2005 I. félév

2005.01.05

Mese a játszótérről

Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyeken is túl, ott, ahol a kismalac túr, volt egyszer egy játszótér. Egy csudaszép játszótér. A mi játszóterünk.

Volt ott minden földi jó. Homokozó meg pancsoló, libikóka és hinta, játszóház és mászóka, szóval minden, ami az önfeledt lurkóknak kell. Szerette is mindenki, kicsik és nagyok. Bár akadt néhány, olyan kákán is csomót kereső zord kritikus, akik sehogy sem voltak megelégedve vele.

„A homokozóban túl sok a homok, a pancsoló túl sekély és iszapos, a libikóka nagyon gyorsan megy fel, meg le, a hintába egyszerre túl sokan ülnek, a játszóház túl nagy és cifra, azonkívül állandóan javítgatni kell, a mászóka meg túl magas. Még véletlenül leesik valaki róla.”

De ez csak amolyan szóbeszéd volt.

Történt, hogy egy nap a gyerekek megint kint voltak a játszótéren. Pajkos, eleven, örökmozgó lurkók. Mind más játékot szeretett.

Például a Viktorka.

Ő a papájával jött, kezében kis csákánnyal meg lapáttal. Neki nagyon tetszett a mászóka, bár amikor a tetejére ért, elkezdett hisztizni, hogy ő még feljebb akar mászni, nem akar lejönni. A felnőtteknek kellett lecibálni. Erre bevágta a durcát és a homokozóban elkezdett árkot ásni. Hiába kérték a többiek, hogy menjen velük a játszóházba, ő csak duzzogva ásott és ásott.

Aztán a Józsika.

Imádta a libikókát. Azzal szórakozott, hogy ő ült a libikóka egyik végére, a többiek meg a másikra, így mindig ő volt a magasban. Vígan kalimpált lábaival. Még a Viktorkát is sikerült bevonnia a játékba. Ám Viktorka csintalanul odasúgta a többieknek, hogy „Ugorjunk!” és Józsika nagyot huppant a földre. Csúnyán megüthette a hátsóját, mert pityeregve hazament.

És a kis Ibolya.

Bűbájos kislány. Mindig csipkés-fodros ruhában hozta anyukája a térre, helyre kis kalapban. Utált a többiekkel focizni, ő a pancsolót szerette a legjobban. Volt, hogy egész nap ki sem jött belőle. Mit neki iszap. Mit neki sekélység.

Meg a kis Tamáska, aki állandóan papás-mamást akart játszani, vagy a Péterke, akinek mániája az orvososdi, vagy a másik Petike, aki a veszekedők között próbált igazságot tenni, ám egy kis nyalókáért hamar eldöntött minden kérdést, nem beszélve a pufók Robikáról, aki imádott mesélni a többieknek.

Szóval ahányan, annyifélék. Játszottak gondtalanul, mindaddig, míg ki nem jött a játszótérre a kis Miklóska. Ő más játszótereken szeretett inkább lenni, hozzánk ritkán jött, mert mindig valami galibát okozott. Állandóan valami marhasággal rukkolt elő. Most is, míg rőt hajával világított a többiek között, azt találta ki, hogy mindenki üljön be a nagy hintába, ő majd meglöki. Azt mondta: Jó hecc lesz. Hát a sok infámisnak sem kellet több. Sikongva ültek be a hintába. Elől a Viktorka, utána Tamáska, a csöpp Máriusz, a kis Ibolya, Janika, aki pedig leginkább a játszóház közepén szeretett ücsörögni, még az új fiú Ferike is, bár ő eleinte húzódozott. A többiek meg a hinta túloldalán, veszélyesen közel figyelték a produkciót. Miklóska neki is gyürkőzött és jó nagyot lökött a hintán.

Ekkor ütött be a krakk.

A hinta lendült és jól főbekólintotta a túloldalán bámészkodókat. Na lett is nagy sírás-rívás. A hintában ülők először ijedten nézték a fejleményeket, majd egymás után, gyorsan kiugráltak.

- Nem én vagyok a hibás! Ő csinálta! – mutogattak egymásra megszeppenve, s egy pillanat alatt elcsendesült a máskor zsibongó játszótér.

Egyedül Miklóska nem esett kétségbe. Vele nem volt kisérő, így nem kellett tartania az elfenekeléstől. Zsebredugott kézzel fütyörészve, ártatlan szemeket meresztve, a port rúgva, lassan somfordált a játszótér kijárata felé. Ám ott hirtelen megfordult és nagyot rikkantva visszakiabált: - Majd jövök máskor is és jól meghintáztatlak benneteket! Jó? – azzal iszkiri, elfutott.

2005.01.11.

Levél Szécsi Józsefnek, a Keresztény-Zsidó Társaság főtitkárának

Tisztelt Főtitkár Úr!

Olvasva a NÉPSZAVA 2005. január 11-én, az MTI információja alapján megjelent „Szélsőséges közéleti jelenségek” című cikkét, s azon belül az Ön nyilatkozatát, kérem engedjen meg néhány kritikai észrevételt.

Számomra két mondata teljességgel érthetetlen és bizonyos fokig felháborító.

Az egyik a kódolt antiszemitizmusra vonatkozó, mely szerint: „…Izrael  napi politikájának bírálata tulajdonképpen burkolt antiszemitizmus; természetesen elfogadhatatlan.”

Véleményem szerint Izraelt, mint önálló, független államot ugyanúgy megilleti a jogos bírálat, mint a föld bármely független államát, amennyiben az helytelen kül-, vagy  belpolitikát folytat. Hangsúlyozom: a jogos bírálat!

Az ilyen bírálatokban felesleges és otromba dolog burkolt antiszemitizmusról beszélni. Azt hiszem azt Ön sem gondolja komolyan, hogy a kritikák terén Izrael – csak azért, mert túlnyomórészt zsidók által lakott ország – úgymond érinthetetlen. Bizonyos esetekben ugyanúgy el kell viselniük a bírálatokat, mint Magyarországnak, vagy akár az Amerikai Egyesült Államoknak. A vallásukat és geopolitkai hovatartozásukat összemosni durva hiba.

A másik mondata szerint, a Bácsfi Diána-féle „neonáci” csoport feltűnése kapcsán: „…akkor kiáltanak farkast, amikor nincs, és ezzel etikailag hiteltelenné teszik a kérdést, lejáratják a mártírok ügyét.”

Felhívnám figyelmét, hogy Bácsfi Diána és eszmetársai a „nyilas” eszmét hirdetik. Egy olyan szégyenteljesen, izzig-vérig magyar eszmét, és a magyarság egy olyan sötét korszakát, melynek emlékét kitörölni nem lehet. Ha pediglen ez az eszme újból megpróbálna kinőni, úgy minden becsületes honfitársunk kötelessége azonnal elutasítani, s még csírájában eltaposni.

Ön szerint Budapest utcáinak nyilaskeresztes plakátokkal való elárasztása, nem volt elég ok a „farkas” kiáltásra. Mire kellett volna várni? Talán arra, hogy több száz, esetleg ezer nyilas újra hadrendbe álljon?

Átnézni az események felett, valamint hallgatni róla, az lett volna a mártírok „ügyének” igazi lejáratása.

Főtitkár Úr!

A jó pásztor, aki éberen vigyáz a nyájára, akkor is észreveszi a farkast, amikor az még a fűben lapít, s nem várja meg, hogy támadjon. Az én szememben az ilyen pásztor az „etikailag hiteles” pásztor.

Üdvözlettel: Kobzi János

 2005.01.20.

Pygmalion

A napokban, míg az egyik televíziós csatorna hírműsorát néztem, a képernyő alján futott azoknak a neve, akik segélyadományként különböző összegeket ajánlottak fel az ázsiai szökőár súlytotta országoknak. A nevek mellet szereplő összegek pár száz forinttól a több milliós nagyságig terjedtek.

Engem mégis egy kétszáz forintos tétel fogott meg, melyet X. Y. rokkantnyugdíjas ajánlott fel.

G. B. Shaw örökértékű színművében, a Pygmalion-ban olvashatunk ilyen nagylelkű felajánlásról.

Abban Eliza Doolittle ajánlott fel egy shillinget Higgins professzornak a tanításért, mire Higgins meg is jegyezte: „Tudja Pickering, ez az egy shilling olyan, mintha egy milliomos ajánlana fel hatvan fontot.”

Hogy mindezt miért írtam?

Mert valami megmagyarázhatatlan melegség árasztott el belül. Jó érzés azt tapasztalni, hogy elanyagiasult világunkban, - ahol minden és mindenki, mint valami modernkori aranyborjú, a pénz körül táncol - él a segíteni, a tenni akarás, egy a legnemesebb emberi tulajdonságok közül.

Ismerve a hazai nyugdíjasok, rokkantnyugdíjasok helyzetét, tudva, hogy sokuknak a kétszáz forint két napi élelmet jelent, tudva, hogy sokuk a pár száz forintos adománnyal a saját szájától vonja meg a falatot, ebben az esetben a kétszáz forint maga a „hatvan font”.

Ez az összeg több egyszerű számértéknél. Ez az összeg a szívet, a lelket, az odaadást, a szeretetet tartalmazza. Vagyis mindent, amit egy ember adhat.

Úgy érzem a magam és mindannyiunk nevében, kötelesség megköszönni az ilyen és hasonló felajánlásokat.

Köszönöm X. Y. rokkantnyugdíjas!

Köszönöm „Doolittle kisasszony”!

2005.01.31.

Cuique suum

(Tamás Gáspár Miklóshoz)

Kedves Miklós!

Talán meglep, hogy mire ez a közvetlen megszólítás, így ismeretlenül, de talán elnézed nekem, ha bevallom: elérted célod.

Igen. Mérges vagyok. Sőt morgós. A volt miniszterelnöknek írt leveled sem volt akármi, ám a Népszavában megjelent „B. Diána emberi jogai” című írásoddal már olyasvalamire késztettél, amit a hátam közepére sem kívántam. Újból elő kellett vennem Kantot, amit világ életemben utáltam. No ne érts félre, csak a nyelvezete miatt!

Ugye így már megértesz?

De valójában nem ezért ragadtam tollat. A fentebb említett cikkben leírt véleményedhez lenne egy-két keresetlen hozzáfűznivalóm.

A mi kis „Weimari Magyar Köztársaságunk” létrejöttében Te ugyanúgy részt vállaltál - talán még aktívabban -, mint bármelyikünk. Azt is mondhatnám, munkásságod eredményeképp, az átlagnál jobban figyelnek szavaidra, véleményedre, amely így, ilyen-olyan mértékben befolyással van az események folyására. Konklúzió: Neked ugyanolyan részed van új társadalmi rendszerünk döcögős, néhol nem kis hibákat mutató működésében, vagyis kétségbeesett kiáltásod a saját hibád – és persze mindannyiunk hibájának -  elismerése, felismerése is. (V.ö: Kant: A tiszta ész kritikája)

Megértem, hogy jogokról beszélsz még Bácsfi Diána esetében is, de miért nem teszel említést a kötelességekről is, mint ahogy tetted ezt Orbán Viktorhoz írt leveledben. Megértem, hogy véded az egyént, az egyén véleményszabadságát, de miért nem véded a szűkebb-tágabb közösségek érdekét és véleményszabadságát.

Alkotmányunkra hivatkozol. Jó! Az valóban olyan, amilyen. De mutass egy olyan államot széles e golyóbison, amelynek hibátlan lenne az alkotmánya, amelyet ne kellene folyton toldozni-foltozni. Ha így lenne, nem lenne szükség alkotmányozó ülésekre, alkotmánybírákra. „Tenéked magyarázzam?”

A rendőrséget hibáztatni, rendőrállamot kiáltani? Már megint? Ugye ezt Te sem gondoltad komolyan?

Mert abban igazad van, hogy mindenkinek joga hülyének lenni, vagy hülyén élni ott és akkor, ahol és amikor csak akar. S joga van a joggal élni. De visszaélni?!

