördög.
Az „akkor hatályos jog” megfogalmazás alapján akár visszamenőlegesen mentesíthető (felmenthető?) minden és mindenki, mondjuk az elmúlt száz vészterhes év során elkövetett (bal)lépéseiért?
Az LB ezzel a döntésével rendkívül ingoványos talajra tévedt. Igaz, a magyar jog korántsem alkalmazza olyan hatékonyan a példaértékű ítéleteket, mint mondjuk a brit jogrendszer, de a példa ragadós lehet. Az LB felkészülhet rá, hogy ezután egyre-másra érkezhetnek a különböző felülvizsgálati kérelmek, hisz Magyarország az elmúlt száz év során jónéhány társadalmi formát megélt.
Volt itt királyság (császárság), köztársaság, népköztársaság, rövidke demokrácia, és jó sok diktatúra, emellett átszáguldott rajtunk a történelem két pusztító világháborúja, mindegyik az adott korszakra jellemző jogrendszerrel.
Jog, törvényesség!?
(Van egy 1908-ban kiadott csendőrlexikonom. Tanulságos böngészni.)
Ezek szerint törvényes volt a tizes-, huszas-, harmincas évek csendőrintézkedései, a harmincas évek (szó sincs még háborúról) zsidótörvényei, az ötvenes évek erőszakos kitelepítési törvényei, a hatvanas-, hetvenes évek diáktüntetéseinek leverései és az ezek után hozott ítéletek?
Az LB döntése alapján: igen!
Csakúgy, mint a volt csendőrnyomozó kivégzése.
A magyar bíróságoknak sokkal, de sokkal érzékenyebben kellene kezelnie a közel-, és középmúlt történelméhez kapcsolódó felülvizsgálati kérelmeket. Legfőképp azért, mert egy-egy – a hozzátartozók, unokák, dédunokák által kezdeményezett, s a szubjektivitást egyáltalán nem nélkülöző – rehabilitációs kérelem, s az annak hatására hozott bírósági határozatok, olykor pont a bíróságok objektív felfogásával ellentétes reakciókat válthatnak ki. Az emberek egyéni reakciói (különböző érdekcsoportokról nem is beszélve) pedig épp az ilyen esetek kapcsán – kiszámíthatatlanok.
Az LB, azzal hogy megállapította: Kristóf László nem követett el háborús bűntettet – eredményt nem ért el, viszont ezen döntése - mind társadalmilag, mind politikailag - rendkívül veszélyes folyamatok elindítója lehet. A több emberöltővel ezelőtt hozott döntések megítélése (kivéve az el nem évülő háborús bűntetteket) tartozzon a társadalmi és civil szervezetekre, történészekre, - legrosszabb esetben – politikusokra, de ne a jelen bíróságaira.
Véleményem szerint ott nagy baj van, ahol polgári bíróság mond ítéletet a történelem fölött.
Furcsa lenne, ha egy távoli leszármazott kívánságára –stílusosan, mondjuk március 15-e apropóján – egy XXI. századi bíróság vizsgálná felül az aradi vértanúk felett ítélkezők tetteinek mozgatórugóit, törvényességét, s rehabilitálná (mert az akkori jog szerint cselekedett) - teszem azt - Haynaut.
2006.03.09.
A verseny (díszcigány, díszzsidó – díszmagyar)
Kevés dolog hoz ki úgy a sodromból, mint amikor valaki(k) népcsoportot, etnikumot, vallási felekezetet, vagy nemzeti jelképet kezd pejoratív módon emlegetni. Ha valaki a politikai retorika terén alkalmazza ezt, még felháborítóbb. Ám a leginkább dühítő, ha mindezt olyan ember követi el, aki egy ország vezetésére törekszik. Nincs szándékomban Pásztor Tibor otrombaságát kisebbíteni, sőt…, de úgy látszik ez a pejoratívitás kezd versenyméreteket ölteni.
Nosza… Rajtam ne múljon.
A verseny tulajdonképpen nem most kezdődött, hanem amikor a startpisztoly eldördülését követően megjelent az arénában egy, manapság vitézkötéses díszmagyar dresszbe bújt díszíró, s követte őt a többi díszmadár…; díszpüspök, díszgazda, díszépítész, díszrendező, stb, stb…
Azonban a verseny valamikor ’98 táján indult be igazán, amikor élre került egy díszpolgár.
Díszdoktori oklevéllel a zsebében, díszemelvényen díszbeszédeket mondott, díszvendégként díszebédet adott, díszelgett díszszázad előtt…, egyszóval: díszpolitizált. Olykor-olykor (disz)nótorozott, vagy várost díszített (díszhajóval, díszhamburgerrel, díszkivilágított Közvágóhíddal), miközben reménykedett, hogy a turul markából megkaparinthatja a (dísz)kardot. Hajrá magyarok!
Ám a fák nem nőnek az égig, s a vezető versenyzők kifulladtak. Eredmény: előkerültek a jól ismert doppingszerek, úgymint; díszkokárda, díszcigány, vagy – egy népszavazás ürügyén – ismét a (disz)szonáns díszmagyar.
A verseny pillanatnyi állása?
Nos, jelenleg ott tart, hogy…: - Lopunk, fenyegetünk, zsarolunk és…lebukunk? (Disz)nóság! – Aki nem velünk, ellenünk? (Disz)kvalifikálni! – Mindenki hozzon magával még egy embert? Nincs? Hogy-hogy? Na, ezt jól megcsináltuk! Sebaj, majd lesz. Versenyöntudattal- és szellemmel átitatott díszállampolgár. Külföldről. S a verseny végén – levezetésként – egy laza díszmeccs, díszvacsora, díszsortűz – esetleg díszakasztás -, aztán legurítunk egy jó kis Tokajit. Díszdobozost.
Hogy mikor lesz már ennek vége? Mikor intik le e „nemes” küzdelmet?
Reméljük minél előbb!
Díszválasztói tisztelettel: Kobzi János, díszhonfitárs
2006.03.20.
Százezer „besúgó”?
Ismét egy duci, jól táplált, mondhatni Kövérkés tiráda a Fidesz választmányi elnöke részéről. Kövér László székesfehérvári „elszólása” szerint, mintegy százezernyi jól szervezett aktivista továbbítja a párthoz az emberek véleményét.
