2007

2007.01.26.

Egy véleményhez – röviden

 Néhány keresetlen megjegyzést fűznék kedves olvasótársunk erős felindulásból „elkövetett”, a képviselők költségelszámolását érintő írásához. (Varga Ferencné, Debrecen – „Pofátlanság”, Népszava, 2007.január.26.)

Amellett, hogy felháborodásával – valahol – kénytelen-kelletlen egyetértek, mégis…

… Kedves Vargáné!

Az nem lehet megoldás, hogy  „…soha a büdös életben…” nem megyünk el szavazni. Szavazni ugyanis nem úgy kell, hogy fogjuk magunkat négyévente, és szépen „pofára” leadjuk a voksunkat. Ön a korteskedő képviselőjelölt, vagy a kopogtatócédula-gyűjtő megbízott elé odaállt egyszer is, hogy: „Ide figyelj barátom! Csak akkor szavazok rád, ha az idióta törvényeink kiigazítása lesz a célod, és nem az, hogy első parlamenti ülésnap témája a képviselői juttatások megállapítása legyen”. Vagy tiltakozott, demonstrált egyszer is, a Törvényhozás, az Alkotmánybíróság, vagy az Igazságügy Minisztérium épülete, de akárcsak az onbudsman irodája előtt a fenti anomáliát megengedő törvény ellen? Felkereste a területileg illetékes parlamenti képviselőjét, vagy merészelt az APEH vezetőjénél az adózási törvényekkel ellenkező parlamenti határozat ellen panasszal élni?

Ugye nem?! Mint ahogy sok millióan mások sem. Pedig jogállamban élünk.

Az Ön cikkének címzése sem teljesen állja meg a helyét. Nem Gyurcsány Ferenctől kellene számonkérni, hogy mindezt miért tűri. Sokkal inkább Sólyom László lenne az ügyben kompetens, már csak alkotmányjogász múltja miatt is.

Orweli hasonlata fájdalmas, de ül. Szomorú, hogy a rendszerváltás után több mint másfél évtized és egy öszödi beszéd kellett ahhoz, hogy az emberek egy ilyen remekművet végre felfogjanak, értelmezzenek, és nemtetszésüknek hangot adjanak.

De hát ilyenek vagyunk mi, magyar választópolgárok.

 

2007.02.13.

Vasfüggöny

A vasfüggöny eredendően a modern színház fontos technikai eszköze. Elsődlegesen tűzvédelmi célra szolgál. Ám a vasfüggönynek van egy XX. századi, meglehetősen rosszemlékű, pejoratív jelentése is. Olyannyira pejoratív, hogy e tárgy a közfelfogásban manapság már fogalommá „nemesült”.

S mi a legcélszerűbb egy közismerten negatív, ám fontos fogalom felhasználására? Be kell építeni a darabba.

Hisz színház az egész világ!

Nos, a Fidesz nevű társulat legújabb előadásában a vasfüggöny háttérdíszletté avanzsált. Azaz nem is teljesen háttérré, hiszen meglehetősen előtérbe került, jócskán lecsökkentve a színészek mozgásterét, s az is igaz, hogy kissé hézagos, alacsony, meg nem is olyan mint egy igazi vasfüggöny, de a rendező képzeletében mégiscsak azzá vált. S a fantázia a lényeg!

Hogy a nézőknek milyen erős a képzelőereje? Az már más kérdés.

Mert hiába a parádés szereposztás (a főszereplő, a délceg Orbán vezénylő-tábornok, Szájer főpanasznok, a kiváló intrikus, meg Kövér, a hű szolga, s a többi tehetséges statiszta), hiába a méregdrága piros-fehér csíkos jelmez, ha csapnivaló a rendezés, s a közönség nem fogékony a nagy műre.

Mert a Fidesz-színház február 2-i premier-előadása csúfosan megbukott. Jó, nem azt állítom, hogy paradicsom, tojás, meg narancsdobálás lett a vége (az egy másik színdarab), de mégiscsak hatalmas blamává sikeredett.

Orbánék ugyanis valamit elfelejtettek. Történetesen azt, hogy a vasfüggöny leeresztése rosszabb esetben a közönséget védi a „színpadi tűztől”, jobb esetben az előadás abszolút végét jelenti. A vasfüggöny pediglen – bármennyire is annak látszik- nem egy homogén, átjárhatatlan egység. Nem! Van azon egy kis ajtó, ahol a jó színész kiléphet a közönség elé, és még utoljára meghajolhat, de ott már nem illik szerepelni, mert…

…mert aki a vasfüggöny (még ha még oly jelképes is) előtt is produkálja magát, azt úgy hívják: ripacs.

S van annak a kis ajtónak egy másik funkciója is. Nevezetesen az, hogy, s a ripacsok azon a kis ajtón szoktak menekülni.

Orbánék? Nos, azon a bizonyos február 2-i pénteki napon nagyon-nagyon gyorsan eltűntek a vasfüggöny kisajtaján.