Hogy B. Diána esetében a rendőrség lépett? Lépett! Igen. A maga módján, a mindenkori társadalmi és politikai nyomásnak engedelmeskedve, úgy ahogy. De alkotmányos alaprendünk aláásásáról beszélni?

Kedves Miklós!

Erre szokták azt mondani: Eddig és ne tovább!

Te magad írod, hogy sokkal veszélyesebbnek látod a fősodorban hajókázó MIÉP-et, mint Bácsfi Diánát és embrionális állapotban lévő pártocskáját. A szomorú az, hogy még nagyon sokan élnek köztünk olyanok, akik megélték és átélték egy ilyen kis pártembrió kifejlődését, és nekik is vannak jogaik. Alkotmányosan.

Joguk van megijedni. Joguk van félelem nélkül élni. Joguk van emlékezni és szeretteik emlékét ápolni, de nem feldöntött, meggyalázott sírkövek között. Joguk van gyermekeiket nevelni és nem félelemben az utcára engedni. És joguk van e jövendő nemzedéket becsületre taníttatni. Akár az ELTE valamelyik karán.

Hogy ezek pátoszos, nagy szavak?

Meglehet, kedves Miklós!

Ám jó lenne, ha az ő jogaikról is írnál és nem nagyvonalúan átsiklanál felettük. Az nem mindig megoldás, hogy a Te szavaidat idézzem:”…jogunk van… nem támogatni, összejöveteleire nem eljárni, rémséges, fixa ideáit elutasítani.”, mert előfordulhat, hogy ez a fixa idea  rothaszthatja el a mai ifjúság agyát. Van úgy, hogy a passzív elutasítás nem elég, s „ tenni, tenni kell”, néha még azon az áron is, hogy többekben – mint ahogy benned is - ellenérzést, vagy tiltakozást vált ki.

Baráti üdvözlettel:  Kobzi János

2005.02.02.

Nyílt levél egy „közhelyes cikkírónak”

Kedves Tamás Gáspár Miklós!

Érdekes volt tapasztalni a Népszava 2005. február 2-i számában, a B. Diánáról szóló cikked hatására megjelent pro és kontra olvasói leveleket. Ám még érdekesebb volt, ugyanaznap, a Nap-keltében látni, hallani Aczél Endrének kifejtett véleményedet.

Azt már megszoktam, hogy írásaid néha sikamlósak, megfoghatatlanok, több szempontból értelmezhetők – amint ezt a Népszava nagyon érzékletesen mutatta -, ám az merőben szokatlan, hogy egy nem csak általam elismert filozófus ennyire ellentmondásba keveredjen önmagával.

Már megbocsáss!

Öregem! Szedd össze magad!

Rossz volt hallani, hogy amíg a cikkedben azt fejtegetted: „…jogunk van; …nem támogatni, összejöveteleire nem eljárni, rémséges, fixa ideáit elutasítani”, addig a Napkeltében ezt mondod: „Elmentem a tüntetésre, mert egy antifasiszta tüntetésre az ember elmegy”. Erre Aczél: „Hát ez az!” Előtte pár mondattal még azt hangsúlyoztad, hogy Bácsfi Diána és „csoportocskája” által hirdetett eszmék azért nem jelentenek veszélyt, mert minden józanul gondolkodó ember tudja, hogy „…ezek az eszmék (fasiszta, hungarista, Szálasi eszmék) nem igazak!”

Megvallom, ettől a mondatodtól kissé megijedtem.

Ugyanis egy eszme, attól, mert nem igaz, még lehet veszélyes. Különösen, ha társadalmilag, politikailag termékeny talajra talál. Egy egyetem – mint a fejlődő intellektus mindenkori bástyája – ebből a szempontból különösen érzékeny terület, mint ezt az alábbi mondatoddal is igazoltad. Idézlek: ”…politikai szervezetek munkahelyeken, az egyetemi munkahelyeken nem szervezhetők.”

Ugyanakkor helyesnek tartod, tartanád, hogy az egyetem falain belül, akár vitát is nyissanak egy szerinted is nyilvánvaló téveszméről(!).

Ez mind szép és jó! Ámde B. Diána esetében a disputáció egyenlő az agitációval. Nincs olyan ember, aki elhinné, hogy Bácsfi Diána „embrionális” tevékenységét csak a falakon kívülre szorította volna, habár szerinted az egyetem ezt nyilatkozta. Igen! Ha nincs bizonyítéka, nem mondhat mást. (Egyébként – Te mondád -, hogy bizonyítottan hamis az eszme. Vajon nem felesleges akkor vitát nyitni róla?)

A szólás jogával kapcsolatban Aczél Endre kérdésére, miszerint: ”A jog nem korlátozható?” azt felelted: „A szólás jogai semmilyen formában nem korlátozhatók!”, azon túl még hozzáfűzted: „még akkor sem, ha az, az egyetemet zavarba hozza, rossz fényt vet rá, vagy kompromittálja.”

Maga a kérdés is oximoron. Ugyanis a jog maga a korlát. A jog racionálisan körülhatárolt cselekvési terület. A jog határait mindig az aktuális kor, társadalmi rend jelöli ki, s mint olyan betartható, vagy  átléphető. Ha a szólás szabadságának jogáról beszélsz (beszélünk), akkor magáról a szólás korlátjáról is. Még a demokrácia „éllovasának” számító USA, Nagy-Britannia (ide értve a Hyde parkot is), vagy az általad példaként felhozott Németország és Franciaország sem engedi a korlátlan szólásszabadságot.

A Magyar Köztársaság egy olyan nagy múltú, tekintélyes közintézménye, mint az ELTE, pedig nem engedheti meg magának, - még a szabad szólás jogán sem - hogy zavarba hozzák, rossz fényben tüntessék fel, de különösen nem, hogy kompromittálják. Ezzel a felsőoktatásba, azon belül is – az ELTE  bölcsész karáról lévén szó – a társadalompolitikai oktatásba vetett bizalom ingana meg, ami beláthatatlan következményekkel járhatna a jövőre vonatkozóan.

A népszavában Immanuel Kantra hivatkozol.

Engedd meg, hogy befejezésként, én is Kant 1763-ban irt egyik kis művéből szemezzek: „ Nem érem be szókkal: ok és okozat, erő és cselekvés. A logikai ok más természetű, mint a cselekvés. A cselekvés nem realis, nem logikai ok. A cselekvés tapasztalati ok.”

Továbbra is őszinte tisztelettel és a legjobbakat kívánva:  Kobzi János

2005.02.08.

Levél Gyulay Endre, szeged-csanádi megyéspüspökhöz

Nagytiszteletű püspök Úr!

Keserű szájízzel konstatáltam a szegedi Nemzeti Fórum Egyesület összejövetelén tett nyilatkozatát.

Ön, azon kívül, hogy követ dobott napi politikai életünk amúgy is zavaros vizébe - sajnos nem találok enyhébb szavakat –, kijelentéseivel „hamis igét” hirdetett.

Felesleges hangsúlyoznom; mindannyian tisztában vagyunk az egyház (itt nem csak a katolikus egyházra gondolok) politikára gyakorolt hatásával, abban vállalt mindenkori tevékenységével, viszont azt kell látnom, hogy - horribile dictu -, Ön püspök Úr, nincs tisztában az egyház erejét adó hit szerepével.

Szomorú azt tapasztalni egy katolikus főpaptól, hogy számára csak a megkeresztelkedet hívők az igaz hívők. Aki így gondolkozik az nem ismeri elég jól, - vagy ami még rosszabb – nem veszi figyelembe Jézus tanításait. A hit, az igaz hit belülről fakad. Ez adja az egyház igazi erejét, ez az, amire például a katolikus egyház is bátran támaszkodhat.

Számszerűsített mondataival, szándékosan hamis kijelentéseket tett. Azon túl, hogy sajátosan, egyéni megítélése szerint értelmezett, a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló négyes törvényről szóló szavaival ellentmondásba keveredik önmagával, mondataival jócskán túllépte a retorikai túlzás fogalomkörét.

Hamis az állítása, mi több törekvése, melyben a vallási és szavazati jogokat próbálja meg összemosni. Úgy érzem ez nem igényel kommentárt.

Ön morális okfejtést tart a keresztény erkölcsről és tanításról, ugyanott morálisan elítéli a nem megkeresztelt („Minden megkeresztelt katolikus hívő az igazság megismerésére, továbbítására kötelezett…”) katolikus hívők és az egyház közötti kapcsolatot.

Mondataival több százezer (millió?) – magát katolikusnak valló, de nem megkeresztelt – honfitársát sértette meg, hitét, jogait kérdőjelezte, vagy próbálta megkérdőjeleztetni.

Engedje meg, hogy ne csak a magam nevében tiltakozzak!

Tisztelt püspök Úr!

Nem kétlem, hogy védeni szándékozik a katolikus egyházat, az egyház politizáláshoz való jogát, de akkor – ahogy Gábor György vallásfilozófus is mondja - el kell viselnie a kritikát is. Álságos, farizeusi dolog jogot, befolyást követelni a politikában, ugyanakkor tiltakozni a politikai bírálatok ellen.

Önnek püspök Úr hivatásából, egyházi rangjából, hitéből eredően nobile officium kell szólnia, cselekednie, kizárva mindennemű megkülönböztetést, hamisságot. Csak ezzel erősítheti egyházát, egyháza társadalmi elismertségét, nota bene politikai befolyását.

Tisztelettel:  Kobzi János

2005.02.09.

Alternatív

Orbán Viktor, keddi, miskolci bejelentése, miszerint; „…mi is fel fogunk állítani egy alternatív, számítógépes szavazat-összesítési rendszert, a 2006-os választási csalások kiszűrésére…”, nem kis mosolyt csalt borostás orcámra. Ez a felséges többes, ez a többes szám első személy, ez a jelentéktelen „mi” szócska, valamint Orbán odanyilatkozása, melyben azt fejtegeti, hogy „…a szavazatszámláló helyiségekben kell odahatni, …ott kell odafigyelni, hogy mit csinálnak a többiek a tollukkal”, elindította bennem a vezérhangyát.

Mert, tudom ám, miről van itt szó! Mögé látok ám! A szándéknak. A sandának.

Itten kérem, nem pelikán tollakról van szó, nem a kondor magas égben fénylő tolláról, még csak nem is a dakota törzsfőnök hajába biggyesztett idegen tollakról, s főleg nem a sas, hegyen elhullajtott tolláról.

Itt, kérem szépen, a Pegazus szárnya tollát próbálják megnyirbálni.

Mert ez a madárral keresztezett lóállat, mindenfelé elpotyogtatja a …(Na! Hogy is hívják?), tollait.

És ezek a tollak nem akármilyen tollak. Varázstollak. Ja! Varázs lóból, varázstoll. És senki sem tudja hová esnek, ki talál rájuk.

Ez a kiszámíthatatlanság, amit szerintem Orbán nem tud elviselni.

Mert addig nincs túl nagy baj, míg egy olyan valaki veszi kezébe ezt a varázstollat, aki csak kereszteket tud vele rajzolni. (Persze mindenki a maga keresztjét, meg a magáét, vagy a magáét. A magáét!)

A probléma akkor kezdődik, ha valaki, mondjuk kereszt helyett, ikszet rajzol. Az ilyen hajlamos akár a hasára ütve, vagy többet is ikszelni, és egyáltalán nem biztos, hogy lottózik. No, az ilyennek már érdemes a körmire nézni.

Ám a legnagyobb katasztrófa az, ha egy olyan valaki kapja kézbe a varázs tollat, aki tud is vele bánni. Mondjuk egy mágus. Vagy, (Szűz Mária ne hagyj el!) például egy firkász.

No, az aztán nagyon tud ártani. Mondják is, hogy mindenbe beleüti az orrát. (Érdekes! Pedig ő nem csak néz, lát is!), meg, hogy képes akár a kákán is lucát (Jé! Azt is költőtoll borítja?) találni, meg minden efféle.