Nem is értem, hogy miért nem lepődök meg!
Talán, mert Kövér ezen – minden bizonnyal tényeken alapuló – kijelentése nagyon is belesimul az utóbbi négy év neoszocialista tévképzeteken alapuló orbáni politikába.
Tudvalevő volt, hogy Orbán Viktor a polgári körök megalakításával a PÁRT szétesésének lehetőségét - a túlhízott kisgömböc – aktivitását volt hivatott biztosítani (…ha mozdulni kell, együtt mozduljunk…). Mára ez odáig fajult, hogy az aktivisták, egy jól szervezett információs hálózat kiképzett katonáivá váltak. Mert vajh’ ki az a százezer aktivista, s milyen információt, véleményt (?!) továbbít? (Ez is megérne egy misét, mondjuk Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos celebrálásával.)
A különböző, hirtelenjében a semmiből felbukkanó, nevenincs telefonos közvéleménykutató cégek adatai, a határon túli magyarokról részletekbemenően beszerzett adatok, a nyolcmillió (?) választópolgár személyesnél több adata, mind-mind a fideszkommandó aktivitását mutatja. (Engem egyszer kerestek meg telefonon a Fidesztől. Miután közöltem, hogy én nem az ő pártjukkal szimpatizálok, azóta sem telefon, sem propagandaanyag, de még csak egy kampányszórólap sem érkezett. Érdekes, nem?)
Köztudott: az információ, hatalom, s modern korunkban a szükséges információt nem is olyan ördöngösség beszerezni. Ám nekem, ettől az ártatlannak tűnő kövéri bővített mondattól valahogy mégis borsódzik a hátam.
Kísértet járja be Magyarországot? A múlt kísértete?
Orbánék százezernyi „besúgója” bennem egy nagyon sötét korszakot idéz. Csak azt tudnám, akkor mire az a nagy felhajtás jobboldalon a valós, vagy mondvacsinált ügynökvádakkal?
Ámbár, más szemében a szálkát is, míg a magunkéban ugye a gerendát sem…
2006.03.29.
Buga – Jakab
Egyre kurucosabban csattogtatja. Csak aztán ki ne csapja. A szemét.
Mármint másnak a szemét.
Mert, hogy a saját karikásával a saját látását hogyan rongálja, az legyen az ő problémája. Ám az már egyáltalán nem magánügy, ha – azzal a kurucos hévvel, ami az utóbbi időben jellemzi – mást vakít meg (el). Pedig már többször is majdnem sikerült.
Elsőre ugyebár a gazdákat a Hősök terén. Traktorostul. Nekik aztán jól a szemük közé csapott, ámbár a karikás ott még jócskán a nyakára tekeredett.
Aztán meg a minap csattogtatta, hogyaszongya: …nehogy má’ az állami földeket, mert különben így lesz, meg úgy…, meg akkor majd a határokon át egy légy sem…, se ki-, se be…
A karikás valahogy, mintha megint rakoncátlankodott volna.
Ám a mi derék Jakabunk nem tanul. Most épp azon igyekszik, hogy karikás ostorával egyetlen nagy szövetkezetbe (szövetségbe?) terelje a honpolgárokat.
Csakhogy a honpolgár nem marha, és Jakab sem egy született gulyás, így tehát marad a csattogtatás és a vágy, hogy önnön kezében tarthassa a karikást csakúgy, mint a gulya beszerzését és értékesítését is.
Jakab, Jakab!
Ejnye-bejnye!
Talán sérült a szemed, vagy olyan nehéz észrevenni, hogy nem te vagy (és valószínűleg nem is leszel) a Tenkes kapitánya?
2006.04.12.
Szavaztunk!
Nem kis feladat volt meggyőzni idősebbik fiamat, hogy április 9-én menjen el szavazni. Nehéz volt felrázni az utóbbi fél év politikai apátiájából, mivel sem a Fideszre, sem az MSZP-re nem akart szavazni. (Az ő szavai szerint: …mindkettővel tele van a hócipőm!) Végül is, a maga ifjonci módján megoldotta a gordiuszi csomót, s az egyik szavazólapon az SZDSZ-re, míg a másikon az MDF-re adta le voksát. Utóbb, ez a kis intermezzo egy érdekes gondolatmenetet indított el bennem.
Lehet, hogy mind Kuncze Gábor, mind Dávid Ibolya az ilyen bizonytalan, fiatal (!?) szavazóknak köszönheti, hogy pártjuk bejutott a parlamentbe?
Ha ez így van, - s miért ne feltételezhetnénk, hogy egy jelentős szavazóhányad vélekedett így a két nagy, vezető parlamenti pártról – akkor Magyarország most büszke lehet. Büszke lehet – miképp én is -, hogy e szavazóknak köszönhetően nem alakult ki egy kétpárti parlament, s nem kell aggódnunk egy esetleges nagykoalíció létrejöttétől, ami tizenhat éves többpárti parlamenti demokráciánk végének lehetőségét rejti. (Ha nem is szorosan ehhez a gondolatmenethez kapcsolódóan, de egyszer már kifejtettem ezirányú aggodalmam - Becsapatva…; Népszava, 2005. május 5.)
Mindazonáltal felvetődik a kérdés: ki az, akinek százszorosan is köszönetet és hálát illik rebegni mindezen szavazóknak?
A Fidesz?
Ők - s elsősorban az Orbán-kollégisták - nyilvánvalóan inkább százszor elátkozzák őket, hiszen azon túl, hogy nyílt színvallásra kényszerültek, egy 5,3 %-os kis párt elindíthatja a Nagy Fidesz szétforgácsolódását.
Az MSZP?
Nekik van a legstabilabb, s nem utolsó sorban, egy állandó szavazóbázisuk. Ezzel együtt, nagyon is szükségük van egy kis párt – jelen helyzetben az SZDSZ, s áttételesen az MDF segítségére. A hála részükről nagyon is indokolt.
Az SZDSZ?
Mécs Imre kiebrudalása, s a cikluson belüli, majdhogy nem ellenzéki viselkedésük nagyon sok szavazót eltántorított. Ugyanakkor sokat is hozott a konyhára, hogy úgymond: nem feküdtek be az MSZP-nek. Kunczéék hozták a szokásos formájukat, s nem meglepő, hogy elsősorban Budapesten.
És az MDF?