2007.02.27.

Bizottságosdi

Megboldogult Hofi Géza mondta egyszer egyik humoreszkjében: „…Tessék mondani, nem lesz nekem abból semmi bajom, hogy akkor itthon maradtam?!…”

Eme idézet jutott eszembe, miközben most én kérdem: - Tessék mondani, nem lesz nekem abból semmi bajom, hogy tavaly szeptemberben és októberben nem csaptam össze a rendőrökkel, vagy, hogy nem mentem ki piknikezni, (korhely)levest főzni a parlamenthez? A későbbiekben nem fogják ezt nekem felróni?

Ugyanis aggódok!

Aggódok, hogy a magam, és még másik milliónyi honfitársam alkotmányos jogait az ilyen Morvai Krisztina féle jogászokból összeverbuvált civilek (!) próbálják megvédeni. Kössz, de inkább ne!

Morvai és (polgár)társai most épp’ vizsgáló-bizottságosdit játszanak. Független (!) bizottságosdit, aminek a vizsgálat befejeztével fel kellene oszlania. De nem oszlik. Március idusáig legalábbis nem. Nono! Csak nem tudtok valamit, lányok? Úgy függetlenül.

Az egyébiránt roppant tájékozott Morvai Krisztina (aki mint kiderült, stratégiai kérdésekben (is) szakértő) a tévé február 24-i reggeli hírműsorában mintha némi-nemű tájékozatlanságot mutatott volna. Nem tudott - vagy nem akar tudni - megkéselt, nyílt lábszártörést, vagy életveszélyes fejsérülést szenvedett rendőrről, nem tudott csoportos garázdák által megtámadott rendőrről, s ugyanúgy nem tudott felgyújtott autókról, tévészékházról, elkötött tankról, remegő, félő, a ragyogó napsütéses hétvége ellenére lakásukba behúzódó családokról. Csupán megannyi, a „brutális rendőrattak” kellős közepébe véletlenül (!) csöppent ártatlan és békés áldozatról. Mintha kissé egyoldalú lenne Morvai tájékozottsága! Biceg is rendesen.

Minő böszmeség, de mintha szeptember 19-e után azt mondták volna, hogy a politika ne avatkozzon a rendőrség dolgába, nyápic, tehetetlen, és egyéb lefitymáló megjegyzés kíséretében, ugyanakkor a Morvai-bizottság egyik illusztris tagjának (volt bíró, aki nem akar neveket mondani, mert nincs felhatalmazása) február 23-i pénteki szavai szerint nagyon magasról jött az utasítás a rendőrséghez mind szeptember 19-én, mind október 23-án. Ez szerinte felháborító.

De sebaj! Egy nappal később Morvai nem kis éllel odanyilatkozott: „…a Miniszterelnök Úr jól tette - ha tette (!) - hogy utasította a rendőrséget…ezért nem is szabad(na) elítélni…”.

Ez aztán a bukta!

(Bánó András tisztességesen le is reagálta a mondatot. Bár ne tette volna, mert Morvai később ezt a megjegyzést tette: „…drága szerkesztő úr! … miért néz maga szélsőséges internetes oldalakat éjszaka?… magának éjjel aludni kellene!…” Úgy látszik a pofátlanságnak nincs határa!)

Hiába no! Ha van rajta sapka az se jó, ha nincs az se!

Én valahogy nem akarom megvárni, hogy a Morvai féle gráciák cigarettát is kérjenek, mert biztos, hogy se a füstszűrős, se a füstszűrő nélküli nem lenne jó nekik.

2007.03.17.

Nyilt levél egy ismeretlennek

Ifjú Polgártársam!

A televízió híven közvetítette, amint 2007. március 15-én, a Nemzeti Múzeum előtt Ön talpig piros-fehér csíkos zászlóba burkolódzva, önfeledten adta át magát az ünnep hangulatának, ámbár ez az önfeledt hangulat az Ön részéről meglehetősen sajátos volt. Csakúgy, ahogyan az árpádsávos zászló illeszkedett a mellén virító kokárdához. Megjegyzem: a külcsín híven illeszkedett a belbecshez. „…hazaáruló!… Gyurcsány takarodj!…ávosok!…stb…” - szavak hagyták el nagybecsű ifjú ajkait, miközben a múzeum lépcsőjén Petőfi gondolatai vesztek sípok, kereplők közt az enyészetbe.

Keserű volt látni az Ön kipirult ifjú arcát, vibráló tekintetét, s azt, hogy Önt a legkevésbé sem érdekelte Petőfi.

Március 15-én!

Gyanítom, hogy a hátizsákjában nem történelemkönyv, esetleg Petőfi összes költeményének kötete, netán Kossuth emlékiratai, vagy Batthyány feljegyzései lapultak. Nyilván ezek a nevek Önnek nem sokat mondanak, mint ahogy Gömbös, Prónay, vagy Szálasi neve sem. Az Ön családja valószínűleg nem szenvedte meg a ’45-ös vészkorszakot, senkit nem hurcoltak közülük kényszermunkára, koncentrációs táborba, gázkamrába, vagy nem lőttek a jeges Dunába, egyébként nem kanyarította volna maga köré azt a csíkos szövetet.