Hát kérem! Ez az igazi veszélyforrás!

A lómadár és a jómadár szimbiózisa.

Kétség kívül ez az, ami Orbán Viktort felettébb aggasztja. Ezért akar a szabadtollúakra jobban odafigyelni.

Ugye világos?!

2005.02.11.

A „HÍR”

Nyúlfarknyi, apróbetűs MTI hír a Népszavában, elveszve a sok egyéb cikk között, az oldal alsó sarkában szinte alig észrevehető. Még a kiegészítő kép sem sokat javít a helyzeten. A legtöbb ember valószínűleg átsiklik felette, pedig ez a hír maga a HÍR:

Muszlim koszorúk a zsinagógánál

Bolek Zoltán, a Magyar Iszlám Közösség elnöke, kegyeleti koszorút helyezett el a Dohány utcai zsinagóga Emmanuel Emlékfájánál.

Most sokan bizonyára legyintenek: - Ez csak amolyan, a holokauszt évforduló alkalmából tett gesztus.

Meglehet.

Ám - amellett, hogy valóban történelmi eseményként fogható fel - véleményem szerint jóval több annál. Ez a „gesztus”, sokkal távolabbra mutat.

Túl mecseten, és zsinagógán, túl városokon, országokon, határokon.

Ez a gesztus egy útra mutat, egy homályba vesző, rég elfeledett útra, amelyen ismét meg kell tanulnunk járni. Igen, ismét, mert ez az út az egyetlen, az igaz, az emberi út, ahol járnunk kellene.

Bolek Zoltán felvillantott egy lehetőséget, egy példát, amelyből tanulnunk, okulnunk illik, nem utolsósorban nekünk, a Kárpát-medence nagy tégelyében élőknek. Egy lehetőséget, mely rasszizmus, antiszemitizmus, faji és vallási előítéletektől mentes életet ígér. Egy példát, amely tanulságul szolgálhat a földkerekség bármely népének, nemzetének, nemzetiségének, vallási közösségének.

Nem ringatom magam hiú ábrándokban. Nem hiszem, hogy ez a február 10-i budapesti esemény megrengetné a világot. Ám mégis; megcsillantott egy reményt. Talán így is lehet?

Ugyanakkor ez az esemény bizonyságokkal is szolgált.

Bizonyította, hogy az iszlám vallástól sem idegen a tolarencia, a megbocsátás. A próféta hívei sem mind farkasok.

Ugyanakkor a Magyarországi Zsidó Egyház is bizonyított, - példaként, és nagyon leegyszerűsítve, a legutóbbi palesztin-izraeli konfliktus kirobbanásának okát vizsgálva -, hogy megfelelő tisztelettel és hozzáállással elkerülhető bárminemű vallási különbözőségből eredő összetűzés.

E „gesztus” rávilágított, hogy az utóbbi évtizedekben gyakran hangoztatott, - egyesek által túl liberálisnak vélt – „másság” szónak igenis jelentősége van, és nem csak bizonyos pejoratív értelemben.

Jelentősége és helye van, főleg zaklatott, gyűlölettől és háborús konfliktusoktól tűzdelt, XXI. századi világunkban. Lehetőséget teremtett - és nem csak analitikai szinten -, hogy megértsük végre; emberi életünk jelene és jövője csak az egymás elfogadásával, a békés (nagy szó?) egymás mellett éléssel képzelhető el. Ezt a másságot – amennyiben tiszteletben tartja az embert – nem szükséges megértenünk, de elfogadásával megtesszük azt a kezdőlépést, amely, a most Bolek Zoltán által is megjelölt útra vezethet.

2005.02.14.

Vér és becsület

Két szó.

Két, önmagában is súlyos szó.

Forgatom a számban, rágom, ízlelgetem, s csodálom ama milliónyi íz kavalkádját, amelyet e két szó akár egyenként, akár egymás elegyeként eredményezhet.

Két szó.

Az élet egy-egy, biológiai és tudati kvintesszenciája, a lét értelme, maga az emberi lét.

S most itt ülök, és analizálgatom őket, boncolgatom, górcső alá veszem, külön-külön és összefüggéseiben, miközben próbálom megérteni; kinek-kinek, mit jelenthet vajon?

Szubjektív megítélése folytán mindkét kifejezés más értelmet nyer, ha a magunk, és megint mást, ha rajtunk kívüli egyénre (egyénekre) vonatkoztatjuk.

Miként viszonyulhattak e fogalmakhoz egykori politikai, katonai vezetőink, (Horthy, Kállay, Nagybaczoni Nagy Vilmos és a többiek), akik egy elborult, világuralmi törekvésű elme hatására a keleti front vágóhídjára küldtek több százezer „meztelen” katonát, vagy megalkották a zsidótörvényeket, ami 600 ezer magyar ember tendenciózus kiirtását eredményezte. Valószínűleg számukra a vér csak - pejoratív értelemben – vörös színe miatt bírt jelentőséggel, mert sem rokoni, sem hazafi vonatkozásban nem játszott szerepet, ami kizárta a becsület fogalmát is.

Vajon elgondolkodik a fentieken és többezer, legyilkolt nő, gyerek, öregember vérén és becsületén az a huszonéves, sötét ideákkal fertőzött lány - miközben a mai, fényárban úszó budapesti dunaparton sétál -, hogy bakancsával ártatlanok emlékén tapos?

Vagy, mit jelenthet napjaink, fehér cipőfűzős, feketebakancsos, megjelenésükben inkább viszolygást, mintsem elismerést kiváltó fiatalembereinek, akik délelőtt még - egy ocsmány eszmét hirdetve, koszorúzva - parádéznak, ugyanaznap este pedig, bőrszíne miatt, véresre vernek, majdnem halálra rugdosnak egy külföldi férfit? Nekik és a velük szimpatizálóknak biztosan nem jelent semmit a mások vére, sem a saját, nem létező becsületük.

De mit érezhet az a börzekés motoros is, aki lelopta egy ismeretlen, elesett német katona sírjáról kopjafára tűzött sisakját és most fejébe csapva, vígan furikázik amerikai csodamotorján? Az ő gondolataiban vajon felmerül-e a vér és becsület fogalma? (Ha csak úgy nem!)

A mai kor krónikásai, amikor az egyetemes emberi történelem vérrel írott könyveit olvassák, vagy a XXI. század magyar embere, vajon elgondolkodik-e, például az újra megjelenő náci törekvések láttán, hogy mit is takar e két szó?

Mert valójában mit is jelenthet magának az embernek? Igazából miért csak akkor tudatosul bennünk e fogalmak igazi jelentése, ha valamelyiket elveszítettük?

Ezekre a kérdésekre nem tisztem válaszolni. Ám azt tudom, hogy mind a vér, mind a becsület, csak a magasabb rendű életforma, a magasabb rendű tudat sajátja. Valamennyien úgy jövünk a világra, hogy mindkettőnek birtokában vagyunk. Ám vérünket valakiért önzetlenül adni, vagy becsületünket életünk végéig megtartani kevesünk sajátja.

A „Vér és becsület” – igaz még nem jogerősen betiltott – szervezet legutóbbi ténykedéseit tapasztalva, egy latin közmondás jutott eszembe: Qui nimium probat, nihil probat – aki túl sokat bizonyít, semmit sem bizonyít!

Aki harsogva bizonygatja, hogy benne bizony mind a vér, mind a becsület fellelhető, az nagy valószínűséggel egyikkel sem rendelkezik.

2005.02.15.

A legyek ura

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen (nagyon remélem), aki súlyos párhuzamokat vél felfedezni, Sir William Golding nagysikerű társadalomkritikai drámája, „A legyek ura” szereplői, valamint mai politikai életünk egyes prominenseinek viselkedésében.

Az elmúlt napok történései, (a hétvége botrányos eseményei, Kupper András nyilatkozata, Nagy Ervinnek a Jobbik elnökének nem csak Orbán Viktorra vonatkozó kijelentései) az ezekre adott írott és elektronikus sajtóvisszhang pedig megerősítette fenti meglátásomat.

Főleg vonatkozik ez a politikai élet egyik-másik jeles, jobboldali képviselőjére. Bár, hogy senki ne vádolhasson túlzott elfogultsággal, sajnos be kell ismernem: ugyanez a viselkedés – igaz sokkal kisebb arányban -, de fellelhető a baloldalon is. (Gondolok itt Gyurcsány Ferenc szerencsétlenül elsült, terroristás megnyilatkozására.)

Valahogy úgy érzem, mintha kontroll nélkül élő gyerekek viselkedését látnám, Budapesttől Pocsajig, Ádertől Orbánig, a parlamenttől a Millenáris-parkig. Mintha társadalmunkból hiányozna a felelősebben gondolkodó felnőtt népesség. Másfél évtizedes, „hajótörést szenvedett” új világunk ugyanazokat a morális hiányosságokat tükrözi, az ezek leküzdésére tett törekvéseket, amelyet Golding, kényszerűségből önmagukra utalt, regénybeli gyerekeinek át kellett élniük.

A hasonlóság Golding műve és napjaink Magyarországa közt kísérteties. Ugyanúgy vannak erősek és gyengék, hatalomra törekvők és hatalmukat elvesztettek, fétiseket imádók és reálisan gondolkodók.

A különbség talán a regény és a mi valóságunk között, hogy a magyar jelen társadalmi, politikai vezetői, közszereplői egyáltalán nincsenek híján tapasztalatnak, megfelelő pozitív, vagy negatív példáknak.

Egyes, jobb retorikai képességgel megáldott polgártársunk úgy tesz, mintha post traumás emlékezetkihagyásban szenvedne, vagy ha nem, akkor legalábbis reméli, hogy a lakosság többsége ezt a kórtünetet mutatja. Az ilyen Kupper Andrásoknak és Nagy Ervineknek talán nem kellene valamiféle kísérleti laboratóriumnak (lakatlan szigetnek) tekinteni hazánkat, és talán nem kellene próbára tenni az emberek tűrőképességét. Mint a baloldali értelmiségiek által megfogalmazott - többek között Tamás Gáspár Miklós által is aláírt - nyílt tiltakozó levélből kiderül, nem mindenki amnéziás.

William Golding művében, a kétségbeesett felszólítás ellenére, miszerint: ”Értelmesen kell élnünk!”, a történet tragédiába torkollik. Jó lenne, ha nálunk nem ismét egy tragédia kellene ahhoz, hogy egyesek kijelentése, viselkedése morálisan megengedhető szintre kerüljön.

P.S.

Egyébként Orbán Viktor autómatricájával kapcsolatban lenne egy javaslatom: Mostanában úgy is divat a „powered by…” angol nyelvű felirat után különböző dolgokat kitalálni. Javaslom, hogy Orbán Nagy-Magyarország térképe után biggyesszék oda a „POWERED BY: REVIZIONIZMUS” feliratot. Ez sem bántóbb, mint Nagy Ervin „mögöttes tartalmú” megnyilatkozása.

2005.02.17.

Kis  magyar számmisztika

A Budapest felszabadulásával-diktatórikus megszállásával kapcsolatban kialakult épületes polémiákkal kapcsolatban – a teljesség igénye nélkül - kiragadtam a magyar történelemből egy-két évszámot, amelyeket bizonyos értelemben és kronológiai sorrendbe csoportosítottam. Az alábbi felsorolást ki-ki ítélje a saját meglátása szerint. E zanzásított történelmi áttekintés megmutatja milyenek voltunk (vagyunk) mi, mennyire nem lehetünk függetlenek a történelmi eseményektől, amikor szabadságról, megszállásról, vagy felszabadulásról beszélünk.