Valójában a legnagyobb hálával és köszönettel az MDF tartozik a fiamnak és a hozzá hasonló gondolkodásúaknak. Ahogy azt a sajtó is megírta: Dávid Ibolya hatalmas lehetőséget kapott. Most történetesen a bizonytalanoktól. Az MDF elnökasszonya – még ha nem is ért a focihoz, de tartja magát ahhoz a konzekvens állásponthoz, ami az utóbbi időkben jellemezte – olyan helyzetbe hozhatja fel pártját, amely a 2010-es választási évben akár egy antali időszakra jellemző pozíciót is eredményezhet. A szavazók nagyon hálásak tudnak lenni, ha azt tapasztalják, hogy egy pártvezető állja a szavát és kitart elhatározása mellett. Ez pedig egy olyan parlamenti párttól, amelyik épphogy elkerülte a kiesést, hatalmas fegyvertény lehet. Dávid Ibolya rendkívül népszerű – mi több „kelendő” lett – azzal, hogy ellen tudott állni az orbáni szirénéneknek, s ezzel sikerült elkerülnie a beolvasztást, s a kisgazdákhoz hasonló totális megsemmisülést. Az, hogy ez az ellenállás mennyire sikeres, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Fidesz már a választás éjszakáján feltűnően hangnemet váltott az MDF-el szemben. Én úgy vettem észre, hogy ez a hangnem a Fidesz részéről már majdhogy nem sírósra sikeredett. Olyannyira, hogy Orbán Viktor azt is beígérte: ha kell, lemond kormányfői ambícióiról. (Bezzeg a hatalmiról nem!)
Eddig úgy néz ki, hogy az MDF stratégiája beválik. Csak nehogy ez is egy dávidi dackorszakká silányuljon, mert akkor a szavazók – csakúgy, mint a telihócipőjű fiam - már nem lesznek ennyire határozatlanok, s mint köztudott: egyszer volt Budán kutyavásár.
2006.04.20.
Euró – aura
Az egészséges testet – tény – szép, kékeszöld fény, az úgynevezett aura veszi körül. Ma már a tudomány is elismeri, hogy az aura fejlettsége tükrözi az adott test egészségi állapotát, vitalitását.
A magyar gazdaság aurája – miként azt a Bokros (Titokzatos) Lajos is ecsetelte – nem épp a legfejlettebb, de nem ad okot a túlzott aggodalomra. Kis méregtelenítő kúra elég, és ha nem is dicsfény, de ismét egészséges aura veheti körül a gazdaság testét.
Egyébként csodálkozom, hogy a nagy ezoterikus látnok J.Zs. MNB-elnök nem látja az aurát. Csak az eurót. Azt is fekete-fehérben, jó esetben a szürkeskálán.
Apropó euró!
Most, a választási őrületben – főleg ellenzéki oldalról – másról sem esik szó, minthogy így az euró meg úgy az euró, meg mi lesz velünk, ha 2010-ben nem sikerül csatlakoznunk az euró-zónához.
Csak a játék kedvéért tisztelt szakértő urak.
Felvetődött-e valakiben a kérdés: mi lesz akkor, ha 2010-re sikerül a gazdaság konszolidálása, és az ország alkalmassá válik az euró bevezetésére, csakhogy…
… csakhogy az euró bevezetését megelőzi egy népszavazás.
És mi történik akkor, ha a nép – az istenadta nép – azon a szavazáson úgy dönt, hogy nem kér az euróból, mert jó nekünk a jó öreg forint is. Akár a briteknek a font.
Akkor mi lesz?
Kiderül, hogy az egész haj- és szájtépés felesleges volt, mert a gazdaság állapotát nem az tükrözi, hogy euróval fizetünk, vagy sem.
Tisztelt Járai Úr!
Nem gondolja, hogy nem a „bekerült”(!) (még jó, hogy nem beszivárgott) tagok teljesítményével van a gond? Egyszer az életben talán tükörbe kellene nézni!
2006.05.14.
Nyílt levél Harrach Péterhez, a parlament alelnökéhez
„Némelyeknek pedig, akik elbizakodottak magukban, hogy ők az igazak, és a többieket semmibe sem vették…” (Lukács evangéliuma, 18.9.)
Tisztelt alelnök Úr!
Érdeklődéssel olvastam a Népszavában (2006. május 13.) megjelent eszmefuttatását. Mint polgártársa mélységesen tiszteletben tartom – még ha nem is értek vele egyet – véleményét, ugyanakkor engedjen meg néhány keresetlen megjegyzést a keresztényhez, a demokratához, de legfőképp, mint politikushoz.
Ön bevezetésként büszkén közli, hogy a KDNP ismét a politika színpadára lépett.
Azt hiszem nem szükséges magyarázni senkinek, hogy a KDNP erre a színpadra csak jókora segítséggel juthatott. Egy kiváló „színészek” alkotta csoport, nevezetesen a Fidesz-nevű színtársulat hathatós segítsége nélkül a KDNP – egyedül – valószínűleg nem érte volna el a parlamenti küszöböt. De nem is ez a lényeg!
Ön, Tisztelt alelnök Úr a szociáldemokrácia és a liberalizmus eszméi között éles határvonalat vél felfedezni, ugyanakkor a kereszténység és demokrácia „házassága” – önmaga által vallott kereszténydemokrataként – a világ legtermészetesebb állapota.
Felhívnám szíves figyelmét, hogy pont a keresztény – és ezen belül is a Római Katolikus Egyház – intézményrendszere nélkülözi leginkább a demokrácia fogalmát. A keresztény egyházak rendkívül erős hierarchikus felépítésében szó sem lehet erőteljes demokráciáról, s így természetesen a teljes egyéni szabadságról sem.
Sajnálattal állapítottam meg, hogy az egyéni szabadság fogalmát Ön igen sajátosan értelmezi. A liberálisság fogalmán keresztül, egy Ön számára elfogadhatatlan eszmerendszert ostoroz, miközben – szándékosan, vagy véletlenül – ellentmondásba keveredik önmagával.
Ön szerint a liberális politikus (?!) egyénre épülő társadalomban gondolkodik, megáll az egyéni jogoknál, míg a kereszténydemokrata (Most miért nem politikus?!) közösségekre épít, van mondanivalója családról, egyházról, nemzetről.