Ön szerencsés ember Ifjú Polgártársam! Nem zaklatják a letűnt szörnyűségek, nincs, aki elevenen tartsa magában a sötét emlékeket, netán meséljen a hatvankét évvel ezelőtti iszonyatról. Önnek valószínűleg nagyon hosszú idő egy-két emberöltő.

Nekünk túl rövid!

Csak azt tudom Önnek mondani: - Nem biztos, hogy áldott a felejtés, a boldog tudatlanság!

A mi, és az előttünk levő korosztály sajnos nem volt olyan szerencsés, mint Ön. Túl sok tragédia véste, rágta sorsunkat, s ette be magát kitörölhetetlenül emlékeinkbe. Ezen emlékeket utódjainkra hagyjuk, hogy tanuljanak, okuljanak, remélve, hogy Magyarországon soha nem ismétlődnek meg a múlt szörnyűségei.

Szeretnénk békességben élni, s ünnepnapokon ünnepelni! Mindannyian! Önnel együtt!

Üdvözlettel:  Kobzi János

2007.03.30

OBI,  BKV – avagy az emberi „multik”.

 Mégiscsak szép az élet!

Röviden egy 2007. március 30-i történet:

Négykilós festéket vásároltam az OBI Soroksári-úti nagyáruházában. A pénztárnál felhívtam a pénztáros hölgy figyelmét, hogy olyan szatyrot adjon, ami elbírja a négykilós súlyt. Kezembe nyom egy nylontasakot, mondván; öt kilóra van hitelesítve. Oké! Fel a 23-as buszra, irány haza, ámde ember tervez…!

Leszállás előttig, cirka húsz percig bírta a szatyor, a busz lépcsőjén megadta magát. A négykilós festék nagy csattanással landolt a busz lépcsőjén, a dobozfedél repül, s az összes fehér festék - benne tízezer forint - a busz lépcsőjére folyt, én pedig úgy nézek ki, mint egy szobafestő-mázoló egy lakás kifestése után.

Kétségbeesésem határtalan! Rohanok előre a buszsofőrhöz, hogy összerondítottam a szép buszt, most mi lesz, szemeim előtt már a horribilis takarítási összeg rémképe lebegett.

Első meglepetés:

A buszsöfőr – sajnos akkor és ott sem az ő nevét, sem a busz rendszámát nem írtam fel - mosolyog?! Kérdésemre, hogy mi lesz most, mennyit kell fizetnem, jegyzőkönyv, stb… azt feleli: „… Ugyan már! Legalább nem fog rozsdásodni! Majd a végállomáson kipucoljuk. Kérem kedves utasaimat, hogy ezt az ajtót ideiglenesen ne használják! Viszlát! Több szerencsét!” A busz el, én meg állok a megállóban mint Bálám szamara az Olajfák hegyén. Puff neki!

Otthon úgy ahogy rendbeszedtem magam, majd hívtam az OBI-t, s „ecseteltem” a festékkel történt tényállást. Nem is tudom miben reménykedtem…!

Második meglepetés:

Az OBI ügyeletes részlegvezetője – Buti György úr - megértéssel végighallgatott, majd közölte: „…Hozza csak vissza azt a fránya festékesdobozt szatyrostól, és kicseréljük! A vevőszolgálaton hivatkozzon rám!”

Majd’ elejtettem a telefont. Valami köszönömfélét rebeghettem.

Summa sumarum: a történet jó véget ért, s most itthon sikálom le magamról a festéket s közben fülig ér a szám.

Mégiscsak szép az élet! Az emberek jók!

Vagy csak egyszerűen tavasz van?!

2007.05.04.

Bitangkassza

…Kufárok voltunk mindahányan

S az évék szálltak, mint a percek

Véred kiontott harmatával

Irgalmazz nekünk Jézus Herceg! …

E  Villon sorok jutottak eszembe, miközben a híradóból értesültem, hogy Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, megalapította a Prímási Borrendet. A bíboros úr célja, - mint azt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia hírül adta – „…a Kárpát-medence szőlészeti, borászati örökségének feltárása és terjesztése, a minőségi bortermelés elkötelezett támogatása, a kultúrált borfogyasztás terjesztése…”. Ebbéli megfontolásból, már üzletemberekkel is tárgyalt.

Nincs szándékomban gúnyolódni, de…

…de nem túlzás ez egy kicsit? Nem lesz túlontúl sok a misebor? (2003-as évjáratú Tokaji 6 puttonyos Aszú, és a 2000-es Egri Cabernet Franc, mint Vinum Primaris)

Ha a bíboros úr csak a nevét adja a borrendhez, már az is jelentős haszonnal kecsegtet, hiszen a különböző nevenincs borokon ebben a magyar bortúltermelésben igen nehéz túladni.

Erdő Péter mint borrend-lovag?!

Micsoda mecenatúra!

A nyáj - a borász-üzletemberek - minden bizonnyal busásan honorálják majd pásztoruk pártfogói nagylelkűségét. Érdemes belekukkantani a „nyáj”, - akarom mondani a borrend-tagok – névsorába: Csányi Sándor OTP vezér, Demján Sándor TriGránit vezér, Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke, Tarsoly Csaba Questor vezér, Lomnici Zoltán, az LB elnöke, Gelsey Vilmos Richter-Gedeon vezér, Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke, Julius Janus apostoli nuncius, … és még jópáran.

Nem is tudom lesz-e Esztergomban elég nagy persely!

Kíváncsi lennék, hogy a katolikus egyháznak, netán személy szerint Erdő Péternek ebből milyen közvetett, - isten bocsá’ – közvetlen haszna lesz. Az is furdalja az oldalam, hogy vajon milyen úton-módon fog az egyház ezen „adomány” után jövedéki adót – egyáltalán adót - fizetni?

Nyilván csak úgy, ahogy eddig.

Sehogy!

Vagy tényleg két perselyt használ a katolikus egyház?

Egy valami számomra világos:  Megvilágosodtam!

A XXI. századi Magyarországon „eladó az egész világ”.

De legfőképp a lélek!

2007.06.15.

Alapok

Olvasom a Népszava 2007. június 15. pénteki számának különböző hírmorzsáit:

„…megtorpanó demokratizálódás…” – jelenti a Freedom House, „…konferencia a magyar bírósági rendszerről és azok függetlenségéről…”, „…alapműveltségi vizsgát vezetne be az OKA…” (Magyarország Holnap Oktatási és Gyermekesély Kerekasztal) …”,  „…ébredő fajvédő sajtó, …két világháború közötti túnus…”, stb, stb. S, ha mindez még nem lenne elég, eközben Boross Péter – az ugyanaznapi NapTV Kereszttűz rovatában - igen keserű mondatokat fogalmaz meg, az alkotmánybírákról, az alkotmányosságról, és annak betartásáról, betarthatóságáról, az államélet alapjairól, az egyetemi oktatás színvonaláról.

Alapok!

Remélem  nem vádolnak generációs ellenzősséggel (nem vagyok már fiatal), de azt kell mondanom, hogy a felnövekvő nemzedékünk funkcionális analfabétizmusa kétségbeejtő.

Mit várunk attól a jövendő „értelmiségtől”, amelyik nem tud olvasni. Ex-miniszterelnökünk szerint is a mai 14-15 évesek egyszerűen nem értik, amit olvasnak. Ergo: ha nem érti, nem is vesz a kézébe sem könyvet, sem tankönyvet, sem törvénytárat, netán a bibliát, de még egy újságot sem. (Sokszor hallottam már ilyen és ehhez hasonló idióta mondatot huszonévesektől: „… ha az el nem olvas engem, én ugyan el nem olvasom…” (!). Ötszáz szavas szókinccsel már műsorvezető lehet akárki egy kereskedelmi tévében.  Katasztrófa.

S ha ez a probléma az értelmiséggel, mit várhatunk az egyszerűbb halandótól.

Az alapozás (olvasás, értelmezés) problematikája már most erősen érezteti hatását. Ok- okozati összefüggéseket lehet felfedezni a fenti hírmorzsák, Boross Péter elhangzott mondatai, valamint az elmúlt évek társadalmi eseményei között.

Csak néhány példa:

Az általános- és alapműveltség egyre nagyobb méreteket mutató hiánya. Tájékozatlanságból fakadó befolyásolhatóság, s ennek következtében a szélsőségesség, radikalizmus térhódítása. A bírói ítéletek sajátos, egyéni, vagy politikai érdek szerinti értelmezése, aminek folyománya a bírói függetlenség megkérdőjelezése. Soroljam még!? (Talán nem tenném, mert pillanatok alatt eljutnánk, az oktatás-, az egészségügy-, a bel- és igazságügy és még számtalan közintézmény bástyáján tátongó hatalmas résekhez.)

Ami a leginkább kétségbeejtő, az, hogy a különféle parlamenten belüli és azon kívüli pártok és egyéb politikai szervezetek a fent említett funkcionális analfabétizmust gusztustalanul ki is használják a saját érdekeik szerint, ami a 2006 őszi és 2007 tavaszi eseményekhez hasonló zavargásokhoz is vezethet. (lásd.: Freedom House jelentés)

Alapok!

Alapok nélkül nem lehet stabil épületet emelni, főleg nem országot, demokráciát építeni. Ám ha őszinték akarunk lenni, bizony be kell vallani, hogy az ifjúság funkcionális, és tényleges analfabétizmusáért, azok következményeiért, bizony mi, az idősebb nemzedék is felelősek vagyunk.

Még mindig nem késő korrigálni és jó lenne, ha ezt nem csak Öszödön vennék észre! Magyarország, a gyermekeink jövője érdekében.

2007.06.25.

Egy meg nem jelent hír margójára

(Bevezetésként, s csak zárójelben jegyzem meg, hogy 2005. július 11-én már írtam egy hasonló cikket „Bőstől – Sutkáig” címmel.)

Néha egy meg nem jelent hír többet mond, mint a nyilvánosságra hozott.

Számomra a román privatizációs törvény megszületésének magyar médiák általi agyonhallgatása az, ami különösen feltűnő. A múlt héten, valamelyik tévécsatorna egy mondatos hírben említette: „…a román törvényhozás elfogadta a jövőbeni privatizációs szerződések tartalmának kötelező nyilvánosságra hozataláról szóló törvényrendeletet...”

A magyar reagálás: mélységes csönd!

Mármint az MTP (Magyar Tőkepiac) rövid cikkben elemzi a román történést, de csak ennyi. Semmi egyéb.

Pedig a román törekvés ennél azért jóval nagyobb figyelmet érdemelne, mi több az EU érdeklődését is felkeltheti. Igaz, hogy a román törvénynek hatalmas szépséghibája, hogy a már lezajlott (zsíros) privatizációs ügyletekre visszamenőlegesen nincs hatálya, azért mégis példaértékű.

Nyilván sokan felkapják a fejüket, hogy hogyan merészelek egy román törvénytervezetet példaként felhozni, pedig érdemesebb lenne elgondolkozni rajta. Most, amikor egyre nagyobb port ver fel a Gripen-ügy, az olajbiznisz 80 évre titkosított aktái (ami Dávid Ibolya szerint is abszurd), valamint az olajbizottságok csúfos leszereplése a mai napig borzolják a közvéleményt. De idesorolhatnám a Kaya Ibrahim, Josip Tot, az Ezüsthajó ügyeket, az energiaszektor privatizálásának (MOL, EON-Hungária) homályos mélységbe vesző mozzanatait, a „Duna - gate” botrányt, a bankszektor (OTP, Postabank) privatizálásának visszásságait, ugyanúgy, ahogy a Fenyő-gyilkosságot, és a legújabbat, a sajtó képviselőinek maffiaszerű megfenyegetését. (lásd: Kármán Irén hatalmas közfelháborodást kiváltó tragikus esete).

Az MDF elnök-asszonyának tökéletesen igaz van (ámbár idegen tollakkal ékeskedik, hisz’ nem ő találta ki, hanem a tényfeltáró újságírók hangoztatják ezt már hosszú évek óta), amikor a maffiamódszerek legeredményesebb eszközének a nyilvánosságot tartja. Az alvilági összefonódások kiderítésében a sajtó nyilvánossága a leghatásosabb fegyver, még sajtóperek árán is. Moszkvában már átéltek egy olyan időszakot, amikor nem telt el úgy hét, hogy ne gyilkoltak volna meg egy-két újságírót.  Ne várjuk meg, hogy nálunk is idáig fajuljon a helyzet, mert az, - hazánkra csak úgy, ahogy az Unióra, s uniós tagságunkra nézve is -beláthatatlan következményekkel járhat.

Üdvös dolog lenne – mivel Magyarország nemzetközi megítélése a korrupció terén jelenleg eléggé lesújtó -, ha a román példát (feljavított változatban, akár valaha a Dáciát) valamilyen formában magunkévá tennénk. Az is jó lenne, ha tudatosulna vezetőinkben, hogy a schengeni határok helyének jelenlegi megállapítása nem örökre szól. Bármikor átrajzolható.

P.S.

Olaszországban, Silvio Berlusconi kiskirály, már a fokhagyma (!?) ellen hirdetett keresztes-hadjáratot. Közröhej? Bizony az! S van, aki őt tartja példaképének, mi több, a legjobb barátjának…!!! Kérdés: - Vajon kiről lehet szó?

2007.06.28.

Sólyom, alkalmatlan!

Számomra mind nyilvánvalóbb, hogy Sólyom Lászlóban, a Magyar Köztársaság első emberének személyében egy erre a feladatra alkalmatlan embert választottak meg. Mire is alapozom ezt a véleményem?

Magyarország legfőbb közjogi méltóságainak tevékenységét összehasonlítva, például: egy kezemen meg tudnám számolni, hogy Göncz Árpád két ciklust is átívelő regnálása alatt hányszor szaladt az Alkotmánybírósághoz (AB) véleményezésre, s ez Mádl Ferencre sem volt túl jellemző. Feltűnő, hogy Sólyom László sorozatosan az AB segítségét kéri. Ez a magatartása egyszerre több dologra is rávilágít!

1.         Volt alkotmánybíró létére nincs tisztában az alkotmánnyal, vagy - egyszemélyben -képtelen értelmezni annak szövegét, ami nem csak rá, hanem a Nagytiszteletű Taláros Testületre nézve is több mint kínos.

2.         Sólyom nem akar, vagy – ami még rosszabb – nem tud a beosztásához méltóan személyes döntést hozni. Ebben az esetben mit várhatnánk el tőle egy, az országot érintő kritikus helyzetben.

3.            Feltételezhető, hogy Sólyom László az ötéves hivatali idejét arra akarja kihasználni, hogy az AB-t törvényen felül álló törvényhozó testületté (!!!) alakítsa.

Eme harmadik pont az, ami a leginkább ijesztő. Ha valóban erre törekszik (nagyon sok jel erre mutat), akkor Sólyom László a magyar parlamentáris demokrácia alapjait ássa alá. Hivatali beiktatása óta az államfő többször is a közvélemény tudomására hozta, hogy a Magyar Alkotmány értelmezése mennyire szubjektív dolog. S ha ez igaz, úgy az AB (jelenleg 11 fő) bárhol, bármikor - mint legfőbb grémium – felülbírálhatja a Magyar Parlament – mint legfőbb törvényhozó testület – 386 főből álló demokratikus szavazással meghozott határozatát.

Az utóbbi években többször bebizonyosodott, hogy az AB nem a parlament támaszaként, hanem egyéni érdeket képviselő – megfellebbezhetetlen döntéseket hozó – testületként viselkedik. Amúgy szubjektíve.

Mivel az AB testületének személyei sem mentesek a politikai ráhatástól, elgondolni is rossz, hogy 11 ember, az Alkotmány törvényeit sajátosan értelmezve, rátelepszik a parlamentre. Minek akkor a parlament? Minek a vitanapok? Minek a választás?! Hacsak azért nem, hogy megválasszák az AB tagjait?!

Végül, de nem utolsó sorban:

Sólyom László - jó szokásához híven – ismételten az Alkotmánybírósághoz fordult – az „átadásról szóló” nemzetközi megállapodás értelmezése ügyében (Népszava, MTI, 2011. november 3.). Ezzel rendkívül ingoványos talajra tévedt. Sólyom értelmezése szerint a nemzetközi megállapodás ellentétes a magyar alkotmányos büntetőjoggal, mely szerint:

„ …senkit nem lehet büntetőjogilag felelősségre vonni olyan cselekmény miatt, ami az elkövetése időpontjában a magyar jog szerint nem bűncselekmény…”

Hogy is van ez? Ezek szerint nem lehetett volna felelősségre vonni Gömböst és a nyilasokat, mert akkor épp’ a zsidótörvények voltak életben, nem lehetett volna felelősségre vonni a Ságvárít agyonlövő nyomozókat, mert az éppen akkor érvényes törvény szerint cselekedtek, csakúgy ahogy az államfő által „oly’ tisztelt” Horn Gyula, vagy Medgyessy Péter. Ezek szerint Pokorni Zoltán apukájának múltja is makulátlan. Az akkori törvények értelmében ugyebár.

Tisztelt Államelnök Úr!

Ön a hivatali méltóságához méltatlan! Mi több, alkalmatlan!

2007.07.24.

Az osztrákok már a spájzban vannak!

Az utóbbi hetek hír-kavalkádjaiban egy stabil pontot lehet felfedezni napról-napra. A MOL, valamint az osztrák OMV párharcát. Talán nem is nevezném ezt párharcnak, inkább egy mohó, semmi sem elég multi gátlástalan törekvését arra, hogy bekebelezze az európai energiapiacot, és egy kis, nemzeti stratégiai cég küzdelmét a nyugati gigász ellen. (Úgy őszintén: azért a „kis” MOL pénzügyi stratégái sem zárdában nevelkedtek.)

Jókai szavaival: börziánerek csatája ez, ahol nem ismernek sem istent, sem embert, sem korrektséget, a tőzsde uralkodik felettük, ahol a pénz, és csakis a pénz számít.

E párharcot szemlélve, azért egy-két apró porszem mégiscsak izgatja a nyitott szemmel járó látását!

Nevezetesen:

1. Az OMV MOL-lal szembeni „barátságtalan” lépését nem is olyan nagyon előzte meg Putyin orosz elnök és Gyurcsány Ferenc kormányfő találkozója. Eredmény: az ellenzéki pártok nagy hangú kirohanása - Nabucco, vagy Kék Áramlat -, pedig már akkor érezhető volt a levegőben, hogy ennél azért jóval többről van szó, hisz az OMV irtózatos reklámhadjáratba fogott. (Még most is tart)

2. (2007. 06.28.) Gyurcsány Ferenc egyeztetést tartott Alfred Gusenbauer osztrák kancellárral, hogy tájékoztatást kérjen, ugyan árulja már el mire föl kezdte el az OMV a MOL részvényeinek felvásárlását? Eredmény: A Fidesz részéről kényszeredett taps. „… a Fidesz támogatja a magyar kormány határozott fellépését…”

3. (2007. 07.04) Varga Mihály ex pénzügyér, a Fidesz alelnöke kissé „megkésve bár , de törve nem” kijelentette: „… a Fidesz határozott és egyértelmű lépéseket vár a kormánytól…”, majd így folytatva, „… Gyurcsány Ferenc ezúttal eltalálta a helyes vonalat…”.

Ejnye-bejnye kedves Varga úr! Talán elkerülte a figyelmét, hogy közben a Gazprom meg szemet vetett az Első Magyar Földgáz- és Energiakereskedelmi Kft. részvényeinek 50 százalékára? Vagy úgy gondolja, ha a nyugati multi barátságtalanul vicsorog, akkor azért mégis jó a medve bundájába kapaszkodni?

Valahogy azóta olyan nagy a csend!

Most vajon miért lapít a Fidesz és a KDNP oly’ sok nagybecsű gazdasági szakértője? Most vajh’ miért nincs „putyinbérencezés”?

Nekem manapság ez szúrja nagyon a szemem!

2007.09.08.

Marginális fizetett hirdetés

 „Az, hogy döntő csapást mérjünk a végső győzelemre, mindenkinek szuterén joga és manzárd kötelessége, mert én nem vagyok egy sovinizmus, de amit mondok az egy rizikó!”

Olvasván a Magyar Evangélikus Egyház fizetett hirdetését, (NÉPSZAVA, 2007. 09. 08.) elhunyt kollégám eme örökérvényű szavai jutottak eszembe, amivel a végtelen emberi ostobaságot hivatott szimbolizálni.

Ugyanis van abban valami keserédes báj, amikor három evangélikus püspök és egy országos felügyelő (?!) aláírásával fémjelez egy olyan fizetett írást (hírdetést !?), ami hemzseg az ostobaságtól, s mi több, még aljassággal is párosul.

Egyik mondatukban még aggódnak a „kicsi, de hangos csoportok megjelenése” miatt, pár sorral lejjebb pedig már túldimenzionált marginális jelenségekről írnak, meg széleskörű legitimációval rendelkező szervezetekre való rávetítésről.

Gondolkodnom kell! Vajon kikről is lehet itt szó!?

Ezekután már meg sem lepődök - úgy öt sorral lejjebb – azon a mondaton, hogy „…aggasztóvá vált a kis, radikális csoportok megnyilvánulásainak megszaporodása…”. (Úgy  marginálisan, meg amúgy dimenzionáltailag, meg mindenkit csókoltat a Lőrince Lajos, meg a Grétsi!)

Számomra az sem világos, mit jelenthet az Evangélikus Egyház orientált állásfoglalásától független lelkészi tevékenység. Azaz némi sejtésem már van, amióta, a Szent György téri gárdaavatást megnéztem! Ezek után csak nézek ki a fejemből, és az Istennek (bocsánat!) sem értem, hogyan lehetett egy fizetett nyilatkozatban a nemzetiszocialista és hungarista hagyományokra (!!!) utaló magatartás elutasításáról, emberi méltóságról és identitásról beszélni.

A Magyar Evangélikus Egyház Elnöksége és Püspöki Tanácsa kormányzati bocsánatkérésről „papol”?

Már bocsánatot kérek!

Abszurdum!

Egyébiránt e cseppet sem kendőzött nyilatkozat legostobább és legaljasabb része az, amikor a kormány (csak így, kisbetűvel) felelősségét hangsúlyozza a tavaly őszi rendőri túlkapások ürügyén, ugyanakkor felkéri a kormányt, hogy tegyen meg mindent a polgárai, a közbiztonság és a közrend védelméért, majd ugyanezen összetett mondatba foglalva, kérésnek álcázva, belemossa az egészségügyet, valamint a lelkiismereti és vallásszabadságot is.

E szép pecsétes-logós nyilatkozat végére érve valahogy nem érzek semmit, csak egyvalamit. A számban egyre inkább gyűlik a nyál!

2007.09.19.

Nyílt levél Németh Péterhez, a Népszava főszerkesztőjéhez!

 Tisztelt Főszerkesztő Úr!

 „Per előtt” című írásából (Népszava, 2007.09.19) keserűséggel vegyes csalódottságát véltem kiolvasni, mi több, némi iróniával kevert maliciózus önvizsgálatot. Hogy-hogy nem, - a szerkesztés csodája folytán, s az Ön írása alatt közvetlenül – Gyémánt Mariann esszéje (Ugye az nem lehet…?) ugyanezeket az érzéseket tükrözi.

Az, hogy a Semjén-félék gyomorforgató mondataira, majd pitiáner fenyegetőzésére az elvártnál kevesebben reagáltak, még nem jelenti azt, hogy a józan gondolkodású emberek közömbösek, visszahúzódók, netán gyávák lennének. Sőt! (Elég legyen példaként a Magyar Gárda „országjárásának” csúfos fiaskója, vagy Semjén Zsolt reagálása. Cirka száz ember nevének feltűnése a Népszavában, elég volt, hogy Semjén nyüszítve visszakozzon. Undorító!)

Nem! Az emberek nem ülnek tétlenül!

Ki-ki a maga módján – ha csendesen is, netán ösztönösen, - de elég hathatósan tiltakozik, vagy cselekszik. (Úgy mellékesen: Látniuk kellett volna 2007 szeptember 9-én 6 óra körül a Blaha Lujza téri „ideiglenes” Combino végállomáson az emberek reagálását, amikor leszállították a tömeget a tüntetőcskék miatt. Az aluljáróban, egy nagyszájú árpád-sávos „hazafi” körül szabályos lincshangulat alakult ki. Fel is menekült szegény a felszínre.)

Tisztelettel kérem Önöket: Ne bocsátkozzanak mélyreható analizálásba! Higgyék el, hogy a társadalom immunrendszerével nincs semmi baj!

A baj abban van, hogy - a történelmi léptékkel még gyerekcipőben járó – parlamentáris demokráciánkat tapasztalatlanul, mondhatni zöldfülűek módjára gyakoroljuk. Az is baj, hogy a mai magyar ifjúságnak (de a tájékozatlanabb idősebb korosztálynak is) az elmúlt század egyetemes magyar történelmét, történéseit, eseményeit jó esetben szubjektíven, csúsztatásokkal, rosszabb esetben - s ami már nem hiba, hanem egyenesen bűn - egyéni, csoport, vagy pártérdekeknek megfelelő torzításokkal mutatják be, tanítják. Ennek egyik eredménye, hogy pl.: a demokráciát sokan összekeverik az anarchiával.

Amit Dr. Schweitzer József főrabbival egyetértésben állíthatok (Népszava, „Rávall, nem vall” 2007. 09. 20.): - Szerencsére még sokan vannak (bár egyre kevesebben) akik nem tudnak felejteni, akik átélték, megélték az elmúlt század magyarországi borzalmait, s ezekről hiteles tanúként vallhatnak, adhatják át az utókornak.

További munkájukhoz sok sikert és egészséget kívánva:  Kobzi János

 2007.11.06.

Pro Urbe

 Hiller István minapi parlamenti felszólalásában annak a reményének adott hangot, hogy: „…jó lenne, ha (a parlamenti pártok) Kaposváron, Nagy Imre szülőházánál egyszer együtt ünnepelnének… ”. Oktatási és kulturális miniszterünk kívánsága talán nem is szürrealista álom az alábbi történet fényében, melyben a helyszín és a szereplők neve nem, maga a jelenség a fontos.

2007. október 23.

Pro Urbe emléktábla avatásra készülődik egy Balaton-melléki kisváros. Az ünnepséget a város egyik közintézményében egy-két órás bajtársi találkozó előzte meg, melyen volt elítéltek, közképviselők, családtagok, ismerősők vettek részt. A kezdetben feszélyezett beszélgetés egyre inkább oldódik, s én némán hallgatom az ’56-osok mindinkább kitárulkozó, ám visszafogott, legtöbbször szomorú visszaemlékezését, s szinte látom egy tragikusan sötét történelmi korszak egyre világosodó emlékképeit. Történelemóra a leghitelesebb tanárokkal, e kort megélt, átélt, túlélt szemtanúival.

Tanárok!

Talán nem túlzás e szó, ha figyelembe veszem, hogy a találkozó vége felé valakitől elhangzott egy szerencsétlen közbevetés, melyben szitokszóként került említésre úgy Gyurcsány, mint Orbán neve. E mondatra reagált egy hetven körüli volt elítélt – tanári módon.

Lassan emelte fel a fejét, tekintetében fájdalom, s végtelen szomorúság:

„ Mi nem politizálni, emlékezni jöttünk itt össze…”, s egy örökkévalóságnak tűnő kínos csend után, „…Nem kell nekünk se kárpótlás, se kitüntetés, se emléktábla, ha majd nem leszünk, de… de tőlünk…- s hangja karcos, alig hallani - …tőlünk azóta sem kért soha senki bocsánatot…”.

Megrendítő volt látni egy ember szinte mezítelen lelkét, benső tisztaságát, miközben leszegett fejek, lesütött szemek veszik körbe. S mégis! Egy megfoghatatlan pillanatig valami végtelen emberi méltóság lengte be a termet.

Maga a szertartás is méltó volt a találkozó hangulatához. Jó érzés volt látni amint a város elöljárói, - úgy kormánypárti és ellenzéki képviselők, mint különböző vallási felekezetűek -, ha külön-külön is, mégis együtt helyezték el az emlékezés virágait, dacolva széllel, esővel, viharral - egy EMBER emléktáblájánál. S ezen a zimankós, esős őszi napon, - útban hazafelé - valami jóleső forróság öntött el belül, miközben a halkan duruzsoló autó melegében Madách, Az Ember tragédiájának utolsó mondatai csengtek a fülemben:

„Ádám:   - Csak az a vég!  Csak azt tudnám feledni! –

Az Úr:  - Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál! – „