  973    A magyarok békét kötnek a német császárral

1003    I. István, Erdélyben leveri a Bizánccal szövetséges Gyulát

1030    II. Konrád  német király sereggel tör Magyarországra

1044    A magyar király német hűbéressé válik

1241    A mongolok betörnek Magyarországra

1242    A német lovagrendek képtelenek ellenállni a gyorsan mozgó mongol hordáknak

1243    IV. Béla, a letelepített kunok segítségével gátolja a mongolok tartós uralmát a Kárpátoktól nyugatra

1244    IV. Béla békét köt Velencével

1455    Magyarországra érkezik Kapisztrán János itáliai ferences prédikátor, hogy a török elleni keresztes háborút hirdesse
1456    II. Mohamed hatalmas sereget indít Magyarország ellen

1458    I. Mátyást királlyá koronázzák

1463    Mátyás király kiegyezik III. Frigyes német-római császárral, majd a török ellen indul.

1532    I. Szulejmán hadjáratot indít Bécs ellen, de Kőszegnél elakad

1541    Buda megszállása, a 145 évig tartó török uralom kezdete

1606    I. Ahmed szultán és I. Rudolf császár megköti a zsitvatoroki békét, melyben Rudolf elismeri a magyarországi török hódításokat

1671    I. Lipót német-római császár abszolutizmust vezet be, arra hivatkozva, hogy a magyar rendek eljátszották jogaikat

1699    A karlócai békével megszűnik a magyarországi török uralom, Magyarország és Erdély I. Lipót német-római császár uralma alá kerül

1703    A Rákóczi-szabadságharc kezdete

1707    A császárpárti magyar nagyurak Pozsonyban semmisnek nyilvánítják az ónodi Habsburg trónfosztást

1712    IV. Károly német-római császárt, III. Károly néven, magyar királlyá koronázzák

1715    A magyar országgyűlés II. Rákóczi Ferencet és négy társát hazaárulónak nyilvánítja

1780    Mária Terézia után II. József veszi át az uralkodást

1781    II. József szabályozza a mintegy 80 000 magyarországi zsidó helyzetét

1784    Magyarországon a német nyelv válik kötelezővé

1795    Titkos megállapodás a Habsburg birodalom és Oroszország között Lengyelország felosztásáról

1796    Napoleon osztrákok elleni sorozatos győzelmei láttán az országyűlés 50 000 magyar újoncot küld a francia seregek ellen. Az elkövetkező 19 évben további 170 000 magyar katona pusztul I. Ferenc osztrák császár seregében.

1825    A pozsonyi országgyűlés az uralkodó elé terjeszti az ország sérelmeit (adók, nyelvhasználat)

1827    I. Ferenc megtagadja Magyarország további sérelmeinek orvoslását

1831    I. Ferenc fia, V. Ferdinánd uralkodása alatt fokozódnak a magyar társadalmi feszültségek

1848    Forradalmak Európa szerte, melyek elérik Pestet is,

1848    V. Ferdinánd aláírja a független magyar kormányról szóló törvényt

1848    Lemond V. Ferdinánd, utódja Ferenc József, az osztrák seregek átlépik a határt

1849    Ferenc József segítséget kér I. Miklós orosz cártól, majd közös erővel leverik a magyar forradalmat

1914   június 28-án, Sarajevóban merénylet áldozatává esik Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös            és        felesége

1914    A monarchia hadat üzen Szerbiának, kitör az első világháború

1918    Háború ellenes tüntetések az ország több pontján, a februári cattarrói matrózfelkelést Horthy Miklós vérbe fojtja

1918    Az antant oldalán harcoló román hadsereg egészen a Tiszáig nyomul

1918    Padovában a  monarchia kapitulál, az antant győzelme a tengelyhatalmak felett

1919    június 28-án megkötik a Versailles-i, majd a Saint-Germaint-i békét, mely a vesztes tengelyhatalmak közül Németország és Ausztria területi újrafelosztását is tartalmazza

1920    március 1-én Horthy Miklóst Magyarország kormányzójává választják

1920    junius 4-én az antant és Magyarország képviselői aláírják a trianoni békét, mely többek közt az ország területi újraosztásáról is rendelkezik

1935    Németországban kiadják a zsidók jogfosztásáról alkotott nürbergi törvényeket a német fegyverkezés kezdete

1938    Hitler átveszi a fegyveres erők főparancsnoki tisztét, Magyarországon megalakul a német nemzetség nemzetiszocialista szervezete,

1938   A Darányi kormány benyújtja a parlamentnek áprilisban az első, majd decemberben a második zsidótörvényt

1939   A Molotov–Ribbentrop paktum megkötése, a magyar-szovjet diplomáciai kapcsolatok felújítása, felkészülés a háborús veszélyhelyzetre

1940    Magyarország csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez

1941    Magyarország háborúba lép a német erők oldalán és Romániával együtt megtámadja Jugoszláviát

1942    Magyarország megtámadja a Szovjetuniót

1944    Májusban megkezdődik a zsidók tömeges deportálása, Horthy kormányzó lemond Szálasi Ferenc „nemzetvezető” javára

1945    A szövetséges nagyhatalmak és Magyarország vezetői Moszkvában aláírják a jóvátételi egyezményt

1948    Erősödő Szovjet katonai és politikai befolyás Magyarországon

1949    Létrejön a NATO

1955    Megalakul a varsói szerződés tagállamainak szövetsége

1956    Forradalom a Szovjet befolyás és jelenlét ellen

1990    Megkezdődik a Magyarországon tartózkodó Szovjet csapatok kivonása         

Hogy mindezt miért írtam?

Mert mi Magyarok, mindig valahova tartozni akarunk. Szeretünk, vagy átkozunk valakit sorsunkért, ám a legritkább esetben nézünk kritikusan önmagunkba, vállalva tetteinkért a felelősséget.

2005.02.2224.

Nekem ez magosz!

Mármint a MAGOSZ elnökének viselkedése. Nem értem.

Úgy is mint földbirtokos (van 400 négyszögöl telkem egy Tolna-megyei kis faluban) próbálom értelmezni Jakab István, a Magosz elnökének viselkedését. Valahogy nehezen megy.

Mert vajon kit képvisel Jakab?

A gazdákat, akiknek elfelejtette felhívni a figyelmét, hogy mindaz a sok „jó” - amit maguknak harcoltak ki – a Torgyán-éra áldásos tevékenységének köszönhető, vagy azt a kis apróságot, hogy az uniós támogatás, csak a tényleges földterületek után jár? (Mindannyian emlékezünk arra, amikor az FVM számítógépei kimutatták, hogy támogatási igények benyújtásakor akkora szám jött ki, ami meghaladta Magyarország tényleges területi nagyságát.)

Jakab úr nagyon sok mindenről elfelejtette a gazdákat tájékoztatni. Például a kereslet-kínálat törvényszerűségeiről, az előzetes piacfelmérésről, a középtávú termelési stratégiáról, a barterlehetőségről, az érdekvédelmi szervezetek (itt nem a Magoszra gondolok) fontosságáról, amivel ki lehet küszöbölni a felvásárlókkal, kereskedőkkel szembeni kiszolgáltatottságot. Nekik is illene valamit tenni a saját érdekükben, nem csak állami – ami mindannyiunk adója - és uniós pénzekért a tenyerüket nyújtani.

Mindezek felett a Magosz elnöke lazán átsiklik.

Vajon valóban a most demonstráló gazdákat képviseli, vagy csak a saját önös érdekeit?

Vagy csak egyszerűen gyáva?

Kedden még nagy hangon nyilatkozta, hogy „ők” a megoldásra törekednek. Akkor mitől félt szerdán, amikor az agrárminiszter a minisztériumba invitálta? Nem harap a Németh bácsi!

Igaz, nehezebb fehér asztal mellett, értelmes emberek módján tárgyalni. A közelmúlt szolgálhat elég példával Jakab István számára, hogy sokkal könnyebb, habzó szájjal az utcára citálni az embereket. Pedig ezeknek a gazdáknak kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a Hősök terén pöfögtessék tízmilliókat érő traktoraikat.

A legnagyobb gond az, hogy ezek az emberek nem veszik észre, hogy nyitott kapukat döngetnek. Sorompóba álltak egy olyan ember mögé, akit inkább politikai, mintsem a gazdák érdeke vezérel.

Pedig mind Németh Imre agrárminiszter, mind Pásztohy András államtitkár hajlandó a kompromisszumokra. Még arra is, hogy a tüntetők sátrában írják alá a megállapodásokat. Ám ez Jakab Istvánt a legkevésbé érdekli. Az ő szeme előtt nyilván más lebeg. Például a Rákosi, vagy Kádár korszak, amikor a frissen aratott búzamezőn írtak alá államközi szerződéseket, megállapodásokat. Valószínűleg elfeledkezik arról, hogy kultúrált emberek másképp oldják meg a problémákat. Az ügy fontosságát is szem előtt tartják, nem csak a külsőségeket. Jakab úr számára nyilván a külsőség a fontosabb szempont, nem a tartalom.

És még valami.

Ő a tárgyaló fél megalázására törekszik, nem a probléma megoldására, ami fényesen bizonyítja egyéni ambícióit, és a jelenleg betöltött elnöki tisztre való alkalmatlanságát. Sajnálatos, hogy ebben a törekvésében jócskán talál támogatókat, az olyanok személyében is, akik köszönőviszonyban sincsenek a mezőgazdasággal, akik összekeverik a terrakottát a karottával.

Apropó Torgyán!

Mindannyiunk „szeretve tisztelt Józsibácsija” örökbecsű szlogenjével élve, csak azt tudom javasolni Jakab István Magosz elnöknek: Monnyon le!

2005.02.25.

In memoriam Kozák András

Eleinte magam sem értettem mi vezeti a kezem, amíg ezeket a sorokat írom. Mi az ami belülről feszít? Miért pont én? Én, aki nem is ismertelek, akivel soha nem is találkoztál, akinek nem is lenne sem joga, sem kötelessége megemlékezni.

Rólad.

Mily hatalom az, amely erőnek erejével mégis kényszerít?

Aztán lassan-lassan mégis világosság gyúlt bennem.

Az ok: a hála.

A hála, amely nem csak bennem munkál, amellyel valamennyien tartozunk Neked.

Mert adtál valamit. Valamit, amit nem csak illik, de kötelesség is megköszönni. Valamit, amellyel mindannyinkat kitűntettél. Valamit, amit meg kell őriznünk.

Az életed!

A munkásságod, a játékod, a példamutatásod. Azt a példát, amellyel előttünk jártál, amely egy generáció példaképévé tett. Egy generáció  –  nem túlzás  –  egy nagy generáció példaképévé, akik Veled együtt éltek, öregedtek, öregednek. Akik Veled dolgoztak, játszottak, vagy egyszerűen csak átadták magukat játékod varázsának. Jártak egy olyan úton, ami olykor rögös, kanyargós, s bizony néha járhatatlan ám mégis fényes volt. S közben egymás kezét fogva alkottak.

Alkottak.

Valami maradandót, valami szépet, néha fájót, ám mégis felemelőt. Valami tiszteletreméltót, valami értékeset.

Valami emberit.

Emberit, ami Belőled is áradt, amelyből bátran meríthettünk, s meríthetünk most is.

Te mondád: „…mindent megkaptam, …mindent megadtam, ami tőlem tellett,…úgy érzem teljes volt az életem…”

Épp ezért fáj most itt bent valami, épp ezért oly nagy az űr. Az űr, amelyet most mindannyian érzünk.

Hiányzik egy csillag az égről.

2005.03.04.

Nem emlékszem!

Gyermekkoromban, vasárnaponként, nagyapámmal mindig elmentünk a templomba. Emlékszem, mindig nagy szemekkel csodáltam a felépített jászolt, megilletődve néztem az oltárt, vagy hallgattam a misét. Sajnos arra már nem emlékszem, ez melyik rendszerben volt.

Emlékszem, katona is voltam.  Békeidőben, egy harcoló alakulatnál, - a honi légvédelemnél -két évig a dolgozgató népet szolgálgattam. Egyszer szóvá tettem - a szolgálati utat megkerülve -, hogy a csillogó-villogó mobil technikánk nem mozdítható, mert a karbantartást elszabotálják a srácok. Másnap a laktanya összes tisztje a szőnyeg szélén állt, zászlóaljparancsnokunk magából kikelve ordította: „- A katona panaszának mindig alapja van! Ezt jól jegyezzék meg a tisztelvtársak!” Én utána három hónapig nem kaptam kimenőt. Hogy kik voltak az elöljáróim? Arra már nem emlékszem.