Ezt az állítást - sok más, nem az Ön nézetét való polgártársam nevében is - visszautasítom.
Az Ön fenti megfogalmazása több mint durva csúsztatás. Engedje meg, hogy azt mondjam: ez a megfogalmazás az egyén manipulatív félrevezetése, mégpedig a következők miatt:
Minden kisebb-, nagyobb közösséget az egyén épít fel. Az egyén önállósága pedig attól a pillanattól, ahogy közösséget alkot, jelentősen veszít önállóságából, lett légyen szó vallási, politikai, vagy társadalmi közösségről. Egy közösség – főképp egy keresztény közösség, s amelynek például Ön is tagja, és szeretne hatékonyan működni – a legritkább esetben fogad el „másságot”. Eredmény (a KDNP politikai példája alapján): kényszerű integráció, vagy kiközösítés.
Így tehát hamis az az állítása, miszerint az egyén a kereszténydemokrata közösségben találja meg leginkább önmagát.
Utóirat a tisztánlátás kedvéért:
Köztudott, hogy amióta világ a világ, az egyház – bármely vallás egyházáról is legyen szó – természeténél fogva, mindig is politizált. Ezt vitatni, megkérdőjelezni, tiltani, politikai (legyen bár, akár liberális) téren valóban meddő igyekezet. Ugyanakkor paradox módon a kereszténység alapját képező igaz krisztusi tanítás a színtiszta liberalizmusra, a „másság” elfogadására épül. Tulajdonképpen a kereszténység kialakulása, a keresztény egyház létrejötte is a „másság” elutasítása, a Jézus „másságától” való félelem hatásának köszönhető.
Vagy ezt is vitatja alelnök Úr?
Üdvözlettel: Kobzi János, egy liberális keresztény
2006.06.02.
Építészpolitika
Nem mondom, hogy túlzott meglepetéssel, ám mégis némi keserű szájízzel vegyes malíciával vettem tudomásul mind a Naptévé, mind a Népszava híradását: lemond Budapest főépítésze.
Szomorú, mert Schneller István személyében egy igazán kiváló építészszakembert ismert meg a főváros építésztársadalma.
Valahol megértem Schneller lemondásának okait, mi több – amint azt a Népszavában megjelent olvasói véleményem is bizonyítja (Lépni kell!, 2005. november 17.) – sok mindenben egyet értek vele, ugyanakkor tudomásul kell venni: egy világváros főépítészének lenni nem csupán szakmai kiválóság kérdése, nem csak egy szakmai kihívás, legalább ugyanolyan mértékű politikai kvalitást is igényel.
Egy város tervezése, építése, fejlesztése, élhető környezetként való fenntartása nagy részben politika (is!).
Politika az új metró, a Duna-hidak, új városrészek építése csakúgy, mint a Nemzeti, a hozzá –úgymond – szervesen kapcsolódó, s manapság már nagybetűt kiérdemelt „Gödör”, a Kálvin téri üvegszörny, vagy akár Budapest dunaparti panorámájának és az Andrássy útnak a világörökségbe vétele.
Bizony mindez vastagon politika.
Egy főépítésznek nem csak és kizárólag a szakmai kihívásokkal kell megbirkóznia, hanem a politikai küzdőtéren is meg kell vívnia a maga mindennapos szélmalomharcait.
Tudom ez így, nem éppen a legfelemelőbb munka, sokkal inkább gyötrő robot, s az állandó, feleslegesnek tűnő csatározás, vagy épp konszenzuskeresés fel tudja őrölni egy ember kitartását (egyáltalán: tartását!), de valakinek ezt is el kell végeznie. Ha egy világváros felsővezetői gépezete akadozni kezd, akkor meg kell keresni a hibás alkatrészt, és – bár kegyetlenül hangzik – ki kell cserélni!
Tökéletesen egyetértek Demszky Gáborral.
Tisztelem, becsülöm Schneller Istvánt, ám egy „proaktívabb” főépítész a főváros vezetésében talán mindannyiunk érdekében hasznosabb lenne. Bálint Imre, a Budapesti Építészkamara elnökének szavai már sejtetnek valamit, amikor a vállalkozók, a befektetők és a politika összehangolásáról beszél. A szakma törekvése a politikával való egészséges együttműködésre már körvonalazódik. Kérdés, hogy a politika miként viszonyul a szakmához? Ennek kiderítésére és pozitív irányú elmozdítására kellenek a politikusi vénával is felvértezett szakemberek (sajnos, Schneller Istvánban nem volt elég politikai habitus), akik képesek a politikában nélkülözhetetlen toleráns hangvitelre, s emellett a konstruktív cselekvésre. Ugyanis alkotó és konstruktív együttműködés csak és kizárólag úgy jöhet létre, ha minkét fél megtalálja a számítását, mind a szakma mind a politika egyforma mértékben tudja érvényesíteni érdekeit.
Márpedig a gazdaságot is előrébb vivő, s a köz megelégedését is kivívó, megfelelő együttműködés létfontosságú mindkét fél számára. Nem csak Budapest, hanem az ország érdekében.
2006.06.08.
Több, mint kínos…
…ha két, számos vonatkozásban szövetséges állam (nevezetesen: Magyarország és az USA) vízumpolitikájában nem a viszonosság elve érvényesül.
…mi több gusztustalan, hogy az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségére csak egy hosszas, emeltdíjas telefonhíváson keresztül lehet bejutni.
…ha egy állam - nemzetbiztonsági okokra hivatkozva – egy másik, szuverén állam polgárainak legszemélyesebb magánadataiban turkál, s mindezt teszi közvetlenül, és nem csak hivatalosan, például a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumának, vagy Nemzetbiztonsági Hivatalának adattárára támaszkodva. (gondolok itt egy egyszerű turistavízum kérelem kapcsán olyan kérdőívek kitöltésére, melyek családi, baráti, ismerősi, üzleti kapcsolatokat tárnak fel, magánszemélyek titkos bankszámlaszámait, adatait kéri, tulajdoni- és anyagi viszonyokról, lakhatási körülményeiről, napi szokásairól kér kimerítő információkat, stb, stb…)
…ha egy független állam – hangsúlyozva a független jelzőt – ezen adatok kiszolgáltatása (!) ellen diplomáciai szinten nem tiltakozik.