Szintén katonanakoromban nősültem. A politikai törzstisztünktől kértem engedélyt eltávozásra, ugyanis a katolikus esketőpap kikötötte, csak akkor hajlandó minket összeadni, ha előtte átkeresztelkedem, vagy elmegyek három hittanórára. A poltiszt először csak nézett, a feje kezdett céklaszínt ölteni, majd hangosan elröhögte magát: „- B… meg katona! Pont tőlem kér engedélyt?” Aztán egy hirtelen mozdulattal aláírta a háromszori eltávozásra jogosító papíromat. Az a baj, hogy sem az esketőpap, sem a poltiszt nevére nem emlékszem.

A nyolcvanas évek végén egyes értelmiségiek, írók halálmegvető bátorsággal tüntettek egy bizonyos Nagy Imre mellett, nyíltan vállalva a konfrontációt, sőt egy borostás fiatalember odáig merészkedett – micsoda szentségtörés -, hogy azt mondta: „Csuhások térdre!”. Ugyanezek az emberek a kilencvenes években síppal, dobbal, nyenyerével – meg paradicsommal - tüntettek (persze nem személyesen), például Nagy Imre nyughelyénél, Göncz Árpád köztársasági elnök ellen, vagy csúsztak kézcsókra a pápához. Hiába. Szenilis vagyok. Már nem emlékszem a nevükre.

Az a legnagyobb gondom, hogy a rövidtávú memóriám is kihagy.

Mintha beszéltek volna valami NATO és EU kötelezettségről, fejlett gazdaságról, meg infrastruktúráról. Rémlik valami négyes metró, meg autópálya,  fellendülő mezőgazdaság, meg Argentin cseresznye, emberi jog, ombudsman és tabula rasa. Valaki mintha felsikoltott volna úgy 2002 körül: „Üres az államkassza”.

Vagy rosszul emlékszem? Kérem, segítsenek!

2005.03.08.

Thesszaloniki szögeszsák

Tudom, vannak dolgok égen és földön – különösen napjainkban – amik sokkal fontosabbak kis hazánkban, ám mégsem állhatom meg, hogy ne reflektáljak Muhari Judit, 2005. március 7-én megjelent „Még ítéletre vár a magyar pilóta” című írására. Két okból ragadtam tollat.

Az első, hogy a sodró társadalmi és politikai események dacára, talán a  Népszava az egyetlen újság (a specializálódott sajtótermékek kivételével), amely figyelemmel kíséri három „közalkalmazott” sorsát. Ez akkor is dicséretes és tiszteletreméltó, ha a repüléshez nem az átlagnál jobban vonzódó olvasóként veszem kézbe a lapot.

A másik ok sokkal szubjektívebb.

2004. október 6-án, a thesszaloniki események kapcsán „Az igazság odaát van” címmel küldtem egy hosszabb lélegzetű levelet a Népszavának. Akkori írásomban egy fikciót, egy lehetséges ok-okozati összefüggést vetettem papírra, saját ismereteimre, információmra, tudásomra hagyatkozva. A Népszava, - mint tényekre alapozó napilap – természetesen ezt nem közölhette. Ezek után megdöbbenéssel olvastam Muhari Judit írását – aminek tényszerűségét miért is vonhatnám kétségbe -, melyben a fikció, a feltételezés szinte szóról-szóra valósággá elevenedett.

Megdöbbenéssel, ugyanakkor mégis némi megnyugvással.

Akkori levelemben féltettem a két pilótát (Hegedűs Zoltán, Süle Péter) és a fedélzeti mérnököt (Linnert Miklós) a magyar és görög légügyi hatóságoktól, féltem attól, hogy a különböző érdekek áldozatává válhatnak. Nos, ezúton megkövetem a PLH-t (Polgári Légiközlekedési Hatóság), akik végső jelentésükkel kiálltak három kiváló szakemberük mellett, egyúttal megerősítve a repülésügyi vizsgáló bizottságokba vetett bizalmat, mind a jelen, mind a jövő pilótáinak szemében.

Talán nem szaladok túlságosan az események elé, ha nem csak a magam nevében azt mondom: Köszönöm!

P.S.

Informális, bár nem szakmai hozzáfűzés Muhari Judit írásához.

A szóban forgó TU-154-es repülőgépen, világviszonylatban is egyedülálló, (igaz, hogy az amerikai és európai szabványtól eltérő) orosz gyártmányú biztonsági rendszer működött. Talán ennek is köszönhető, hogy a sorozatos mulasztások ellenére nem történt Görögországban egy Tenerifeihez hasonló, több száz áldozatot követelő katasztrófa.

2005.03.11.

Tisztelt P.L., Rózsaszentmárton!

Általában nem szoktam olvasói véleményekre reágálni, ám az Ön „Így születnek a hős katonák” címmel megjelent írása elvem feladására késztetett.

Rendkívül sommásan, mondhatni sarkosan fogalmazott, s a katonai ügyészséget megelőzve egyszerűen ítéletet mondott Farkas Roland százados felett. Talán nem kellene ennyire fekete-fehérben látnia a világot.

Bár Ön helyesen világított rá arra a problémára, ami Farkas Roland úgymond „sajátos” helyzetmegoldó képességét jellemzi, s az adott eseten keresztül, annak politikai vetületére. Engedjen meg mégis néhány kritikai észrevételt.

Kedves P.L.!

Mint írja, Ön a 60-as években volt katona. Akkor nyilván jól emlékszik, hogy milyem nehézségekbe ütközött például a levelezés.. Már a kiképzési időszakban felhívták az újoncok figyelmét, hogy a levél nem tartalmazhat titkos adatokat, olykor még a laktanya helyét sem. Mi akkor, ezen jót röhögtünk, tudván: az akkori nyugati hírszerzés nem a katonák levelezéséből szerzi be információit. Farkas Roland esetében Ön el tudja képzelni, hogy az afgán ellenség az internetről informálódik a magyar kontingens képességeiről? Épp ezért árulónak kikiáltani a századost. Nem gondolja, hogy ez több mint erős?

Ön, - kedves P.L. vagdalkozik a kifejezésekkel. Simicskó Istvánt és Irakot, mint példát említi. Mindkettő rossz példa.

Simicskó politikus. Rossz politikus. Természetes, hogy próbálja meglovagolni a helyzetet. Gondolom Farkas Roland a háta közepére sem kívánja, hogy Simicskó a védelmébe vegye. Amennyiben a százados nem képes Simicskó és a Fidesz törekvésének ellenállni, akkor – és csak akkor – van jogunk őt pártkatonának és nem katonának titulálni.

Ami Irakot – s ennek kapcsán Afganisztánt -illeti: Az Irakban szolgáló magyar szállító alakulat egy hétig sem bírta volna, ha nem egy szövetséges nagyhatalom katonáinak fedezetében végezte volna tevékenységét. Ez tény. Nem kell miatta szégyenkezni, hisz nem vagyunk egy katonai szuperhatalom. Katonáink egy szövetséges szerződés értelmében teljesítettek szolgálatot.

In hoc sensu (ebben az értelemben): mind az Afganisztánban, mind Irakban szolgálatot teljesítő honfitársaink hősök.

Ami a felelősséget illeti:

Akár a katonai vezérkar, akár Juhász Ferenc honvédelmi miniszter, akkor cselekszik helyesen, ha a felmerülő problémák megoldására és nem felelősök keresgélésére fordítja az energiát. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar honvédség milyen pénzügyi és technikai nehézségekkel küszködik. Juhász Ferenc semmivel sem lesz kisebb a katonák (és a civilek) szemében, ha elismeri a hiányosságokat, ám láthatóan azok megszüntetésére törekszik. Sőt!

A háborús övezetbe vezényelt katonának – adott helyzetben - ott és akkor, nagyon gyors megoldásra van szüksége. Nem lehet kifogás, például egy M-16-os nehézgéppuska esetében, hogy azért nem lehet lefelé lőni vele, nehogy eltalálja a sofőrt. Tragikomikus, mi több, cinikus az ilyen mondat. A pillanat szükségességében nem lehet azt mondani: majd kivizsgáljuk az ügyet. Az ilyetén reagálások még egy képzett tisztet is kétségbe eset cselekvésre sarkalnak. Azok a katonák, ott kint Afganisztánban, az életükkel játszottak, amikor nem megfelelő harceszközt vettek a kezükbe. És nem csak a talpraesettségüknek, karakánságuknak köszönhető, hogy most újra itthon tudhatjuk őket. Közöttünk.

Talán erre is gondolni kellene, mielőtt  árulóról, vagy pejorative „hős katonáról” beszélünk.

Üdvözlettel:  Kobzi János

2005.03.12.

Kedves Polgártársak!

Kedves Polgártársnők!

Barátaim!

Mérhetetlen boldogság önti el a szívem, mert bejelenthetem: megalakult a Hazafias Professzorok Baráti Népfrontja.

„Alakulóülésükön meghatározták a mozgalom főbb irányelveit, valamint a mozgalom szerepét. Eszerint: a mozgalom - összehangolva szerepét más pártokkal, társadalmi szervezetekkel – tevékenyen részt vesz az ország politikai, gazdasági és kulturális életében. Szervei részt vesznek a fontos törvényjavaslatok, rendeletek, intézkedések előkészítésében, a problémák  megoldására vonatkozó elgondolásokkal, a társadalmi erők mozgósításával.

A Népfront hivatalos napilapja a Magyar Nemzet”

A fenti idézet ollózás a Hazafias Népfront 1954 évi alakuló ülésének jegyzőkönyvéből.

Orbán Viktor - mint szorgalmas jelölőgyűlés látogató - valószínűleg nagy hasznát veszi, csakúgy, mint Pozsgai Imre majd’ évtizedes népfrontos tapasztalatának, különösen a társadalmi erők mozgósítására vonatkozóan. Az is lehet, hogy Pozsgai lesz a főtitkár. Ó, dicső múlt!

Ám felhívnám ex kormányfőnk tisztelt figyelmét, hogy a KB nem egyenlő a konzultációs bizottsággal (bocsánat: testületet kellett volna írnom!) a polgárőrség pediglen nem munkásőrség! A totális társadalmi ellenőrzésre való törekvése lassan már szánalmas. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de – Mészáros Tamás cikkére utalva – lesújtó véleményem van egy olyan politikai vezetőről, akinek lesújtó a véleménye a társadalom nagy többségének értelmi képességéről.

A történelem bizonyítja: nagyon sok hataloméhes politikus bukott már abba bele, hogy amnéziásnak, s ami még rosszabb, majdhogy nem idiótának titulálja az embereket.

Én azért remélem az emberek nagy többsége emlékszik Rajk Lászlóra, Nagy Imrére, Mécsre, Gönczre, a recski kőbányára, nota bene Kaya Ibrahimra, Josip Totra, Slecht Csabára és a gánti kőbányára. És remélem, hogy a történelem kerekét előre és nem hátra akarják forgatni.

Azért próbálkozni lehet. Sok sikert!

2005.03.16.

Közterület – magánvélemény

Mint, fuvarosló ostorcsattanásra, úgy kaptam fel a fejem Demszky Gábor - a  Fővárosi Közterület-felügyelet (FKF) fejlesztését célzó - elképzelésére.

Bennem valahogy mindig rossz emléket ébreszt az alternatív fegyveres testületek megjelenése. Mert mire gondolhatnók az átlagpolgár, ha újabb - az oldalán pisztollyal flangáló – több száz egyenruhást lát meg az utcákon.

Főpolgármesterünk terveiben pediglen pont ez szerepel. Mint főtisztviselőt tisztelem, becsülöm Demszky Gábort, értékelem városfejlesztési törekvéseit (bevallom a polgármesteri választásokon folyamatos bizalmat szavaztam neki), ám most úgy érzem túl lőtt (nem csak stilárisan fogalmazva) a célon.