…ha egy emberi jogok biztosítása terén oly büszke állam, mint az USA, etnikai megkülönböztetés gyanújába keveredik. (lásd: Romantic együttes Egyesült Államok-i kanosszajárása)
…ha az Európai Unió több tagállama is diszkriminációval vádolja az Egyesült Államokat.
…ha az Egyesült Államokat a saját, elavult bevándorlási törvénye sodorja olyan kellemetlen helyzetbe, ami az Európai Unió egységes tiltakozását eredményezheti.
…ha az USA védelmi-politikájának szívéből, a Pentagonból 26 és fél millió ember adatait tudták kilopni.
…ha az uniós honatyák olyasvalamire kérnek garanciát (adatvédelem) Washingtontól, amire a fenti példa szerint maga az Amerikai Egyesült Államok sem képes.
Kínos! Határozottan kínos!
2006.08.23.
Ösztön
2006. augusztus 20-a nagy valószínűséggel nem piros, hanem fekete betűkkel kerül be az elmúlt idők eseménynaptárába. A természet, ez a nagy drámaíró, gondoskodott arról, hogy e nap regénye ne végződjön happy end-el. Orkán formájában csapott le a milliós ünnepi sokadalomra, s követelt - a rengeteg sérült mellett - számos halálos áldozatot is.
Miért is kellett így történnie? Az ok szinte prózai.
Manapság az ember egyre inkább eltávolodik a természettől. Nem figyel rá, nem érzékeli az intő jeleket, pedig ősidők óta belénk van kódolva az ösztönösség, amit a modern társadalom elnyom, megvetendőnek, állatiasnak, emberhez nem méltó tulajdonságnak tart. Holott az ösztön a természet erejével szemben fegyver lehet. Vajon a kelet-ázsiai cunami-katasztrófa miért követelt oly sok emberáldozatot, s miért nem pusztultak az állatok? Mert az ösztön, ez a belső vészharang az, ami figyelmeztet és teremt lehetőséget a túlélésre.
Ugyanakkor tény, hogy az ösztönösség - pánikkal társulva - súlyos tömegkatasztrófa előidézője is lehet. Nagyon kevés ember sajátja, hogy ösztönt és a tudatosságot megfelelően kontrollálva tudjon cselekedni.
A katasztrófa elmúltával megkezdődött a bűnbakkeresés, a politikai tőke kovácsolása, s bizonyos politikai konjunktúralovagok már egyenesen fejeket követelnek. De vajon vizsgálja-e majd valaki, ki cselekedett ösztönösen helyesen, vagy tudatosan helytelenül? Vajon az a tűzszerészparancsnok aki leállította a tűzijátékot, vagy az, amelyik nem - mintegy elbagatelizálva a vihart – s nem hagyta, hogy a hirtelen beálló sötétség és orkán együttese még nagyobb pánikot szüljön? Vajon az a cigány férfi, aki a Lánchídnál, az elemekkel dacolva, ösztönösen húzta, rángatta a kidőlt fa alá szorult áldozatokat, vagy azok, akik ösztönösen a villamos-alagútba menekültek.
Akik most a katasztrófavédelem vezetőjét, vagy a főpolgármestert szapulják, gondoltak-e arra, hogy milyen lehetetlen feladat egy belvárosba özönlő emberáradatot megállítani, nem beszélve ugyanennek a másfélmilliós tömegnek az evakuálásáról?
Okulni, tapasztalatot meríteni az augusztus 20-i sajnálatosan tragikus eseményekből lehet, mi több kötelező is, ám bűnbakokat keresni, felelősöket gyártani nem csak aljasság, ostobaság is. Sajnos ebben az esetben a tömegnek nem működött sem a tudatossága, sem az ösztönössége. Ahogyan nem vették figyelembe a több nappal előtte beharangozott, s vasárnap estére jósolt viharjelzést, ugyanúgy nem működött az ösztönük sem. Pedig a viharfellegek iszonyatos sebességgel, s jól láthatóan közeledtek a főváros felé már fél hét körül. A máskor oly hangos madárcsicsergés vészes hallgatássá változott, a dunai sirályok is eltűntek, pedig máskor – Budapest közvilágításának köszönhetően – még éjszaka is repülnek.
De ahogy máskor sem, úgy most sem figyelünk a természetre.
Már az ösztönünk sem működik.
P.S.
Egyébiránt a magyarok, bizonyos mértékben büszkék lehetnek magukra. A legutóbbi mekkai zarándoklat során több száz halottat követelő pánik tört ki. Pedig ott világos nappal volt. És vihar sem tombolt.
2006.08.23.
Megarendezvények – magyar módra
Feleségem pedagógus. Egyébiránt rendezvényszervezést (is) tanít különböző főiskolákon. Többek között az u.n. megarendezvényekről, mint amilyenek például a keresztény és mohamedán zarándoklatok, sport és kulturális rendezvények, de amelyekbe a budapesti, augusztus 20-i – milliós tömeget vonzó - ünnepségsorozat is beletartozik. Sajnos, majdhogynem törvényszerű (a terrorfenyegetettséget most nem említeném, az a nemzetbiztonság hatásköre), hogy az ilyen megarendezvények még a legjobb szervezés mellett is mindig követelnek halálos áldozatokat, ha nem is közvetlenül, de közvetve: sérülések, közlekedési balesetek, bűncselekmények, kábítószer és alkoholfogyasztás okozta járulékos események formájában Igaz, ezek annyira mindennaposak, hogy a médiák szinte említésre sem méltatják.
Ugyanakkor - ennek kapcsán - engedjenek meg néhány keresetlen megjegyzést.
Örök érvényűnek tetszik a mondás: a népnek cirkusz kell és kenyér!
Hát a cirkusz – minden év augusztus 20-án – már hosszú évtizedek óta működik, és áldhatjuk a magyarok jóistenét, hogy eddig még soha nem történt katasztrófa.
2006. augusztus 20-ig. E dátum minden bizonnyal mérföldkőnek számít, s az égiek alapos és kegyetlen – reméljük tanulságos - leckét adtak eme megarendezvények szervezőinek.
Mire is gondolok?
Kezdeném talán a vízi- és légibemutatókkal, parádékkal. Az „átkosban” a vízi- és légiparádék még hatalmas biztosítással, alaposan megszervezve zajlottak. De ami manapság folyik! Egyszerűen életveszélyes! Ki látott már olyat, hogy egy világváros kellős közepén, a történelmi városrész és hatalmas tömeg felett legyen repülőverseny, hidak alatt (ami tele van pirotechnikai eszközökkel) röpködjenek 400 km-es sebességgel versenyrepülők. Angliában, Németországban, Franciaországban már törvény született – számos katasztrófa miatt -, hogy a nézőseregtől 300 m-en belül nem történhet repülőbemutató. (Nálunk a Lánchídnál a Duna nem egészen háromszáz méter széles.) Elég egy apró emberi tévedés, egy műszaki hiba és kész a katasztrófa. A Hungaroringen nagyobb a biztonság, pedig ott csak két dimenzióban mozognak a versenyautók, s maximum egy- kétszázezer ember van a lelátókon. A Duna parton meg milliós tömeg.
Elképesztő felelőtlenség!
Más.
A meteorológia – eléggé el nem ítélhető módon - még ma is, mint egzakt tudomány szerepel a köztudatban. Jókat röhögünk, mikor meteorológusaink tévednek, pedig sokan, ha tudnák: hazánk ugyan kis ország, de a Kárpát-medencében – földrajzi fekvéséből adódóan – eléggé sajátos, s néha szélsőséges időjárás alakulhat ki. Gúnyolódunk a tévé meteorológusától kezdve a főpolgármesterig, ha farkast kiáltanak. Nem kellene! A technikai fejlődésnek köszönhetően a rövidtávú előrejelzések – kis túlzással - majdhogy percnyi pontossággal megadhatók. Jó lenne már kicsit komolyabban venni őket. A bajt sokkal könnyebb – s főleg olcsóbb – megelőzni, sem mint a kárt elhárítani. A felelősséget pediglen nem másban, inkább magunkban kellene keresni.
A sajnálatosan tragikus események után – okulva a történtekből – remélhetőleg a jövő augusztusai ugyanolyan „felhőtlenek” lesznek, mint voltak egészen 2006. augusztus 20-áig.
2006.09.17.
Védhetetlen?
Tisztelt Kepecs Ferenc!
Ön büszke lehet, mert személyemben ha csak egy embert is, de arra késztetett, hogy - szinte szóról-szóra, mondatról-mondatra ízekre szedve a leírtakat – reagáljak a 2006 szeptember 9-i, „Kádár védhetetlen” című írására.
Előrerebocsátom: Moldovát olvasni nem volt egyszerű sem az előző, sem a mostani rendszerben. Írásai általában felkavarók, de legalábbis elgondolkodtatók. A legtöbben kétféle képpen reagálnak; vagy az első oldalak után lecsapják, vagy alaposan utánanéznek a leírtaknak. Egyvalamit nem lehet: legyintve, érzéketlenül átsiklani könyvei tartalmán, amelyek nem kis vihart (olykor politikai vihart) képesek kavarni.
Ön tisztességtelennek bélyegzi Moldova összehasonlításait, mondván: tisztességesebbnek tartaná a kádári Magyarországot Ausztriával, vagy a tervgazdálkodást a piacgazdasággal összevetni. Mindezt elfogadnám egyéni véleményként (bár badarság), ha nem Öntől származna, és ha nem előzné meg közvetlenül egy szerencsétlen sportolói hasonlat, majd egy mondat: „ Hiszen a társadalmi rendszereknek is van koruk.”
Ez az abszolút tisztességtelen, hiszen már előre kifogást keres a további kritikáihoz!
És most az Ön által leírtakhoz:
Magyarországot Ausztriával sem a közel- és távoli múltban, sem a jelenben nem lehet összehasonlítani. Magyarország - pl. a monarchia idején - Ausztria élelmiszer és nyersanyagkincsestára volt. A termelési hasznot nem Budapest, hanem Bécs fölözte le. Szintén nem lehet szerencsés a II. Világháborút megelőző és azt közvetlen követő időszak összehasonlítása. Az Ön sportolói hasonlatával élve: Magyarország a 400-as síkfutást 200 méter hátránnyal kezdte, hiszen a romokból kellett újjáépíteni a szétbombázott országot, ami teljes nemzeti jövedelmét felemésztette. Ausztriát (pl Bécs vonatkozásában) ez a súly nem nyomasztotta. Különösképp nem szerencsés a piacgazdaság és a tervgazdálkodás összehasonlítása. A mai piacgazdaság a már létező(!) javak (tulajdon- és jogviszonyok) átrendeződésével járt, és nem a NINCS-ből kellett előre tervezni.
Más:
Ön szemére veti Moldovának, hogy „kispórolja” az állami tulajdonú gazdaság versenyképtelenségét, hogy az államszocialista (sic!) országok képtelenek voltak tartani a nyugati cégek versenytempóját. Csakhogy mindezt megelőzte egy hidegháborús fenyegetettséggel, egy „kommunistaveszély” hisztériával átitatott politikai vasfüggöny leereszkedése, s ezt követően egy, a nyugati piaci érdekeket féltékenyen védő közösség, az EGK(Közös Piac) megalakulása, amelynek alapító okmánya már előre kizárta a szocialista szektor versenylehetőségét, holott a keleti blokk országai és kérték felvételüket a szervezetbe. Mindennek ellenére mégis kialakult egy világviszonylatban is elismert magyar mezőgazdaság és egy hovatovább önellátó, mi több, exportképes magyar ipar.
Egyébiránt az állampárt vezetői egyáltalán, még a rendszerváltást közvetlen megelőző időkben sem szándékoztak átadni a hatalmat, s főleg nem szándékoztak „szanálni”. (Erről Grósz, Német, Pozsgai „elvtársak” bővebben tudnának mesélni.) Ám Magyarországnak egyáltalán nem hiányzott egy, az NDK-s állampolgárok által indukált, nem kis feszültséget eredményező belső viszály akkor, amikor polgárai viszonylagosan elégedetten éltek. Ennek eredménye lett – egy-két józanabbul gondolkodó politikusnak, és nem a forrófejű ellenzéknek köszönhetően -, egy csendes - és nem puskaropogástól kísért - politikai átmenet.
Ön befejezésként szemére veti Moldovának, hogy a jelek szerint a szabadság szónak számára nincs jelentése.
Ön szerint Moldova nem eléggé „hazafi”?