Az még hagyján, hogy a főpolgármester úr, a fegyverhasználat kérdésében kelet-közép-európai nagyvárosokat hozott fel példaként (bár már ezen is megütköztem), ám az hab a tortán, amikor a lakásba való bejutás jogát forszírozza.

Kérdem én: Hogyan egyeztethető össze az FKF esetében – nomen est omen – a közterület a magánterülettel? Alkotmánymódosítással, törvénymódosítással, ügyészi felhatalmazással, rendőrségi asszisztálással? Hová tűnik a magánterület védelme, a birtokvédelem joga? Bár ez csak lázálom, de vajon hogyan reagál az állampolgár, ha egy szép nap, talpig felfegyverzett közterületesek rontanak házába, lakásába, mert nem fizetett parkolási díjat? A lakásba  való bejutás lehetőségére a jelenlegi jogszabályok is megfelelő lehetőségeket kínálnak a hatóságoknak, rendvédelmi szerveknek. Felesleges, mi több túlzás egy olyan testület létrehozása, amely az ügyészségekre, bíróságokra, rendőrségekre újabb pluszterhet róna, nem beszélve a  súlyos anyagi vonzatáról. Mert például az országban működő polgárőrségek már most is kiválóan együttműködnek a belügyi hatóságokkal. Fegyver nélkül! Ami - valljuk be – sokkal inkább dicséretes és támogatásra méltó, s ezen kívül nem kelt rossz érzést az emberekben. Nem hiszem, hogy a budapesti lakosok meggyőzésének a fegyverrel fenyegetés lenne a legalkalmasabb eszköze. Ha, mondjuk a tilosban parkolókat, megfelelő mértékű pénzbüntetéssel szankcionálnák – úgy, mint Bécsben, vagy Londonban – nem lenne szükség a fővárost elcsúfító „Demszky gombócokra” és vasoszlopok erdejére. (Bár valakiknek ez is hatalmas üzlet) Sokkal fontosabb lenne az emberek közhöz való viszonyulását, az ehhez kapcsolódó gondolkodását pozitív irányba terelni. Erre és nem „fegyverkezésre” kellene költeni azt az 1,7 milliárd forintot.

Tudom, közbiztonságunk jócskán hagy kívánnivalót, a lakosság biztonságérzete, s ezen belüli jó közérzete elsődleges fontossággal bír, ám nekem valahogy nagyon munkásőrség szagú ez az egész.  A Fővárosi Önkormányzat és annak képviselőtestülete már így is állam az államban. Több, általuk alkotott döntés is jogszabály, vagy törvénymódosítást igényelt. Az Fővárosi Közterület-felügyelet tervezett változtatásával kapcsolatban sincsenek meg a jogszabályi feltételek. És a BM-ben már külön szakértőcsoport foglalkozik az üggyel.

Megdöbbentő!

2005.03.19.

Szemelvény TGM írásához

2005. március 19. szombat. Megjelent Tamás Gáspár Miklós „Az ávó bosszúja” című, hosszúlélegzetű esszéje. A filozófustól megszokott módon őszinte, alapos, elgondolkoztató. Maga a tökéletesség, maga a professzionizmus.

Ám fel kell tennem a kérdést: Miért tűnik fel újra meg újra TGM írásaiban a szemantikus filozófia lényege, a nyelvi kifejezésen alapuló félreértés lehetősége Miért az érzés, hogy Tamás Gáspár Miklós csak a ketrecet rázza? Miért van olyan érzésem most is, hogy kiváló megfogalmazású írása maga az idealizmus?

Talán az utolsó bekezdés, az utolsó mondat az árulkodó? Lehetséges.

Tényeken és kérdéseken alapuló cikke mindenesetre azt sugallja, a szerző pár centivel a föld fölött jár. Nálánál jobban talán senki sem tudja – hiszen most is hangsúlyozza a „kinek az érdeke” elvet -, hogy amióta világ a világ, mindig voltak titkok, érdekek, érdekszövetségek. Legyen szó császárságról, monarchiáról, diktatúráról, vagy demokráciáról. Az emberi természet alapja a titkolózás, valamint a titkok megismerésének kényszere, akár tudományról, akár vallásról, akár politikáról beszélünk. Ez hajt előre bennünket, ez a történelem egyik motorja. A katolikus hitvallás szerint mindenki bűnös. (?!) Vagyis például az is aki titkokat rejt, s az is aki fellebbenti róluk a fátylat? Jelen esetben a fenti állítás több mint elgondolkodtató.

Tamás Gáspár Miklós gyakran teszi fel a kérdést: Ki az, aki…?

Hazánk lakossága jelenleg, cirka tízmilliós. Ha globálisan vizsgálnánk az összefüggéseket, - kicsit megkapargatnánk az embereket - kiderülne, hogy ilyen-olyan értelemben ki kisebb, ki nagyobb mértékben titokgazda volt, vagy most is az. Vagyis hazánk majd’ teljes népessége. A társadalom. A társadalom, amely fönntartja önmagát, egyéni és közösségi érdekekkel és érdekellentétekkel. Túl kicsi ez az ország ahhoz, hogy bárki bizonyíthatóan állíthassa: Én kívülálló vagyok!

TGM szerint „Most kell írni a kapitalizmus fekete könyvét…”.

Miről? A sötét múltról, vagy a fényes jelenről? Mire lenne jó, ha mindenki, mindenkiről mindent tudna. Hová vezetne ez? Anarchiához, a totális káoszhoz? Netán az idealizált marxista-leninista kommunista társadalmi berendezkedéshez? (Aki ismeri a kommunizmus ideológiáját az tudja miről beszélek!) Mindez futurológia, az emberi természettől idegen. Sajnos az a földhözragadt valóság, hogy mindig voltak és lesznek titkok, még a leginkább élenjáró demokráciákban is. Olyanok akik azt hiszik mindent tudnak, és olyanok akik ezt el is hiszik. Lesznek zsarolható titokőrzők és zsaroló titoktudók.

Boross Péter volt miniszterelnöknek valószínűleg igaza van abban, hogy a levéltárak és archívumok iratainak teljes közzététele beláthatatlan következményekkel járna. TGM tökéletesen érzékelteti azt az ellentmondásos helyzetet (veszélyt?), amely a „kisemberek” kiszolgáltatottságát és az ezzel kapcsolatos „elítélését” rejti. Azt szeretné, ha a „nagyok” kerülnének pellengérre. Ám azt is tökéletesen láttatja (tudja), hogy mindez soha nem lesz lehetséges. Igaz! Ez szörnyen nagy igazságtalanság. És ebbe haltak és halnak bele emberek. Mégis: pont ez a megfogalmazás az, ami engem az „idealista” jelző használatára késztetett.

Egy megoldás van. Megbékélés a múlttal, elfogadva, hogy az elmúlt 60 év is a magyar történelem része. Mindig felbukkanhatnak Medgyessy Péterek, Pokorni Zoltánok, Gyulay Endrék, a „kik azoknak” köszönhetően. Ha nem akarjuk, hogy a társadalmi életünkre hatással tevékenykedjenek, lehetőség van távol tartani őket. Például a szavazáskor. (Érdekes lenne, ha a választások előtt az emberek megrohannák a levéltárakat.)

Ám az tény: az egyéni emlékeket erőszakkal nem lehet kitörölni. Legfeljebb kiszínezni. Ezért van az, hogy generációról-generációra változik a történelem, s ezen belül a személy egyéni megítélése. A múlt reális feltérképezése a történészek dolga. (Bár szubjektív vonatkozása miatt az sem lehet valós)

Konklúzió: sajnos TGM javaslatára a fenti említett megoldás mégsem lehet jó. Lehet, hogy nincs is jó megoldás?

De palotaforradalomra úgy hiszem még sincs szükség.

2005.03.31.

A szó elszáll …

„Soha semmilyen taggyűlésen nem vettem részt sem miniszterelnökként, sem azelőtt, sem az után.”

Bár tisztában vagyok vele, hogy a fenti idézet az Élet és Irodalom (ÉS) című újságra vonatkozik, mégis sokatmondóan érdekes ez az Orbán Viktor mondat. Az ember ellenállhatatlan késztetést érez, hogy ízekre szedje, szavanként boncolgassa. Talán nem túl korrekt szövegkörnyezetéből kiemelni egy idézetet, s úgy analizálni, de az Orbán-saga tekintetében, már rég nincs szó korrektségről.

Ha teszem azt, tartalmát tekintve, teljes egészében vizsgálom a mondatot, azt kell mondanom, ez így ahogy van jellemzi O.V. politikai igazmondáshoz való viszonyát. Ám szavanként még érdekesebb a fenti idézet.

Az alany és állítmány tagadó viszonya a „taggyűlésen” helyhatározóhoz, hirtelen rávilágít, hogy O.V. miért is ódzkodik annyira a gyűlésektől. Talán, mert nem szereti, ha írásos feljegyzések készülnek. Mert miért is szeretett annyira a miniszterelnöki rezidencián lenni? (László Boglár kormányszóvivő szerint ott háromhetente megsemmisítik az odalátogatók névsorát.). Az utóbbi három év MSZP-SZDSZ kabinetje alatt, mint ördög a tömjénfüstöt, úgy kerülte Orbán Viktor az országház üléstermét. Talán ezért volt 1998-ban az első dolga, hogy a parlamentből – többek között - száműzte a médiát és a parlamenti jegyzőkönyvet? A fenti idézetben szereplő „sem azelőtt, sem azután” szavak ebben az esetben különösen pikáns értelmezést nyernek.

Mert igaz, ami igaz! A kimondott szavakat utólag mindig meg lehet magyarázni, át lehet alakítani, ki lehet cicomázni. Az emberek pediglen ugyebár felejtenek. De!

Az írás megmarad! Meg bizony. Ami papírra kerül, azt már nehezebb letagadni, lett légyen szó egy Kft-ben, egy pártban, vagy a palamentben lezajló ülésről. Egy hitelesített jegyzőkönyv ellen nincs apelláta.

Az ÉS által kirobbantott, egyre nagyobbra dagadó „Tokaj-gate” ügy kapcsán, Orbán felől egyre mélyebb hallgatást, a Fidesz MPP részéről pedig egyre nagyobb zavarodottságot lehet tapasztalni. Répássy Róbert és Révész Máriusz és nem utolsó sorban Pokorni Zoltán televíziós nyilatkozatai még olaj is a tűzre. Mert nagyon úgy néz ki, hogy a Fidesz jeleseit, akik teljes mellszélességgel állnak szeretett vezérük, a becsület felkent lovagja mellé – bár még a joggal sincsenek teljesen tisztában - megperzseli egy ártatlan (?!) jegyzőkönyv.

2005.04.25.

Párhuzamok

Joseph Ratzinger bíboros pápai beiktatása, majd annak sajtókommentárja érdekes párhuzamokat vetett fel bennem.

A német származású egyházi vezetőt – az előzetes esélylatolgatások ellenére - mostantól, mint Őszentségét, XVI. Benedek pápát ismeri a világ. Életútja, az írott és elektronikus médiáknak köszönhetően mindenki számára szinte nyitott könyv lett. Bőségesen árad felénk a hírfolyam - például az MTI-nek és a Népszavának is köszönhetően -, hogy ki ő, hol született, kik voltak a szülei, milyen tisztségeket töltött be élete folyamán, mik az érdemei. Így tudhattuk meg azt is, hogy XVI. Benedek pápa ifjúkorában a Hitlerjugendben szolgált. Ez a tény maradt is nyúlfarknyi hír, kommentárok nélkül, a helyére rakva, tudomásul véve, ahogy kell.

És ez így helyes!

Minden embert a tettei, a cselekedetei jellemeznek, azok után kell megítélni.

Azaz, csak kellene!

A pápát előéletével együtt elfogadta a Bíborosi Konklávé, a Római Katolikus Egyház, egyáltalán – az egyetemes világ. Még a zsidók sem emeltek kifogást személye ellen. (Nincs is rá indok.)

A mi, honi politikai életünkre sajnos ez a toleránsság egyáltalán nem jellemző.

Mindannyian tudjuk, tapasztaljuk: a magyar politikai életet - a rendszerváltás után 15 évvel is – mennyire átitatja a gyűlöletből fakadó fröcskölődés, a más életében, múltjában való könyékig vájkálás. Főleg a politikai jobboldalra és szélsőjobbra jellemző, hogy „hetedíziglen” is felhánytorgatják: …te munkásőr voltál, te Kisz tag, te meg MSZMP-s, vagy az apád ávós, a nagyapád nyilas, horthysta, csekista…stb.

Azt hiszem, XVI. Benedek pápa megválasztása és beiktatása, például a  krónikus döntési képtelenségben szenvedő magyar parlamentnek, politikusoknak, és sok egyéb „közéleti” szereplőnek is például szolgálhat. Jó lenne a múltat – nem végképp eltörölve, és nem végképp feledve, de egyszer, s mindenkorra végre lezárni. Beismerni a történelmi hatásokból eredő törvényszerűségeket és szükségszerűségeket, nota bene: az állami és társadalmi berendezkedésre jellemző, s abból fakadó kötelességeket. Ezzel sok minden megoldódhatna. Hatalmas lépés lenne a társadalmi béke elérése felé, az árkok betemetésére, s végre a Magyar Köztársaságot érintő tényleges problémákkal lehetne foglalkozni, elindulva azon az úton, s elismerve azt az elvet, amelyet II. János Pál pápa is kijelölt, és talán utódja, XVI. Benedek is képvisel. Mert lehet emelt fővel elismerni hibáinkat, vétkeinket (különösen, ha az a vétek igencsak kétséges), de lehet posványba süllyedve, sarat dobálva kiabálni, fütyülni, fennen hangoztatni makulátlanságunkat. Kinek-kinek melyik a szimpatikusabb.

Nekem az első valahogy emberibb. S ami a fő: becsületesebb.

P.S.

A sajtó híradása szerint: a németek többsége a fasizmus felett aratott győzelmet pozitívumként értékeli, az orosz és amerikai hadsereg jelképes találkozását az Elbánál, valamint a háború befejezését felszabadulásnak tekinti.

2005.05.03.

Becsapatva…

…beugratva, kiszúrva, átverve, csőbe húzva, stb. Milyen változatos a pesti flaszternyelv, ha valakinek, valakiknek a félrevezetésére kell megfelelő szavakat találni. Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen választópolgár, akit ez az érzés kerít hatalmába, ahogyan a magyar parlamenti képviselők párt és köpönyegváltását tapasztalja.

A Népszava - öt, volt MDF-es pártkatona Fideszbe dezertálásáról szóló – híradása ismételten megerősített abbéli meggyőződésemben, hogy sajnos szép számmal vannak honi politikai életünkben u.n. elvnélküli, megélhetési politikusok. Ez még nem is lenne nagy baj. Az ilyen percemberkék előbb-utóbb lemorzsolódnának, eltűnnének a politika színpadáról. A baj az, hogy a jelenlegi törvények lehetővé teszik, hogy egy másik parlamenti párt felszívja, beolvassza, s a későbbiekben eszközként használja ezeket a meghasonlott embereket.

Számomra itt kezdődik (kezdődik?!) a probléma.

A képviselői választások alkalmával valakire, valakikre szavaztam, szavaztunk. Egy pártra, egy személyre, akár egyéni, akár listás szavazásról legyen is szó. E szavazás eredménye az egy ciklusra szóló parlamenti megbízatás, a kormányzó és ellenzéki pártok felállása, parlamenti elhelyezkedése. Azt hiszem joggal vetődhet fel a szavazópolgárokban (bennem is): milyen alapon változtat pártot - egy cikluson belül – egy képviselő? Ezzel nem csak becsapja azt a választópolgárt aki az előző választásokon akár rá, akár ellene adta a voksát, de önkényesen megváltoztatja a parlamenti frakciók képviselőválasztások eredményezte erőkülönbségét. Ez az erőkülönbség pedig nem véletlen. Néha több tízezer, esetenként százezer szavazócédula szükséges egy-egy képviselői mandátum elnyeréséhez. (Nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a mandátum például egy törvény, vagy rendelet parlamenti elfogadása, vagy megvétózása esetén milyen jelentőségű lehet.). Hende Csaba, Balsai István, Font Sándor és a hasonló képviselő uraknak, akik pártjuk, az MDF segítségével jutottak a parlamentbe és most, nemes egyszerűséggel semmibe veszik a választókat, vajon eszébe jut mindez? Minden bizonnyal.

Én személy szerint rendkívül helytelenítem a cikluson belüli frakcióváltás lehetőségét.

Amennyiben egy képviselő elégedetlen pártja tevékenységével, netán irányelvével, úgy lehetősége van függetlenként folytatni parlamenti képviselői megbízatását (bár ez sem a legjobb megoldás, hisz a választásokon nem független jelöltként került a parlamentbe). A korrekt az lenne, ha lemondana parlamenti mandátumáról, lehetővé téve pártja számára, hogy helyébe – a ciklus végéig - új képviselőt állíthasson. Így megmaradna a választások szerinti létszámarány és nem fordulhatna elő, hogy  egy mohó parlamenti párt -  „áldásos” tevékenységének, és egy-két gyenge jellemű embernek köszönhetően - két választás között  egyszerűen bekebelezzen, vagy ellehetetlenítsen egy komplett parlamenti frakciót.

Egy-egy parlamenti képviselői hely betöltése múljon a választókon és ne egyes politikai szerencselovagokon. Ez így lenne becsületes.

Lehet, hogy az idevonatkozó törvénnyel van baj? El kellene ezen is elgondolkozni. Tizenötéves többpárti demokráciánk rendkívül gyorsan halad egy kétpárti berendezkedés felé. Innen pedig csak egy ugrás a …

Közelednek a 2006-os választások.

A kampány már beindult.

2005.05.05.

60 év

Mennyire viszonylagos időszelet. Sok, vagy kevés? Ki-ki ítélje meg saját belátása szerint.

60 év a történelem időkerekén csak egy apró töredék. Ám ha a magyar átlagéletkort vesszük figyelembe, majd’ élethossznyi. Mi emberek is milyen kurtán-furcsán viszonyulunk eme élethossznyi időszakaszhoz.  Van, akinek túl rövidnek tűnik, de olyan is akad, akinek ez is túl hosszú. Van olyan embertársunk, akinek például a 60 év többszöröse sem lenne elég ahhoz, hogy felejtsen, de élnek olyanok is, akiknek ennek a töredéke is sok az emlékezetkihagyáshoz.

60 év.

Mennyi minden belefér ebbe az időbe. Például akár két világégés és két békekötés. Vagy: akár az emberiség egyik legsötétebb korszaka és az emberiség leghosszabb, relatíve nyugalmas időszaka. Beleférhet elnyomás és felszabadulás, diktatúra és szabadság, hidegháború és megbékélés. Alakult új állam és tűntek el országok. Azt mondjuk: mennyit fejlődött a világ. Igaz! Volt marhavagon és lett szuperexpressz. Volt deportálás és lett Holdraszállás. Voltak emberkísérletek, lettek genetikai kísérletek. Ez mind-mind elférhet a 60 évben.

60 év.

Ennyi idő telt el azóta, hogy Európában elhallgattak a fegyverek. Ennyi ideje nyíltak meg a koncetrációs táborok kapui. Ekkor ismerte meg az emberiség Auschwitz-Birkenau, Dachau,  Mauthausen, Buchenwald neveket, ekkor tudatosult bennük a holokauszt fogalma.

60 évvel ezelőtt, május 9-én örömmámorban úszott a világ. Egy világhatalomra törő, véreskezű diktátor rémuralma ért véget. Ugyanakkor, 60 évvel ezelőtt, milliók temettek, sírtak és gyászoltak milliókat.

60 év.

Ennyi elég is volt ahhoz, hogy egyesek szégyentelenül megpróbálják átírni a történelem lapjait. Kiszínezni a kiszínezhetetlent, rózsaszínre festeni a pokol feketeségét. Sajnos egyre kevesebben vannak azok, akik megélték, átélték és tanúsíthatják a borzalmakat, hisz’ azóta eltelt 60 év.

De az idő viszonylagos!

Remélem, sokan vagyunk és leszünk, akiknek a 60 év túl kevés ahhoz, hogy felejtsen.

2005.05.13.

Szegényország-gazdagország

Kőrösi Ferenc olvasói levelező, a munka becsületéről írt véleménye, egy gondolatfolyamot indított el bennem.

Valamikor, az „átkosban” a mi országunk egy nagyon gazdag ország volt. A mai államokkal összehasonlítva, olyan gazdag, mint például Kuwait. Sőt! Gazdagabb.

Hogyan is bátorkodom ezt állítani? Nos!

Kuwaitban ingyenes az egészségügyi ellátás. - Nálunk is az volt.

Kuwaitban ingyenes az oktatás. - Nálunk is ingyenes volt.

Kuwaitban olcsó az üzemanyag. - Nálunk szintén. Az volt.

Kuwait olajban fürdő Kánaán. - A miénk tejben-vajban fürdő Kánaán. Volt.

Kuwait állampolgárai nem dolgoznak munkahelyeken. - A mi országunkban sem dolgoztak. A munkahelyeken.

Kuwait olyan gazdag ország, hogy egy mohó államszomszédja lerohanta, és be akarta kebelezni. – A miénket is lerohanták. Be is kebelezték.

Kuwait nem segíti az elmaradott, vagy fejlődő országokat. Irigyek! (!?)

Mi annyival gazdagabbak és nemesebbek voltunk, hogy számolatlanul osztottuk az adományokat. (Ma is. 1%-onként)

A mi állampolgáraink tanultak, műveltek, tájékozottak voltak. Olvasottak. Még nem gyűrűzött be hozzánk a technikai métely. Mindenkinek lehetősége volt tehetségének, szorgalmának megfelelően kiemelkedni.

Nálunk vezérfonalként működött a „munkás-paraszt-értelmiség” szövetségi elv.

Meg is lett az eredménye!

Számtalan elismeréssel illették a munkást, a parasztot.

Az értelmiséget…?

Sajnos mára megfordult velünk a világ.

Még a Nagy Orbán Viktor is mennyi mindenben visszasírja az elmúlt aranyidőket. Ő csak-csak tudja!

Mert mi van ma?

A mi állampolgáraink tanulatlanok, műveletlenek. („Magyar Bálint mondjon le!”).

Tájékozatlanok. (Kaya Ibrahim, Josip Tot, Szárazsadány)

Nem olvasnak. (Magyar Nemzet, Magyar Demokrata)

Hozzánk begyűrűzött az átkozott technikai métely.(Simicska - APEH számítógépes botrány)

Hál’ Isten, megmaradt a tehetség és szorgalom szerinti kiemelkedés lehetősége. (Gánti kőbánya, Ezüsthajó, Vegyépszer)

Nálunk vezérfonalként működik a munkás-paraszt-értelmiség szövetségi elv.

Meg is van az eredménye.

Számtalan elismeréssel illetik a munkást (Fidesz munkástagozat), parasztot (MAGOSZ - uniós és állami támogatás).

Az értelmiséget…?!

2005.05.17.

Vihartépte baboskendő

Puma-század.

Nem gondoltam volna, hogy a Duna tévében levetített „emlékműsor” ilyen port ver a Népszava utóbbi lapszámaiban. A fölháborodott írásokra reagálva, kötelességemnek érzem, hogy - a lap által képviselt pro- és kontra elvet szem előtt tartva - védelmembe vegyem a „pumásokat”. Már csak azért is, mert nem is olyan rég (2001-ben) távozott közülünk a honi vadászrepülők egyik legtekintélyesebb képviselője, Tobak Tibor nyugalmazott ezredes, a „Cica”. Ő is „pumás” volt. Az ő emlékét is gyalázzák a Népszavában megjelent írások.

A Magyar Légierő Puma százada a II. világháború során alakult, a repülés kiválóságait egybegyűjtve.

Valóban nagyszerű vadászpilóták voltak. És főleg katonák. Parancsot teljesítő katonák, akiknek nem tisztük mérlegelni, ki az ellenség, s ki nem.

Ők felesküdtek valamire. A hazájukra. És esküjüket betartva harcoltak, vagy adták életüket. Katasztrofális technikával, és még katasztrofálisabb országvezetéssel. Ha olyan irányú parancsot kapnak, ugyanúgy halált megvető bátorsággal harcoltak volna akár a náci Németország ellen, mint ahogy felvették a küzdelmet a szovjet, az amerikai, az angol, vagy román repülőkkel szemben.

Az, hogy az akkori társadalmi rendszer milyen volt, és kik ellen érték el légigyőzelmeiket, esetükben tehát másodlagos szempont.

Mérhetetlenül igazságtalannak tartom utólag pálcát törni felettük. Már csak azért is, mert ugyanez a Puma század adta a tönkrevert, majd a felszabadulás után szovjet segítséggel újjáéledő, magyar vadászrepülés gerincét. A megmaradt „öreg rókák” voltak azok a tapasztalt pilóták, akik kiképezték a jövendő vadászrepülőket. Mert ők pilóták voltak. Vérbeli pilóták, akik csak repülni akartak, s tudásukat, tapasztalatukat átadni az utódoknak. Bár az is igaz, hogy az akkori kommunista vezetés legtöbbjüket politikailag megbízhatatlannak találta, és többet repülő közelébe sem engedte. Ennek azután az lett a következménye, hogy ezek a magasan képzett, kiváló műszaki szakemberek még egy koszos gyárban sem találhattak munkát, vagy sok esetben a gyárudvart söpörték. Nem csoda, hogy aki tehette disszidált (főleg az ötvenes évek koncepciós perei elől menekülve), de olyan is akadt, aki öngyilkos lett. Akinek pedig nem ez a sors jutott, az megfáradt, megalázott, elfeledett veteránként tengethette napjait.

Azaz mégsem teljesen elfeledve.

A „pumásokra” jellemző piros-pöttyös baboskendő jelképpé vált.

A rendszerváltás előtt még csak titokban, ám a ’89-et közvetlen megelőző időkben és az után már nyíltan nyakukban viselték.

A mai – légierőnek a legjobb indulattal sem nevezhető – szétzilált, pénz- és technikai hiányosságokkal küzdő honi vadászrepülő alakulatok között, még mindig tekintélye van a „puma” századjelvénynek. Közéjük tartozni megtiszteltetés.

A baboskendőt ugyanolyan büszkén viselte Vári Gyula őrnagy (ma MSZP-s képviselő), aki harmadszor is elhozta az angliai Cottesmore-ból, a világ legjobb vadászpilótájának járó „Arthur” szobrocskát, mint Kovács Péter százados, vagy a közelmúltban Kecskeméten, MÍG-29-eséből katapultálni kényszerült Szabó „Topi” Zoltán.

Ám ezek a kiváló emberek nem csak légiakrobaták. Ők szintén, a hazájukra felesküdött katonák – vadászrepülők. A választott hivatásuknak élő - valljuk be: nagyon drágán kiképzett, s mégsem kellően megbecsült –, milliárdos technikákat üzemeltető, olykor többdiplomás szakemberek. Ők megfelelő módon kezelik és elismerik a „pumás” elődök érdemeit, és nem engedik, hogy a pillanatnyi politikai széljárás alakítsa érzéseiket, elveiket.

2005.05.19.

A Sötét Erő hatalma

Van úgy, hogy az embert magával ragadja a hülyeség. Nálam ez akkor szokott előfordulni, ha kínomban már nem találok más kiutat.

Tegnap például az a kényszerképzetem volt, hogy az Anakin Szkájvolkert láttam  az Obi-ban (Vagy Kenobiban? Ez itt nem a reklám helye!)  nyári akciózni. Éppen leszállított árú légzőkészüléket keresett.

De ez mind semmi.

Mr. Murdock (aki a nyúltagyamon sétál) most azzal rémisztget, hogy eluralkodott galaxisunkban a sötétség hatalma.

Szó-szó! Lehet benne valami!

Hogy bennem kiment egy-két biztosíték, az tuti.

Az egyik tavaly ősszel, amikor valami Bácsfi nevű pózolt a kamerák előtt. „Zieg heil emberek! Ezt nektek!”. Premier-plánban. És egy kamerát tartó kéz sem vágta – a demokrácia nevében - jól pofán.

A másik úgy két hete, amikor egy neonáci suhanc Darth Wader-nek képzelte magát, és ketté akart vágni egy tizenéves fiút a tömött buszon. A sok bámészkodó Jediharcos meg gyorsan elszaladt.

A harmadik biztosíték Pünkösd vasárnapján, a Moszkva téren füstölt ki.

Egy Tommacska nevű netlovag próbált ironizálni – „röhejes” pólóban, és még „röhejesebb” táblával a kezében - a vérre szomjazó köztársaságiak között. Mit ne mondjak: nem aratott átütő sikert. Ütőt, azt igen! Utána a rendőrségen elmélkedhetett a limes és annak térbeli elhelyezkedési viszonyán.

Hiába! A sötétség hatalma ellen a hülyeség nem mindig lehet hatásos.

Ámbár?!

Van az úgy, hogy az ember reggel felkel, egy kávé mellett elolvassa az újságokat, majd… Valami ösztönös védekezőreflextől hajtva, elkezd a klaviatúrán kaparászni, remélve, hogy van még magában egy-két ép tartalékbiztosíték és áramkör, ami fenntartja – ott bent – a világosságot.

És hülyeségeket ír…

A Sötétség egyre terjeszkedő hatalma ellen.

2005.05.21.

Haragszok!

(Nyílt levél a Magyar Katolikus Püspöki Karhoz)

„Nem haragszok!”

Ezeket a szavakat nyilatkozta az idős, katolikus józsefvárosi plébános.

A múlt pénteki szégyenteljes eseményeket tapasztalva, és az ok- okozati összefüggéseket vizsgálva, azt kell mondanom, hogy én: Nagyon haragszok!

Haragszok arra a roma fiatalemberre, aki tettleg bántalmazta Khirer Imre katolikus plébánost. Ezzel az önkontrollt nélkülöző cselekedetével szégyent hozott magára, etnikumára, az általuk gyakorolt vallásra. Bizonyára nem volt tisztában azzal, hogy felindultságában nem csak büntetőjogilag követ el súlyos cselekményt, de magára zúdítja a saját, rokonai, barátai, valamint a jóérzésű állampolgárok lelkifurdalásból eredő felháborodását is.

Azonban még jobban haragszok, magára, a példátlan inzultust elszenvedő plébánosra.

A roma fiatalember tettének motivációját valahol megértem, még ha el is ítélem. Hozzátartozójának elvesztése, az e miatt érzett fájdalma, a család igyekezete, hogy tisztességesen, a roma hagyományoknak megfelelően búcsúztathassa az elhunytat, számomra világossá tette, hogy a fiatalember brutális tettének mi lehetett a mozgatórugója.

Ennek fényében, és Khirer plébános sajtó- és televíziós nyilatkozatát olvasva, hallva ragadtattam magam erre a felháborodott levélre.

Főtisztelendő Urak!

Úgy hiszem, nem csak bennem merülhet fel jogosan több kérdés:

Hogyan lehetséges, hogy egy katolikus plébános nincs tisztában a roma temetési rítusokkal, amikor a magyarországi cigányság majd’ 100%-a, a római katolikus hitvallást gyakorolja?

Ha mégis tisztában van vele, hogyan vállalhat el úgy egymás után több temetést, hogy tudja: az egyiken előfordulhat a szertartás elhúzódása?

Egy hozzátartozó elvesztése mindannyinknak trauma. A zaklatott lelkek megnyugtatása, a traumás állapoton átsegítése, súlyos feladat. Különösen az, egy felszentelt pap esetében. Hogyan töltheti be hivatását egy olyan plébános, aki megalázza a gyászoló sokadalmat, a minimális együttérzésre sem képes?

Miként töltheti be hivatását az a plébános, aki híján van az önfegyelemnek?

Milyen módon tölti be feladatát az a kerületi plébániahivatal, amelynek gondjai vannak a szertartások összehangolásával?

Hogyan lehetséges, hogy a Magyar Katolikus Egyház semmilyen formában nem reagál egy ilyen – minden téren - szégyenteljes eseményre, amely így alkalmas az egyházba vetett bizalom megingatására.

Végezetül:

Milyen vonatkozásban tér el a Magyar Katolikus Püspöki Kar liturgikai felfogása - a  Római Katolikus Egyház által tanított és gyakorolt halottkultusz kapcsán - a roma kisebbség  esetében?

Kérdéseimre várom kimerítő válaszukat.

Tisztelettel: Kobzi János

2005.05.26.

Az a  „bűvös” négy százalék

A kormány legutóbbi döntése, miszerint: 4% egészségügyi(E.Ü.) hozzájárulást kell fizetni 2006-tól az eladott ingóságok után – mit ne mondjak - szíven ütött.

Hirtelenjében, számos kérdés ötlött fel bennem.

Többek között:

Ingóságot az ember általában a leadózott - az egészségügynek is befizetett - nettó jövedelméből vásárol. A megvásárolt ingóság (nem antik tárgyra, vagy régiségre gondolok) forgalmi értéke közvetve, vagy közvetlenül tartalmaz legalább kéttucat, közteher címén kifizetett járulékot. Többségében, az ingóság, vásárlása pillanatától veszít az értékéből. Felmerül tehát: milyen haszna származik az eladónak, a már járulékosan kifizetett, értékét vesztő ingóság eladásából? Lehet, hogy ismét beköszön a dupla járulékfizetés problematikája?

Elképzelem, ahogy „Marinéni” eladja az ötvenéves konyhakredencet a „Juliskabácsinak”. Vajon kifizeti a törvény által előírt 4% E.Ü-t? Vagy elsumákolja? Továbbá: ugyan ki, és hogyan ellenőrzi a létrejött „tranzakciót”?

Más:

Gondolom a gépjármű-importőrök, kereskedők, vagy a műszaki és egyéb cikkeket forgalmazók boldogan hárítják át a vevőre az újabb sarcot. Vagy önként és dalolva lenyelik?

Ám a legpikánsabb csak most jön.

A napokban intéztem ügyes-bajos dolgaimat az egyik APEH kirendeltségen, ahol bárki megcsodálhatja az ügyfélváró gyönyörű „dekorációját”, rengeteg ingóárverési hirdetmény formájában.

Kérdés: Az elárverezett ingóság után a szenvedő fél még plusz fizet E.Ü. hozzájárulást, vagy netán az APEH nagyvonalúan átvállalja ezt a kiadást?

És így sorolhatnám a végtelenségig, csak nem valószínű, hogy elég lenne a géppapírom.

Egy dolog azonban még biztos belefér:

Nyugodtan állíthatom, hogy a kormány – amennyiben a tervezet törvényerőre emelkedik - e „jól kitalált” négy százalékkal, és az ezáltal remélt tízmilliárddal megvásárolja a saját koporsóját. Ugyanis ez a - maximum 16 000 forintos - összeg csak a kisjövedelműeknek jelenthet terhet és nem azoknak, akik „mellényzsebből” fizetnek. Ám jó, ha nem feledkezik meg a kormány arról, hogy ezek a kisjövedelmű állampolgárok adják a szavazók döntő hányadát.

Ennek fényében könnyen elképzelhető, hogy eme négy százalék - a viharos gyorsasággal közeledő 2006-os választásokon - negatív formában fog konkretizálódni.