Csak megjegyzem: jelenleg Magyarországon a szabadság fogalmát igen sajátosan értelmezik. Összekeverik a szabadságot az anarchiával. A szólás szabadsága sokaknak egyenlő a felelőtlen, ostoba, feszültséget szító fecsegéssel. Hajdan 5-, 3-, 2 évente utazhattak állampolgáraink nyugatra. Ma ugyanaz a helyzet. És szinte mindegy, hogy a politika, vagy a megélhetési nehézségek szabnak gátat. Ma Magyarország a „Tóték” országa. Dobozolunk, termelés helyett. A szabadság fogalma hazánkban ma is relatív. Munkahelyi, munkavállalói, alkalmazotti, (kényszer)vállalkozói kiszolgáltatottság, -…ha beteg vagy kirúgnak, …ha szülni mész kirúgnak. Folytassam? A szabadság mértékét ma nem a nemesi réteg (királyok, grófok, bárók) határozzák meg. Ma úgy hívják őket: multinacionális világcégek, és azok tulajdonosai, vezetői. Demokráciánk legnagyobb vívmányát, a szabad választásokat, és azok végkifejletét pedig nem a szorosan értelmezett politika, a józan ész, hanem az önös érdekű pénz - a politikába beáramló temérdek szponzori pénz – diktálja.
S végül:
Mielőtt véleményt nyilvánítunk, illik előtte tanulmányozni a történelmet, egyébiránt nem árt gondolkozni, de legalábbis emlékezni.
Tisztelettel: Kobzi János
2006.09.21.
Ultra – intermezzo
2006. szeptember 21. csütörtök. Helyszín: Budapest, a metró. Középkorú hölgy áll a tömött szerelvényen – mint utóbb kiderült, pedagógus – kezében három hatalmas cekker. Arcán fáradság nyomai, igyekszik haza. Szemben vele aprótermetű figura ül. Enyhe alkohol szag lengi körül, de mégsem tűnik illumináltnak. Lehet hogy a nap végén bekapott egy felest? Mindegy.
Élénken fürkészi a hölgyet, majd tekintetük találkozik. A férfi feláll: - Tessék helyet foglalni! A hölgy egy pillanatra meglepődig. Látszik rajta, hogy manapság szokatlan számára ez a gesztus. Jó érzéssel fogadja. – Köszönöm!
A férfi kissé küszködik, nehezen éri el a felső kapaszkodót. A hölgy: - Tud fogódzkodni? – Ó, igen – jött a felelet rögtön, - az elmúlt napokban úgyis edzésben vagyok, egyik tüntetésről megyek a másikra. Rövid csend, majd a férfi folytatja: …- tetszik tudni én ultrajobbos vagyok.
Állítása igaz lehet, mert a nyakában lógó mobil nemzeti szín szalagon lóg, kopott farmerkabátját pedig különbözőféle revizionista kitűzők díszítik.
A zsúfolt szerelvényen egy pillanatra megfagy a levegő. Az egymáshoz préselődött emberek kíváncsisággal vegyes aggodalommal, néma csendben figyelik a kialakuló diskurzust. A hölgy reagálása váratlan, s egyszerre meglepő: - Nem baj, én meg balos vagyok.
A férfiből hirtelen megindul a szóáradat: … - mert a maga kormánya tehet mindenről, ők idézték ezt elő, az a büdös Gyurcsány! – Nem az én kormányom, az ország kormánya – jött a meglepő és cseppet sem bátortalan replika. A férfit váratlanul érte a hirtelen felelet. Újra rövid csend, közben felszabadult a hölgy melletti ülés. – Nem baj, ha maga mellé ülök? – így a férfi. - Nem hát. Természetes. Legalább nem kell kapaszkodnia.
- Tudja, hogy kinn voltam a Szabadság téren? Segítettem elfoglalni a tévét.
- Maga? – kérdezte a hölgy nem kis éllel. A férfi elértette a célzást, de cseppet sem sértődött meg. – Ja! Átmentünk a Kossuth térről. Én kicsike vagyok, de toltuk magunk előtt azokat a nagy állatokat, és én is bementem ám utána a tévébe. Megcsináltuk…, - kis szünet, majd: … - háború van.
A hölgy felemelve a hangját, mert a metró sivít: … - Ez nem háború! Ez anarchia. Akik ott voltak, azok közönséges futballhuligánok. Nem félt, hogy baja esik?
- Hát én nem is tudtam előre menni, de vártam, amíg azok a dromedárok megpucolják az utat és én is bementem ám, … még soha nem láttam belülről a tévét, … csak a petíciót akartuk beolvastatni…, azok a rohadt kommunisták!
A hölgy kissé barátságosabban, mintegy anyáskodó hangon: - Így nem lehet megoldani semmit. Ez semmi jóra nem vezet…, lassan körüljáratja tekintetét a zsúfolt szerelvényen - az emberek félnek…- Azért vigyázzon magára! Nehogy magának is baja essen!
Határ út. A férfi és a nő is leszállni igyekszik. A férfi szorosan mellette. – Majd igyekszünk… Úgy örülök, hogy tudtam magával beszélgetni…, sóhaj … olyan jó volt beszélgetni, …senki sem hallgat meg ! Nem állnak velünk szóba!
- Azért, mert valaki jobbos, valaki balos, azért még beszélgethetnek egymással…, vagy nem így kellene lennie? Na, legyen óvatos! Isten áldja! – vett búcsút a hölgy.
-Tessék vigyázni magára! Remélem, majd még találkozunk…, alig hallhatóan: - …remélem!
S két ember elindult ellenkező irányba.
2006.10.03.
Grál-lovag, vagy…?
…M…, mint tanító (vezér?) lett a …párt tagja, de mint renegátot, notórius uszítót kizárták…
…október elején M… meghirdette híres R…-i menetelését. III. V.E. a forradalmi erők újabb offenzívájától tartva október 30-án M…-t kinevezte miniszterelnökké. M…, már ekkor félreérthetetlenül közölte, ha a parlament nem hajlandó készségesen együttműködni vele, nem sok jóra számíthat…
…M…-nek, a gazdasági elit támogatásához többször éles fordulatot kellett vennie…, az antiklerikalizmus feladásával meg kellett nyernie a néppárt, és az egyház jóindulatát…
…a gazdaság szanálását az első három évben átengedte a liberálisoknak…
…M…, hogy továbbléphessen, meg kellett szabadulni a jogállam töredékeitől…, formailag jogállami módszerekkel, de kiírta az új választásokat…
…javasolták, hogy III. V.E. szabaduljon meg M…-től, de tartva az általános balratolódástól, III. V.E. M…a vezér mellé állt…
…rajtaütöttek a pártok székházain,…szétrombolták a szerkesztőségeket…
…megegyezett a Vatikánnal…
…bevezették a kötelező egyházi oktatást…
…munkaügyi és szociális kérdésekben csak egymást ismerik el tárgyalópartnernek…
…egyre inkább előtérbe került az állami irányítás…
…a hivatalos kultúrpolitika a történelmi mezt öltötte fel…
…az értelmiségieket és művészeket egyesülésbe tömörítették…
…mind inkább teret nyert a sovinizmus eszméje…
…a látszólagos gazdasági felemelkedés miatt, a lakosság jelentős hányada lojális volt M…-hez…
…”…hangolják össze és szabályozzák a termelés bizonyos vonatkozásait a nemzeti érdek elsőbbsége alapján!”…
…megvívták a „gabonacsatát”…
…megvívták a szülések csatáját (fogy a nemzet!)…
…ezek a nemzet becsületbeli ügyévé váltak…
…előtérbe került a faji kérdés…
…M… segítségével létrehozták a „szociális köztársaságot”…
Ja, elfelejtettem mondani, hogy mindez a fasizálódó Olaszországról szólt, 1922. október elejétől 1938 októberéig.
2006.10.23.
Düh
Október 23. Körülöttem közel, s távol csend. Vészjósló néma csend. Az utcák üresek, a máskor ünnepnap oly’ zsibongó környezetem kihalt. Először csak aggódok, ahogy egyre gyakrabban pislantok a tévé felé. Egyik csatorna a másik után, a távkapcsoló szinte a kezemhez forrt. Mindenhol ugyanaz.
Furcsa kettősség vesz erőt rajtam, egyre inkább elhatalmasodik bennem. Az aggodalmat lassan felváltja a düh, majd a keserűség. A szemem valami megmagyarázhatatlan ok miatt nedves.
Miért?
Ezért az országért, ezekért az emberekért?
Magunkért?
A jövőnkért!?
Érdemes?
Érdemes akár egyetlen könnycseppre ez az ország?
Nézem a Corvin-közről készült felvételeket. Most. 2006-ban.
Gyerekek. Négy – öt éves gyerekek. Sőt, még kisebbek. Karonülők, vagy még apróbbak babakocsiban. Körülöttük símaszkos, árpádsávos zászlóba burkolódzó névtelenek, arctalanok rohannak. Ez lenne az ünnep? Mit gondolnak ezeknek a gyerekeknek a szülei? Mi van itt készülőben? Majális, „heppening”? Mennyi felelősség van ezen gyermekek szüleiben. Van egyáltalán felelősségérzetük, hisz ezek az apróságok még fel sem fogják az életet! Miért hozzák magukkal a tüntetésre a gyerekeket?!
Őrültek! Őrültek!!!
Deák tér
Groteszk jelenet: Anyuka rohan babakocsistól, menekül az eszdéeszes ünnepi sátortól, könnygáz terjeng mindenütt, a háttérben rohamrendőrök, lovasrendőrök, s beindul egy ősrégi harckocsi.
XXI. századi szürealizmus.
Könnyezek.
A gyerekekért, a jövőjükért. Az országért?
Közben a düh fojtogat. Tehetetlen düh, felháborodás, hogy ilyen és ehhez hasonló felelőtlen emberek, a magyar politikai élet felelőtlenei mivé züllesztették ezt az országot. Példával kellene előljárniuk, ehelyett, gyerekeket citálnak az utcákra, akiknek szebb jelen és jövő dukálna, időseket akiknek kijárna a tisztelet.
Könnyezek.
A jövőért könnyezek! No nem a magam jövőjéért, mert az nem számít. Nem!
A gyerekeim, a gyerekeink, unokáink jövőjéért, hogy végre békés Magyarországon élhessenek.
Düh, keserűség, könny és remény.
Furcsa érzés 2006. október 23-án.
2006.12.11.
Több a sokknál
Nem szokásom a kritikát kritizálni, ám véletlenül kezembe került Osváth W. László veretes írása. Nevezett úr a Színes RTV című műsorújságban vetemedett elmés gondolatait papírra vetni „A humor Hofi Gézája” címmel.
Hofi emlékét ilyen ocsmányul még soha nem gyalázták meg.
Osváth W. László azon igyekezetében, hogy Fábry Sándorról holmi hevenyészett jellem- és stílusrajzot állítson össze odáig merészkedett, hogy azt állítja: „…ő maga (mármint Fábry) megkérdőjelezhetetlenül a humor Hofi Gézája.”
Nálam, az év utolsó délutánján, ez a mondat verte ki végképp az éppen nem a legfényesebben világító 2006-os év biztosítékát.
Osváth mintegy kidomborítja, s erényként tálalná Fábry krakéler természetét, ezzel is bizonyítván, hogy sajnos jeles tintapusztítónk a fogalom jelentésével sincs egészen tisztában. (Krakéler: kötekedő, garázda, mindenkibe belekötni akaró személy, esetleg párbajhős)
Nos, Hofi és Fábry jellemében – ha csak ezt az egy fogalmat vesszük – már ez sem lehet összehasonlítási alap, arról nem is szólva, hogy Hofi politikai felfogása még csak közelítőleg sem hasonlítható Fábryéhoz. Hofi majd’ 40 éven keresztül jogosan, színvonalasan, jellemesen, s legfőképp következetesen kritizált. Hofi lelke középpontjában mindig az ember állt a szó legnemesebb értelmében, amit Fábryról egyáltalán nem lehet elmondani. A volt idegenvezető, csak és kizárólag önmagával és a nézettség emelésével foglalkozik, egoizmusa már-már felülmúlhatatlan.
Osváth W. írása oly’ mértékben sértette meg Hofit és az ő emlékét, amit még egy bulvárlap sem engedne meg magának. Sajnálatos, hogy a Színes RTV egy ilyen irománynak teret szentelt. Azt hiszem egy szimpla bocsánatkérés a lap részéről nem lehet elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése