Egypercesek

1999 márciusi esemény:

            „Gyönyörű, verőfényes tavaszi nap van. Haladok Budáról Pest felé, ismerősömmel kedélyesen tereferélve. Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél piros a lámpa. Megállok.  Ablak letekerve, dől be a város ezernyi virág illatával keveredett szaga. Ezt a sajátos keveréket csak egy tősgyökeres pesti tudja értékelni. Szinte elkábítja az embert. Rigófütty, sirály vijjogása, kipufogógáz, szmog, festői panoráma, zaj.

Ez  Budapest.

Balra nézek a Duna felé. A következő pillanatban megszűnik a tavasz, a madárfütty, a tavaszi ragyogás. Megszűnik a világ.

Csak egy pontra nézek meredten.

Erzsébet királyné szobrának talapzatára karszalagos, bakancsos hungaristák  csoportja virágcsokrot, koszorút helyez, közben vagy tíz másik, feszes vigyázzállásban, piros-fehér-fekete zászlókat tart.  Valamiféle jelkép is van a zászlókra és karszalagokra festve - talán fogaskerék . És van vezetőjük is. Egy sörtehajú, keszeg figura.

És én csak nézek döbbenten és nem hallom meg csak a sokadik türelmetlen dudaszót -" Indulj már  te hülye mazsola! " és automatikusan kapcsolok és egy szó nélkül továbbmegyek.

Félreállok. Ismerősöm kiszáll. Egyedül ülök a kocsiban. Nyitva van a szemem de nem látok semmit. Csak befelé nézek. Nem érzek semmit, csak mérhetetlen ürességet. És ezen a csodálatosan szép tavaszi napon nagyon-nagyon szomorú vagyok."

E nap eredménye a „ Vészharang " című vers lett.

            S most 2000-ben, az évezred utolsó napjaiban, mélységes aggodalommal tölt el, hogy nem egészen fél évszázaddal az emberiség egyik legszégyenteljesebb és legsötétebb korszaka után újból egyre terjed a szélsőséges nacionalizmus, antiszemitizmus, aggódva kell tapasztalnom a rasszizmus egyre brutálisabb, gátlástalanabb megnyilvánulásait. És sajnos megint ott tart ez a kis tízmilliós Magyarország (de nem csak itt, hanem a világ bármely más részén is ezt lehet tapasztalni ), hogy a népesség jelentős hányadának hirtelen elszegényedése, a gazdasági regresszió hatására, kialakul egy általam csak "bűnbakkeresési szindrómának" nevezett állapot, melyben a " zsidók, cigányok és biciklisták" kivételével mindenki csak áldozat és senki sem tehet semmiről. Mert ez az állapot a világtörténelemben már jó néhányszor vezetett népirtáshoz, világégéshez. Ám nagyon remélem, hogy ebben az elgépisedett érában nem veszett ki teljesen az emberekből a jó és élnek még szép számmal olyanok, akik tudnak és akarnak is tenni azért, hogy ez soha ne ismétlődhessen meg.

Újsághír: „Helyi környezetvédők a Balatoni – mintegy hatszáz egyedből álló – hattyúállomány ritkítását követelik.Ok: tájidegenség, agresszivitás.”

A hattyú

 A hattyú (KÁELEM TONÁTUSZ) szarik a Balatonba, én pedig szarok a Balatonra. Úszni amúgy sem tudok. Egyszer próbáltam megtanulni, ám egy azonosíthatatlan úszó tárgy (USO), - érdekes konzisztenciával és szaggal - meghiúsította az irányú álmaimat, hogy valaha versenyre hívjam ki, mondjuk Mark Spitzet. Vizijártasságom - finoman fogalmazva - így továbbra is kívánnivalót hagy.

Utólag belegondolva erről is a hattyú tehet.

Ő csinált bele a vízbe.

Az a rohadt dög!

Sőt! Sok dög!

Ezek szennyezik a Siófok - bidzst.

Be is bizonyítom . Kiszámoltam:

Tömeg és végtermék-kibocsátást figyelembevéve, szorozva (x) egységnyi terület és létszám hányadosával (/) az egyenlő (=) HATTYÚ

Verébről, sirályról, gémről, kócsagról szó sem lehet! Egyebekre nem is gondolok. Hogyne! Még istenkáromlásnak vennék.

Tehát az a rühös hatszáz (600!) madár a maga (- Mennyi is? Hogyaszongya: 600/kiló, vagy kiló/madár = 600 x 20. Hű de meleg van.) tizenkétezer kilójával tönkrevágja a mi gyönyörű Pannon - tengerünket.

Abcúg!

Le vele!

Dögöljenek meg! (Ők is)

Írmagjuk se maradjon!

És milyen agresszívak (vek).Ahogy tetszik. Erről meg ne is beszéljünk!

Én magam láttam a saját két iszapos szememmel, amikor egy hatalmas hattyúkakas, minden előzmény nélkül átgázolt egy békésen mentőmotorcsónakázó családon.

Iszonyú volt látni amint az a gyenge, százhúszkilós férfi emberfeletti erőfeszítéssel, a motorcsónakot a végsőkig hajszolva, próbált kitérni a fenevad támadása elől. Tetovált karja (Igazán szép tetkó volt. Vasmacskával átdöfött kétfejű sárkány. Benne Bruce Lee felirattal. Igazán igényes munka.) kétségbeesve kalimpált izzadságtól fénylő, tükörfényesre ápolt koponyája felett. A két, segítségére siető, napszőke hölgy családtag is mindent megtett, hogy túléljék a támadást. Hangosan sikoltoztak. Ám nem segített se ez, sem a férfi nyakában lógó kábé kilencvendekás, nagyon míves aranykereszt, sem a motorcsónak mögé kötött mentőejtőernyő. Ugyanis azon már lógott valaki.  A fehér veszedelem meg csak jött.

És ment.

A tragédia helyszínén nem maradt más, csak egy fekete-fehér evezőtoll.

„ - Brrrrr ! Az embernek kiszárad a szája ennyi rémség hallatán. Adj egy pohár vöröset Kvörens! De ne tisztán. Hígítsd fel valamivel.

  - Igenis! Két deci vöröset háromdeci rummal hígítva a légionista úrnak.”

Uramisten! A hőség ennyire az agyamra ment?!

Vagy nem csak nekem?!

A Tomi

Volt nekem egy gyermekkori barátom. Úgy hívták, hogy Kunszt Tomi. Jó gyerek volt a szentem és máig nem értem mért mondták rá olyan gyakran: - Ó, hogy fojtottak volna bele a keresztvízbe, - bár így visszagondolva…

Valóban voltak érdekes dolgai, meg állítólag volt is kitől örökölnie, mert azt hallottam, hogy az anyját egyszer úgy kellett leszedni a villanypózna tetejéről, ugyanis ott szottyant kedve hegedülni. Mert az ebadta felmászott a villanyoszlop tetejire, (Arra a szálkás fenyőfajtára. Máig rejtély hogyan csinálta,  mászóvas nélkül, meghogy agyon nem csapta az áram.), és ott nyekergette a hegedűt. Nagyapám meg ahogy lecibálta, ugyanazzal a lendülettel, úgy istenigazából megrakta seprűnyéllel a Lenkét, - így hívták a Tomi anyját -, minek következtében, vagy két hétig hordta a nyomát a hátsóján.

És a Lenke volt a Tomi szülőanyja.

Így már az emberfia kezdi kapizsgálni  a dolgokat.

Történt egyszer, hogy Lenkefia Tomi, átjött hozzánk tévézni. Ugyanis akkoriban nekünk fenemód jó dolgunk volt. Az egész utcában három, vagy négy tévé volt összesen és ebből ez egyik a mienk volt. Jó kis Tavasz tévé volt. Ma azt mondanák monokróm. Szóval fekete-fehér, az oldalán hat tekerhető gombbal, a tetején terítő, meg virágváza. Néztük is rendületlenül. Legtöbbször az üres képernyőt. Mert egy nap össz-vissz három órát volt csak adás, vasárnap meg öt, de mit számított az. Délelőtt egy óra, abból is háromnegyed az iskolatévé, a maradékba meg a hírek, délután meg két óra műsor, meg a hírek. Azt hiszem, úgy hattól nyolcig, vagy ilyesmi. Volt benne „Ballada a katonáról”, meg foci, meg „Patyomkin páncélos”, meg az „Orion űrhajó” – bár lehet, hogy az később volt -, de a lényeg, a főműsor, a filmek filmje „Angyal” (Magyarhangja: Láng József). Olyankor, arra a háromnegyed órára kiürült Pesterzsébet.

Szóval történt, hogy egy este összejött a fél szomszédság, anyámék meg gondosan besötétítettek, hogy jól lehessen látni a tévét, és néztük meredten az „Angyal kalandjait” (Magyarhangja: Láng József). Majd a frász tört minket az izgalomtól. Na nem a fergeteges dramaturgiától, vagy cselekménytől, hanem, hogy nehogy elmenjen az áram, vagy nehogy akkor jusson eszébe valakinek kölcsönkérni, mondjuk egy-két répát a levesbe. Tehát néztük a Simon Templart, (Magyarhangja: Láng József), amikor beállított a Kunszt Tomi. Anyám mindjárt ráparancsolt, hogy: - Most aztán ülj le valahová és csöndbelegyél, hangod se halljam, levegőt se vegyél. Így is lett. Ültünk ott a sötétben, néma csendben mindannyian, meg a Tomi és rágtuk a körmünket az izgalomtól. Hát a cselekmény épp a tetőfokára hágott, mikor a nagy sötétben anyám olyat sikított, hogy az egész körömrágó társaságot majd a rosseb törte ki. Azt hittem az Angyal (Magyarhangja: Láng József), csinált valami marhaságot, de nagyot tévedtem, mert anyám valami földöntúli hangon mondta, hogy: - Jancsi! (Ő volt az apám) Valami hideg mászkál a combomon! Akkor, ott, a tök sötétben ez tiszta horror volt.

Ugrottunk is úgy a villanykapcsolóhoz, mint nagyanyáink a légiriadókor. A hirtelen világosságtól félig vaksin nézünk szét a szobában, hát látjuk ám, hogy anyám, hullasápadt arcal ül a sezlony szélin és öléből egy gyík ugrik a szőnyegre. Ettől kapott a nagy sötétségben sikítófrászt. Igenám, de ahogy meresszük a szemünket az első rémület után, kiderült, hogy nem csak egy gyík van a szobában, hanem vagy ötven. De hogyan kerültek be a házba?

Hogyan –hogyan?

Hát a Kunszt Tomi. Ő  csinálta a főműsort, s alakította nálunk a főszerepet.

Mert a Kunszt Tomi egy nagy barom, akarom mondani egy nagy állatbarát volt és módfelett érdekelte a biológia, azon belül is a zoológia, - már nyolcéves korában is - és főleg ennek a tudományágnak a vadállatbefogással kapcsolatos része. És ezt, ha tehette, gyakorolta is szorgalmasan. Én meg vele (Ám az egy másik történet).

Például egy nyáron, fogott vagy száz tücsköt és belegyömöszölte egy nagy dunsztosüvegbe. Hazavitte a szobájába, fölrakta a szekrény tetejire, az üveg szájára rakott egy kilyuggatott kartonlapot és mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, lefeküdt aludni. Nem is volt addig gond amíg el nem csendesedett a ház. Éjjel aztán az a száz nyüzsgő tücsök - egységben az erő jelszóval -, azért mégiscsak lelökte valahogy a kartonlapot és a nagy éjszakai csendben, olyan égtelen ciripelésbe kezdett, ott benn a lakásban, hogy a Tomi anyját majd a guta ütötte meg. Miután konstatálta a tényállást, elővette az ő egyetlen, zanzásított agyú csemetéjét és ráparancsolt egy jó nagy pofon kíséretében, hogy addig le nem fekszik, amíg az összes szöcskét össze nem szedi és ki nem hajigálja. (A Tomi anyja nem értett annyira a zoológiához és nem tudta, hogy a szöcskék tulajdonképp tücskök.) És így a Tomi este féltizenegytől, hajnali fél ötig a tücsköket kergette a lakásban. Meg a Lenke is. Másnap azért az iskolai ellenőrzőbe beírta, hogy „Kedves tanárnő! A fiamat családi okokból nem engedtem iskolába!”, mert azért úgy mégsem küldhette el reggel a fiát, hogy az előtte bevállalt egy éjszakai műszakot.

Nohát ezen tények ismeretében, térjünk vissza a gyíkokhoz.

Akkoriban a Tomiék a Gubacsi-átjárónál laktak a Kis-Duna partjánál. Autó csak mutatóban járt az utakon, így a gyerekek, köztük a Tomi is viszonylagos biztonságban volt az utcán. Egész nap. Mármint az iskolaidőn kívül. Valamivel mégiscsak agyon kellett ütni azt a sok szabadidőt. Mert a Tomi nagyon utált tanulni, és ahogy lehetett ellógott otthonról, elbliccelve a házifeledatot. (Mitől volt a bizonyítványa mégis színjeles, ez is egyike a rejtélyes dolgoknak).

Tehát a Tomi elhatározta, hogy, hódolva olthatatlan tudományos szomjának, a híd pilléreinek az alapját képező rézsutos kőfalon gyíkvadászatra indul. Gyönyörű gyíkok nőttek akkoriban arrafelé. Ott sütkéreztek a meleg kövön. Zöldek, barnák, kicsik, nagyok és mégnagyobbak. Akkoriban ismeretlen fogalom volt a környezetszennyezés, meg a zaj. Szóval a Tomi összefogdosott annyi gyíkot, amennyit csak tudott.

Gondosan becsomagolta őket, újságpapírba(!) és teletömte velük a nadrágzsebeit. Majd mint aki jól végezte dolgát, átjött hozzánk tévézni. Ott aztán a legnagyobb lelkinyugalommal leült közénk a sötétbe és ahogy anyám mondta neki, szófogadóan néma csöndben nézte az Angyalt (Magyarhangja: Láng József). És a gyíkok a sötét csöndben szépen elkezdtek kimászni a zsebeiből. Már amelyik még élt. És ettől kaptunk mi hideglelést. Később meg röhögőgörcsöt.

De ezzel még nem értek véget a megpróbáltatásaink. Anyám ugyanis a gyíkoktól, békáktól, meg az egerektől úgy félt, mint ördög a tömjénfüsttől. Ezért hát fölkucorodott a konyhaasztalra és ráordított a Tomira, hogy „- Most pedig, te büdös, rohadt kölyök, addig haza nem mész, míg az összes gyíkot ki nem hajigálod a lakásból, különben agyonütlek”. Így egyszuszra. De le nem jött volna a konyhaasztalról a világ minden kincséért sem. Így nem is tudta ellenőrizni, hogy a Tomi milyen minőségben hajtja végre a parancsot.

Hát abban nem volt köszönet. Ugyanis a Tomi szófogadó fiú volt és gondosan összeszedegette a gyíkokat és szépen a verandán keresztül kihajigálta őket mind egy szálig. Csak azt nem nézte, hogy hova.

Mert volt nékünk egy kedves szomszédasszonyunk, az Annus és neki épp akkor volt paradicsombefőzhetnékje. A szépen ledarált és előkészített paradicsomlevet pedig egy óriási vajlingba a két telket elválasztó kerítésre tette. Ez ugyanis egy kb. egy méter magas téglakerítés volt, a tetején lapjával keresztbe letéglázva olyan T-alak szerűen. Pont arra jó, hogy az Annus a befőzendő paradicsomát rá tudja rakni a kerítésre. Hát hova máshová? Így aztán a Tomi a gyíkokat, szép akkurátusan belehajigálta a paradicsomos vajlingba. Az Annus, csak másnap reggel vette észre. Na lett is olyan haddelhadd hogy csak na. Anyám, meg az Annus majdnem összeverekedtek.

Pedig csak a Tomi volt nálunk tévézni.

Hát ilyen klassz barátom volt nekem. De mi szerettük egymást.

Galambok

Kora nyári délután. A belső hetedik kerület szűk utcájába küszködve pislant be az erejét próbálgató, bár épp aludni készülő napsugár. Egy hosszú és nem sok eredményt hozó munkanapon vagyok túl. Parkolok az iskolával szemben, a járda mellett, várom pedagógus feleségem, hogy együtt menjünk haza. Gyomrom alarmiroz, követeli a jussát. Nem csoda, hisz régen volt már a reggeli. Körülnézek a kocsiban. Ha jól emlékszem a kesztyűtartóban van egy hatalmas pogácsa, amit még dél körül vettem egy kis boltban. Igen. Bár kissé szikkadt már, de mit számít az. Ülök a bal első ülésen kifordulva, lábam a járdán, hogy ne morzsáljak be az autóba és szép lassan elkezdtem falatozni.

Mellettem hirtelen megjelent egy tipikus városi galamb. Várta a lepotyogó morzsákat. Piros gyűrűvel övezett szemét rám emelte. Bár félt és egy méternél közelebb nem mert jönni, de látszott rajta az izgalom, a vágy a lehullott morzsákért, topogott rőtszín, vékony lábain, mozdulataimra néha felszökkent, ám egy pillanattal később már vissza is jött.

Felálltam. Letörtem egy csipetnyit a pogácsából és elé dobtam. Mohón, verdeső szárnyakkal vetette rá magát. Még egyet csippentettem belőle és a galamb elé morzsoltam. A madár egyre inkább felbátorodva szedegette fel mellőlem a pogácsadarabokat. A nagy sürgés - forgásra egyszerre megjelent a párja. Már ketten lesték a kezem mozgását és várták, hogy etessem őket. Ezekre a városi galambokra jellemző, ha egyikük valamilyen ehetőt talál, nem telik bele sok és biztosan megjelenik a többi is. Így is lett. Kisvártatva már vagy hat - nyolc madarat etettem a maradék pogácsából. A kezdeti félelmük teljesen eltűnt. Rám szinte ügyet sem vetve, közvetlen a lábaim mellett harcoltak a falatokért. Vigyáznom kellett, hogy rá ne tapossak valamelyikükre.

Ám hirtelen megszakadt az idill.

Berobbant közéjük egy kis kutya.

Olyan tacskóforma, ami fél kutya magas és másfél kutya hosszú, fülei nagyokat lebbentek, körmei kopogtak az aszfalton. Most, hogy sikerült egyetlen huszáros rohammal elűznie a galambokat, ő leste nagy barna szemekkel, izgatottan a kezemben lévő pogácsamaradékot. Bár látszott, hogy nem éhezik, elmosolyodtam és törtem neki egy nagyobb darabot.

- Nesze te hős! Egyél! – és nyújtottam neki a falatot.

- Nem mész onnan! Fújj! Koszos! – rikácsolt egy éles hang és én megrezzenve húztam vissza a kezem. A kis tacskó gazdája, egy kövér, mackóruhás, tornacipős idősebb nő, nyakába vetett pórázzal, kezében kulcscsomót csörgetve, sipított felháborodva.

- Hagyja békén a kutyámat!

Nem szóltam semmit. A tacskó csalódottan, lassan a gazdája után somfordált. Vissza – visszanézett még, majd eltűnt gazdája után a következő kapualjban. Én pedig összemorzsoltam a maradék pogácsát, kissé hevesebben a kelleténél a visszatérő galambok elé szórtam, majd beültem a kocsiba.

A gyomrom egy nagyot kordult.

A bukott férfi

(Karinthy után – szabadon)

A bukott férfi hosszan álldogált a tanári szoba ajtaja előtt. Már mindenki hazament, egyenkint szállingóztak a tanárok is. »Alászolgája«, mondja udvariasan hússzor egymásután és meg­hajtja a fejét. Ő azonban a Tanárurat várja, ó igen, már tizenegy óta várja Tanárurat, akivel röviden és nyugodtan és érctelen hangon fog beszélni. »Tanár úr«, ezt mondja majd a Tanárúrnak, »egy ember életéről van szó. Nem akarom, hogy szerencsétlenség történjen, tanár úr, ezt ön sem akarhatja, ön nagyon jól tudja, hogyan történt a dolog — beszéljünk férfiasan, nyíltan, ember az emberhez. Én akkor, igen ön tudja mikor, mikor azt mond­tam, hogy Lenin, magam is tudtam, hogy nem  Lenin, hanem Árpád s már a következő pillanatban ki is igazítottam volna, mert Lenin csak úgy kicsúszott a szájamon. De ön — nem bírálni akarom önt, csak hidegen megállapítom a tényt — ön azonnal leültetett engem. Ne vizsgáljuk, hogy törvény és szokás szerint tette-e ezt — én azt akarom, hogy egymásközt intézzük el ezt az ügyet. Bemegyünk ide a tanáriba, ön áthúzza az elégtelent és alul ezt a mondatot »0sztályismétlésre utasíttatik«. Aztán elválunk egymástól, mint férfi férfitól, ön talán csodálkozik, hogy ilyen szokatlan hangon hall beszélni — nos, hagyjuk ezt. Hogy önök engem félreértettek, azt jól tudom, zárkózott természetemnek köszönhetem — nem volt okom nyilatkozni eddig és mit beszél­hettem egy olyan környezetben, mely meg nem érthet engem?« Így fog beszélni a bukott férfi és a Tanárúr, aki meghökkenve hallgatja végig, egyszerre megáll, mélyen a szemébe néz, majd kipirul és hirtelen a kezét nyújtja. »Viktor — mondja a Tanárúr — elég. Én' értem önt. Adja ide azt a bizonyítványt, ön rideg embernek hitt engem — de én nem tudtam eddig, kivel van dolgom, Viktor.«

Igen, a bukott férfi így fog beszélni a Tanárúrral. Miért hát, hogy a bukott férfi mégis riadtan húzódik vissza, valahányszor nyitják az ajtót? Már kettő felé jár az idő és ő tizenegyre haza­ígérkezett a bizonyítvánnyal — jó volna, ha a Tanárúr jönne már — vagy miért volna jó? Hiszen ő nem is akar hazamenni — van neki hazája, a bukott férfinek?

De íme, itt jön a Tanárúr ... igen, beszél hátrafelé valamit, most nem lehet megszólítani. Most se, most megy a lépcső felé — jerünk utána, majd a lépcsőn. Nem, a lépcsőn mégse lehet, annak semmi formája — majd a portás ajtaja előtt. De a portás kint áll az ajtóban, nem lehet... itt nem lehet... De mi ez, hiszen mindjárt kimegy a kapun és aztán ...

— Kérem szépen, tanár úr ...   tanár úr kérem ...

— Na, mi az? Mit akarsz?

— Kérem szépen, tanár úr, itt az van ... itt az van ...

— Mi van? Hogy hívnak?

— Viktor.

— Ja, te nálam megbuktál? Na csak erigy haza, aztán majd készülj a pótvizsgára.

— Igenis, tanár úr.

— Nem fog megártani egy kis tanulás a szünidőben. És Viktor udvariasan vigyorog.

— Igenis, tanár úr. Alászolgája.

— Szervusz.

A bukott férfi hajlong és megindul a körúton. Nem sok értelme van annak, hogy megindult, mert ugyan hova menjen? A Tanárúrral való beszélgetés csak valami fásult, tompa érzést hagyott maga után, nem csalódottságot. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy így lesz, hiszen ő nem is akart a Tanárúrral beszélni, mi dolga neki ezekkel? Mi van még hátra? No igen. Néhány utca, amin végig­megy — néhány bolt — néhány fanyar, férfias gondolat az élet ostobaságáról, az emberek hitványságáról — aztán az a kis dolog. Hagyjon hátra valami írást? Minek? Talán egy pár sort, így : »Inkább vagyok első Uticaban, mint Rómában a második...« hm, biztosan Uticaban mondta ezt Caesar? Nem, nem biztos, hogy ott mondta... ott valami más történt, tudta, de elfelej­tette . . . majd így írja : »Inkább a halálban a második, mint az életben az első ...« igen, ez biztosan nagyon szép, bár ő nem nagyon érti, de azok majd, azok érteni fogják... a nyomo­rultak ... hát csak értsék. Inkább vagyok a sírban az első ...

A  bukott  férfi  szemei   előtt  színes,   szivárványos  felhőcske ugrál, a torka elszorul és csak most veszi észre, hogy egész idő alatt, míg ezeket elgondolta, majdnem hangosan énekelgette magában a tornaünnepély indulójának a tenorját, amit betanult:

„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke,

Itt a pálya, itt a tér, — Ittatér!"

Ezt énekelte, közben ugrált és viaszkosvászon táskájával a falakat csapkodta. Azonkívül pedig valami nyugtalan érzése is volt, mintha elfelejtett volna valamit, amit pedig előbb el kell intézni. Mi is volt az, Istenem, mi volt, pedig ma reggel nagyon elhatározta. Üveglénia ... nem, gőzturbina . .. nem, hisz arról nem is álmodhat egyelőre, míg az öt forint együtt nincs, pedig az mikor lesz ! Legföljebb jövő elsején ... aha, tudja már, ceruzahegyező ... és, és még valami, igen, mustkolbász.

Must-kolbász ! A nyál összefolyik a szájában. Milyen furcsa neve van, mi lehet az? Olyan barna, bütykös valami, ott lóg a csemegekereskedésben — de túlvilágian jó lehet, must is, kolbász is. Egyelőre ezt, mindent nem lehet egyszerre — a kocso­nyás pisztráng, az még a jövő zenéje. Mennyi pénze van, lássuk csak. Az nyolc, meg három, hatosban, meg hat krajcár is, egy fillér, azt esetleg el lehet sütni krajcárnak. Összesen közel három korona.

Két perc múlva megvan a ceruzahegyező, s további két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben. »Ebből harmincér«, mondja és piszkos kis ujja reszket, amint kinyújtja, a torka meg lüktet. Hirtelen elszánás, halálos könnyelműség önti el, megmámorosodik. »Meg húsz deka törmelék-csokoládét is kérek ... Azt hiszem, elég ... meg kérek húszér ementálit is ... meg huszonötér abból a vörösből... lazac? ... kérek abból is ...«

Mindent külön csinosan becsomagolnak és ő hagyja, bár tudja jól, hogy nem érdemes, hiszen a legközelebbi kapu alatt .úgyis felbont mindent. Két korona tíz ... tessék ... néhány hatost visszakap.

A kapu alatt felbont mindent és a zsebébe gyűri. Kezdi az ementálin, vastag darabokat tör le, bent a zsebben és hirtelen dugja a szájába, majd megfúl, kivörösödik. Aztán a mustkolbászt eszi meg ... aztán » lazacot... Mintha köveket raktak volna a gyomrába. Mindegy, vesszen minden, következik a törmelék­csokoládé, az jó, az meleg és édes és omlós. Ez is megvan, de most milyen nehéz a gyomra, most valami könnyű kellene . .. ami felüdíti, felfrissíti. ->Hogy ez a narancs?« persze drága, az utolsók közül, mindegy. Mi van még? Kilenc krajcár maradt, mihez kezdjen vele? Kérek kilencért törökmészt.«

És most itt megy ő, a bukott férfi a Szabadság-utcában — hogy került ide? Mindegy. Megy, megy, a hosszú Szabadság-utcán, benéz a kapuk alá, nehéz, nehéz érzéssel belül... és nem tudja, a gyomra nehéz-e, vagy a szíve. Benéz a kapuk alá, rágja a törökmészt, csak rágja ... köröskörül halálos üresség, céltalan élet, hideg igaztalanság. Valami jajongó, egyforma hang kíséri, végtelenül, makacsul, lerázhatatlanul . .. jajongó, pokoli gyötrelemmel.

„Fel hazánk hű nehem-zehe-déke . .."

Kínlódva rágja a ragacsos, foghoztapadó csirizt és a nyála és a könnye fuldoklón csurog le a torkán.

Egy doboz cigaretta

Cigarettát venni tértem be tegnap egy pesterzsébeti, apró trafikba. Az idős tulajdonoshölgy láthatóan egészségi problémával küszködött, nehezen múló köhögőroham kínozta, így a kiszolgálás kissé hosszúra nyúlt. Amint a hölgy kissé összeszedte magát, együttérzően, s ártatlannak tűnően kérdeztem: - Muszáj ilyen betegen dolgozni? A válasz ingerült volt és több mint meglepő: - Az a rohadt Gyurcsány nem fogja kifizetni a villanyszámlámat – és újra elkezdett köhögni.

- Az Orbán talán igen? – kérdeztem alig hallhatóan, majd egy gyors „Köszönöm, jobbulást, viszontlátásra” után, a választ nem megvárva kiléptem a trafikból.

Kint az utcán rágyújtottam, s egy nagy sóhaj közepette mélyet szívtam a cigarettából.

Túl széles lett ez az árok!

Ismertem egy öregembert

Ismertem egy öregembert, akinek jólmenő lovas-fuvaros cége volt a nyolcadik kerületben, mígnem egy Teleki nevű egyén miatt nem rekvirálták az egészet. Vele együtt. Olyan jól sikerült a dolog, hogy meg sem állt a Donig. Az öreg jó hazafi lévén nem igen reklamált, szívta a fogát és hallgatott, hol egy lövészárokban, hol a puszta hó alatt, hol egy kórházban. Telt-múlt az idő, a világ változott, ő családostul és a maradék motyóstól kiköltözött a nyolcból a kertvárosba a telekre, és felépített egy családiházat. Hogyhogy nem, kapott egy „kényszerbérlőt” a saját tulajdonába, egy kibombázott, lágert megjárt zsidó család egyetlen túlélőjének képében. Szükséghelyzet volt, hát az öreg - aki, mint már említettem, jó hazafi volt - szívta a fogát, de hallgatott. Telt múlt az idő, az öreg felnevelte a megmaradt gyerekeit, meg a zsidó túlélőt. ('56-ban pl. ez abból állt, hogy a lányát és a lakó lányát berugdalta a lakásba, mert azok állapotosan nézték a kapuból az utcai harcokat, akárha moziban lennének. Tiszta lököttek! Nem?). Nomegaztán  - később - nevelte az unokáit becsületre, tisztességre, hazaszeretetre, néha ugyan sajgott a fejlövése, de akkor is csak szívta a fogát és  hallgatott, vagy ilyesmit dörmögött: "Tanulj te büdös kölök, mert szíjat hasítok a hátadból!". Néha – egy-két fröccs után - mesélt a gyerekeinek és az unokáinak, hogy milyen igazságtalan is az élet, közben rácsodálkozott a dédunokáira, hogy "Jé! Ilyen is van?". Amikor eljött '89, ő még nézte a tévében hogyan változik megint a világ, aztán szép csendesen úgy döntött, hogy neki elég volt, és kiköltözött a kertvárosból a Farkasréti temetőbe.

Ez az öregember - a nagyapám volt!

Requiem egy vadgesztenyefáért

Lassan élt.

Lassan és kitartóan, szívósan kapaszkodva a történelem hegyoldalába.

Mikor született? Nem tudhatni. Tán százada, vagy még több? Nincs ember, ki látta volna, ki emlékezne törtető világrajöttére. Csak azt tudni, hogy volt.

Élt, sóhajtott, szenvedet és küzdött, mint megannyi teremtménye e golyóbisnak. Haját olykor szellő simítta, olykor vihar tépte, lábait szilaj folyó mosta, de ő csak állt rendületlenül, karjait egyre az ég felé nyújtva, midőn hiún nézte magát a víz tükrében.

Való igaz, gyönyörű volt.

Mélybarna testét hol a zöld megannyi árnyalatába burkolta, hol meg vörösbe, bordóba, sárgába, a szivárvány megannyi színébe, s olykor díszítette bódítóan illatozó hófehér virággal. De volt, hogy csupaszon, s szégyentelen mutatta magát.

E szégyentelen világnak.

Ennek a rohanó, kegyetlen, vérzivataros világnak, ennek a mégis oly’ szép, napfényben fürdő csillódzó világnak, amelyben ő is élt.

Élt és megélt, tanúja volt megannyi kínnak és boldogságnak, megannyi életnek és ugyanannyi elmúlásnak.

Reszketett égzengéstől és ágyúdörgéstől, szenvedett gáztól, légkalapácstól, láncfűrész zajától.

De élt dacosan. Kopottan és vénen, egyre vénebben, gyengülő karral, és még jobban gyengülő lábbal, de mégis büszkén, elrejtve kíváncsi szemek elől az idő megannyi kórságát, mi marta, rágta oly’ kegyetlen. Ott legbelül.

Ő csak állt némán, csendben, s várt, egyetlen jajszó nélkül. Várt. Várt az órára, a pillanatra, a végre, a megváltó végzetre.

S íme, az jött is. Homályos ünnepi csillagok mögé bújva, süvöltve, üvöltve, kegyesen, ugyanakkor kegyetlenül, hatékonyan, s annyira kíméletlenül.

S most, időtlen vénség fekszik a lucskos úton, ráncos karjaival szorosan ölelve a kurta időt, mozdulatlanul merev karjaival, miközben csituló szél dúdol altatót a végtelen álomba szenderülő kortalan ifjúságnak.

Korhadt, vén gesztenyefa fekszik az esőáztatta, vértől lucskos úton, nem messzi a Lánc-hídtól. Mozdulatlan karjaival szorosan öleli… a halált.

 

Kezek

Égigérő szoknya magasodik, akár ha hegy magasodna. Selymes, puha hegy, amelyre csak felnézni lehet. A messzi égből érthetetlen harsona hangja hallik, nekem bábeli hang, s bár érthetetlen, mégis meleg, bíztató. Akár az Ő hangja. Kapaszkodnék a hegyre, erre a gyönyörű, jószagú hegyre, erre a lüktető Olymposzra, de… oly elérhetetlen.

Kétségbeesés szorongat, apró könnycsepp torzítja az ég végtelenjét, s én utolsó reményként, legördülő szájjal nyújtom két karom. Ekkor kéz száll alá a mélybe, s emel magához, szinte röpít fölfelé, föl a hegy ormára.

Anyám ölel féltőn, s óriás ajkai itatják patak könnyeimet.

--- / ---

Emlékké silányuló büszke múlt szúnyognyi hangja, ám mégis: majdhogy nem fáj e néma csendben. Puha grafit serceg, s húz barázdát a hófehér síkon. Értő kéz diktál, tiszta kéz, amely mára már önmaga vált barázdává.

Egy sors siklik, perdül, szinte táncol, akár korcsolyázó a makulátlan jégen. S a tánc lassan kűrré válik, a kusza vonalak halmaza egyszerre értelmet kap. Ábrává, rajzzá, tervvé lényegül, olykor álommá, olykor valósággá. Alkotó valósággá.

Magasztos valósággá, átkozott valósággá, évszázados álmok elvetélt valójává.

Egy élet valójává, egy kéz valójává.

S e kéz most meghátrál, lehanyatlik, tán ökölbe is szorul, ám tükrözi híven a jelen igaztalanságát.

 

Tanmesék a gazdáknak

(megtörtént esetek nyomán)

A hörcsög és a gesztenye

Egy világváros közepén, egy kis lakás nagy ketrecében, élt valamikor Panka, az aranyhörcsög. Boldogan teltek napjai. Gazdái gondoskodtak róla, tisztán tartották ketrecét, etették, itatták, a tálkáját tele rakták mindenféle földi jóval, sőt, gyakran megesett, hogy elengedték, és akkor szabadon futkározhatott a lakásban. Nem voltak korlátok, rácsok körülötte, övé volt az egész lakás.

Élt tehát vidáman. A szőre fénylett, a szeme csillogott, s joggal remélte, hogy megéli a természet szabta lét határát, a hörcsögmatuzsálemi kort.

Ám a sors nem így gondolta.

Történt pedig egy nap, hogy a konyhabútor mellet leesve, egy hatalmas gesztenyére lelt. Óriási gesztenyére. Majdnem olyan nagy volt, mint maga a hörcsög.

- Ó mindenható! Ó kegyes szerencse! Micsoda kincs, micsoda zsákmány! És ez mostantól mind az enyém. Csak az enyém! – gondolta az örömtől megittasult Panka, de a következő pillanatban hatalmába kerítette hörcsögtermészete, s metszőfogait belevájta a gesztenyébe.

- De vajon hova dugjam? Hová is rejtsem?

Ettől kezdve Panka élete teljesen megváltozott. Semmi mással nem törődött, csak a gesztenyével. Mivel pofazacskójába nem fért bele, csak cipelte és cipelte a gesztenyét egész nap. Nem érdekelte a gesztenye mérete és súlya, szinte természetfeletti erőt adott neki az önzés és irigység. Féltett kincsét sehol sem érezte biztonságban. Sehol a nagy lakásban. Sem az ágy alatt, sem a szekrény mögött. Sehol.

Újra és újra előkotorta és csak vitte és vitte egész nap, reggeltől estig, estétől reggelig. Nem evett és nem ivott, az állandó erőfeszítéstől pedig csak egyre fogyott és fogyott.

Egy nap, hazatérő gazdái holtan találták Pankát. A konyha kövezetén, a szekrény mellett. Csontsovány volt. Hajdan rubinként csillogó szemei megfakulva meredtek a semmibe.

Mellette ott hevert egy koszos, piszkos, hatalmas gesztenye.

A tengerimalac és a nyúl

Élt egyszer egy nyúl meg egy tengerimalac. Szokatlan helyen, egy panellakásban.

A nyúl szép volt, tanulékony, simulékony. Ezen tulajdonságai – hófehér bundája, piros szemei - kivételezett helyzetbe juttatták. Gazdái beengedték a konyhába, szobába, sőt még az ágyba is, még azt is elnézték neki, ha néha megrágcsálta a bútorok lábát.

Nem így a tengerimalac. Az ő tartózkodása, rátartisága, néha harapós természete sanyarúbb sorsot eredményezett, ezért napjai nagy részét egy hatalmas terráriumban töltötte.

Történt egyszer, hogy a tengerimalac és a nyúl pár napra egyedül maradt a lakásban. Egyedül, csak önmagukra utalva. Senki nem volt, aki irányította volna életüket. Saját maguknak kellett gondoskodni önmagukról. Bár védett környezetben voltak - övék volt a teljes konyha és előszoba -, élelemben és innivalóban sem szenvedtek hiányt, mégis ez az egyedüllét megpróbáltatás volt mindkettőjük számára.

Komótos egyhangúságban teltek az órák és a napok, a nyúl és a tengerimalac is egykedvűen rágcsáltak (hol az ennivalót, hol meg a hokedli lábát), szóval küzdöttek az idővel.

Ám egy szép nap a nyúl felfedezet a konyhapulton egy óriási káposztafejet. A nyúl okos volt, leleményes, találékony. Ezért hát nekiveselkedett, hogy megszerezze a káposztát. A tengerimalac közben egykedvűen szemlélte a nyúl erőfeszítéseit a cél elérésében.

A nyúl ugrott. Egyet. Kettőt. Egyre nagyobbat, egyre magasabbat.

Egyszer aztán olyan magasra ugrott, hogy elérte végre a káposztát.

De jaj!

A nyúl visszahuppant, ám megindult a hatalmas káposzta is. Csak zuhant és zuhant, mígnem rá nem esett az okos – és mohó - nyúlra és agyon nem csapta.

A tengerimalac nagyon megijedt. De aztán erőt vett magán és elkezdte rágcsálni a váratlanul elébehullott káposztát. Másnap, amikor a gazdák hazatértek, a tengerimalac apatikusan, gömbölyű hassal tűrte, hogy visszarakják a terráriumba.

 

Tárgyi súly

 Megmérettetünk, és könnyűnek találtattunk.

Mi emberek manapság mindent mérünk. Mérjük a mérhetetlent, mérőt használunk, holott nem ismerjük az etalont.

Miközben állunk a buszmegállóban, befeléfordulva, még nem tapasztalva a sors súlyosságát, pedig az 120-as tempóval, egy  sötét vasszörny képében közeledik.

Aminek nincs tárgyi súlya.

Csak tömege! Iszonyú tömege, megtetézve önnön mozgási energiájával.

Ehhez képest az ember tényleg súlytalan.

Mint a levegő.

Akár az a harminckilenc éves érdi asszony is, aki élete delén, talán ereje teljében, nem érezte át földi léte tárgyi súlytalanságát.

Ő csak volt!

Főzött, takarított, gyermeket nevelt, reggel pedig többedmagával várta a menetrendszerintit, egy társadalmi porszem súlytalanságával.

Ám akkor reggel…, valami más érkezett.

Prédára lesve, csontos ujjaival a volánt markolva, egy semmiért és senkiért felelősséget nem érző ember bőrébe bújva. És vigyorgott, mert tudta, hogy sem önmagának, sem áldozatának nincs tárgyi súlya.

Csak súlya!

Amit nem lehet mérni.

Csak gyászolni.

 

Töltjük a dohányt

 Budapest peremkerületén üzemel egy kis dohánybolt. Mivel én is szenvedélyes dohányos vagyok, gyakran megfordulok ott. Az eladóval, a vásárlók többségével majdhogynem családtagként beszélgetünk, holott még egymás nevét sem tudjuk. A minap is betértem egy doboz cigarettáért. Előttem a sorban egy ismerős arcú középkorú férfi, kezében hatalmas nylon szatyor, a trafikosnő szorgalmasan pakol bele. Dohánypakkokat és a hozzávaló üres cigarettahüvelyeket. Az üvegpultban fekvő negyven-ötvenféle dohányt szemlélve akaratlanul bukik ki belőlem a szó:

-Hogy divatba jött újból a cigarettatöltés. Pár hónapja még csak három-négy fajta dohány volt, most meg az ember szinte nem is tud választani.

-Nem divat ez uram! – jött azonnal a válasz a férfitől, majdhogynem sértődött hangon, rám sem nézve, míg lehajtott fejjel, láthatóan túl nagy gonddal rendezgette szatyrában a dobozokat.

Kiérezve a férfi hangjából a megbántást, folytattam:

-Tudja, furcsa gondolatok kavarognak az ember fejében. Valamikor én is töltöttem a cigarettahüvelyeket. A nagyapámnak segítettem. Egészen kis gyerek voltam még. Úgy 4-5 éves, de még most is tisztán emlékszem. Az a hatvanas évek legelején volt. De most a XXI. század van…

Hirtelen elharaptam a mondatot.

A férfi felém fordult. Arcán megenyhültek a vonások.

-Látja ez az! – és elkezdett belőle dőlni a szó:  Nem változik semmi. A kisember ott spórol ahol tud. Így feleannyiba kerül. Ezzel kihúzom, uszkve egy hónapig. Mit csináljak? Leszokni úgysem tudok, meg nem is akarok. Nem mindegy mibe döglünk bele? Egyébként is: Ha mi dohányosok nem lennénk, az állam akkora bevételtől esne el, hogy abba belerokkanna az ország. Tehát ne papoljanak itt nekem mindenféle káros hatásról, meg betegségről. A betegség az üzlet uram, nem az egészség. Ezt elhiheti nekem. A gyógyszereket is már úgy reklámozzák, mint a csokoládét. Á, megette a fene!

Hirtelen a trafikosnőhöz fordult.

-Most csak a fele legyen a kék, a többi meg a magyar!

-Azért még így is patrióta módon vásárol. – ingereltem tovább.

-Pati micsoda? – kerekedett el a férfi szeme.

-Úgy értem, előnyben részesíti a magyar árut.

-Rosebbeket! – replikázott. – A cifra négyszáz fölött van, a magyar meg csak 230. Igaz nincs olyan finomra vágva, de jó ez is.

-Most hazamegy és egész nap a cigarettákat tölti? – kérdeztem mosolyogva.

-Valahogy úgy. Leülünk az asszonnyal a tévé elé és töltjük a dohányt. Amíg töltünk, legalább nem szívunk! Na, isten áldja!

Cinkosan kacsintva felemelte a szatyrot, büszkén kihúzta magát és kilépett a trafikból.

-Fura figura nem? – kérdezte a trafikos.

-Igen. Tudja mit, a cigi mellé adjon nekem is egy pakkot meg a hozzávaló papírt. Töltője is van?

-Hát persze. – volt a válasz, és egy perc múlva jóleső bizsergéssel vittem haza új szerzeményeimet.

Feleségemmel leültünk a tévé elé. Amíg gyakorlatlan mozdulatokkal elkezdtem a cigarettagyártást, egy mondat motoszkált bennem: „Amíg töltünk, legalább nem szívunk!”

Hm!

Töltjük a dohányt.

 

Ülök a parkban

Ülök a padon a sápadt lámpafényben, kezem gyűrött nylontasakban motoz. Valami után, cél nélkül, valami után, ami megfogható, ami az enyém és csakis az enyém. Bontott cigarettásdobozt tapintok. Egykedvűen kiveszem és az októberi hidegben, reszkető kézzel rágyújtok. Mélyen szívom le az első slukkot, sokáig visszatartva, mintha többé nem is akarnék tiszta levegőt venni. Végül győz a test természetes igénye. Belefújom a füstöt az utcai lámpa fényébe, és míg a kavargó örvényeket bámulom, azon merengek, hogyan juthattam idáig.

Tulajdonképpen a válással kezdődött az egész.

Aztán folytatódott a kétségbeeséssel, hogy elvesztettem valamit, ami talán mégis fontos volt. Keserű felismeréssel, hogy mégis van olyan, illetve vannak olyanok, akik számára én persona non grata lettem, akiknek már nincs szüksége rám.

Két sporttáskányi magánszférával, néhány hamis képpel és emlékkel kerestem a helyem. Egy élet egzisztenciális romjaival, ami lehet akár alapja is egy új kezdésnek, de ami le is ránthat a mélységbe, ha nem vagyok elég erős.

Nekem az utóbbi jutott. Gyengeség. Megannyi emberi gyengeség és megannyi ostoba álbüszkeség, amit még magamra is tekertem, mint valami alattomos hínárt. Idős szüleim invitáltak, hogy „Gyere fiam! A mi ajtónk mindig nyitva áll ellőtted!”, de én a büszkeséget választottam és inkább az önsajnálatba és egy koszos albérletbe menekültem. Barátaim is lassan elmaradoztak. Nem értek rá az én nyavalygásaimmal foglalkozni, nekik meg volt a saját napi gondjuk, a saját családi problémájuk. Az albérlet sivársága rányomta a bélyegét külső mivoltomra is. Valahogy nem úgy kezdődtek a napok, mint annakidején. Gyűrött, használt ing és gyűrött, elhasznált arc lett mind gyakoribb. Szaporodtak a ráncaim, amit én nem, de a környezetem annál inkább észrevett. Nem szóltak, de éreztem a sajnálatot és a kezdődő viszolygást. Nem kerestem mások társaságát és azt sem akartam, hogy mások keressenek, azt meg végképp nem akartam, hogy sajnáljanak. És csakazért sem néztem tükörbe.  Pedig ha megtettem volna…

Eh, mindegy!

Azután elérkezett a nap. A nap, ami elindított a lejtőn, ahonnan azután nincs visszaút.

Megszűnt a vállalat, ahol dolgoztam és én kohómérnökként kerültem az utcára. Az elsők közt rúgtak ki. Lassan kezdtem el felélni tartalékaimat, szinte észrevétlenül. Az első kölcsönt az albérletre kértem, amit még nagynehezen visszaadtam egy másik kölcsönből és a spirál máris magával rántott. Fél év múlva az albérletből is kitettek. A korom miatt nagyon nehezen találtam munkát, jórészt alkalmiakat. Testemnek cimborák adtak olykor menedéket, míg gyengeségemnek az alkohol.

Nem volt megállás. Csak sodródtam az árral, ami félelmetes erővel ragadott el, néha nekicsapott valaminek és én még arra sem vettem a fáradságot, hogy segítségért kiáltsak. Végleg egyedül maradtam. Megérdemlem!

Megérdemlem?

Most itt ülök a parkban a padon, mint valami elfuserált Rodin-gondolkodó, s a szemerkélő eső által képződött tócsában bámulok egy borostás, ápolatlan idegent.

Ki vagy te? – kérdezem a csendtől, s várom a választ, amit magam is tudok.

Te vagy az barátocskám! Te vagy bizony, önnön valóságod ebben a XXI. századi, párás fényben úszó éjszakában. Aki keres valamit, talán egy embert, egy embert, aki a saját hajánál fogva tudja kihúzni magát az ingoványból.

Lassan elparázslik a cigaretta. Már a körmömet égeti, ami sárgállik a nikotintól. A csikkről gyújtok egy másikra. Éhes vagyok, de már a gyomrom sem korog. Előkotrom a szatyorból a kétdekást, és mohón kiiszom az alján maradt zavaros valamit.

Várok! De mire? Az idő elmúlására? Vagy a még metszőbb hidegre, ami talán végleges megoldást hozhat? Esetleg örök szabadságot?

Kabátom kopott gallérjába húzom a nyakam és hallgatom a halkan szemerkélő esőcseppek koppanását. Nehezednek a pilláim. A pad hívogat. Képzeletemben meleg hitvesi ágy, puha pehelypaplannal. A pad hívogat, és jól tudom, gyenge vagyok ahhoz, hogy ellent álljak a sziréncsábításnak.

-Jó estét! – dörren váratlanul egy sztentori hang, és a képzelet törékeny porcelánja ezer darabra hullik. Két alak kontúrozódik a félhomályban. Zavartan pislogok felfelé.

-Itt nem maradhat! Kérem, hogy jöjjön velünk a rendészeti irodába! – folytatja az iménti hang határozottan, és én megadóan indulok el közöttük a sorsom felé.

 

Intermezzo

Szakállas-borostás, vén csúfság bandukol komótosan az utcán, tekintete pásztázó, bár inkább melankolikusan egykedvű. Egyszercsak megtorpan. Megtorpan egy pad előtt, ahol ugyanolyan egykedvűen, magábafordulóan ül… az ínség. Arcát vörösre cserzette a Nap, a levegő, és látszólag tudomást sem vesz a világról. A csúf pillanatnyi habozás után odalép az ínséghez, aki szinte semmiben nem különbözik nála, talán abban, hogy neki nincs teli cekkere.
- Bocsásson meg – kezdi a csúf akadozva –, bocsásson meg, hogy a múltkor olyan durván legorombítottam!
Az eddig a földet bámuló ínség lassan felemeli a fejét és kérdően néz a csúfra, aki így folytatja: - A múltkor azt vágtam a fejéhez, hogy úgyis elissza amit adok. Ne haragudjon, összekevertem valakivel! – és ezzel az ínség kezébe nyom jópár garast.
Az ínség immáron keményen néz a csúfság szemébe, aki nem bírja soká, leszegett fejjel fogja a cekkerét és szótlanul továbbállna, de az ínség hangja utoléri: - Köszönöm! – mondja, miközben mintegy zavartan morzsolgatja markában a pénzt.

A tekintetek hirtelen találkoznak, a keménység enyhül és valami megmagyarázhatatlan béke, végtelen megnyugvás árad. Mintha fehér pihetollak szállnának, pedig csak a tavaszi szél játszik a fák virágaival. Vagy mégis tollak lennének?

Egy csepp boldogság
(egy képzelt nagypapa levele)

Amikor megszülettél, még nem tudtam milyen sokat jelenthetsz nekem. Csak álltam a kórházban az üveg mögött, gyönyörködtem… és álmodtam. Nagypapát álmodtam. Álmodtam, hogy talán te leszel az a cseppnyi édesítő boldogság, amit még remélhettem egy zavaros élet keserűséggel teli poharában. Amikor először foghattalak a kezemben, ahogy éreztem az illatod, azt a mérhetetlenül tiszta illatot, ami csakis rád volt jellemző… megilletődtem. Kissé talán meg is remegtem. Furcsa érzés volt apró testedet érezni. Szinte már nem is emlékeztem milyen érzés is az, nem hittem, hogy valaha is átélhetem újra. Te közben – mint később oly’ sokszor - elaludtál a vállamon, fejed alatt a pelenka, hófehéren, akár a gyermeki lélek. Köröttünk csend, végtelen csend, s a nyugalom, mert a világ zajától óvott szinte mindenki, köztük egy ráncos arc és csontos kéz. Amolyan nagypapa-féle. Öleltelek féltőn és boldogan, miközben elárasztott valami megmagyarázhatatlan melegség, ami nem csak a nyári hőségnek volt köszönhető. Patakokban folyt rólam a víz… miattad. Még alig voltál, de már adtál. Önmagad, a belőled fakadó boldogságot, és azt hittem ez örökké így lesz.

Csöppnyi voltál, talán három-négy kiló. Csepp élet a világ olykor igaztalan és haragvó tengerében. Egy cseppnyi boldogság, amit nem lehet elmondani, csak érezni. Apránként adagolva, hetente egyszer (néha többször), mert így rendelte az ég. Nagypapát és unokát játszottunk, mert ez tűnt természetesnek. Közben múltak az órák, a hetek, a hónapok. Te gyarapodtál, növekedtél, okosodtál. Nem feledhetem az első lépéseidet, az első szavaidat, a szót, hogy „papa”. És nem feledhetek sok egyebet sem. Ahogy mindig füleztél, illetve haraptad a fülem, fogtad a kezem és húztál magaddal azzal, hogy „- Papa segíts!”, bújtál a karomba, mondván „- Papa, alszunk!”, ahogy számtalanszor ringattalak álomba, vagy amikor felriadtál és megnyugvást kerestél – majd találtál… a papánál. Közben kialakult köztünk egy sajátos, szerető-ragaszkodó kapcsolat. Pelenkázás és fürdetés, hancúroztunk és pancsoltunk, sétáltunk és rosszalkodtunk, halakat és madarakat etettünk, szereltünk, bicajoztunk, hintáztunk, fogócskáztunk, vagy ettük együtt a pizzát és a fagyit, szóval te tanultál tőlem, én pedig tőled… nagypapának lenni. Nagypapának, aki  - túl nagy szó?! – mindenét odaadta volna. Érted, neked. És hittük mindketten, hogy ennek az idillnek soha nem lesz, egyszerűen nem lehet vége.

Nem így lett, mert nem így rendeltetett. A sors mást tartogatott mindkettőnknek. Két rövidke évet. Én ezalatt talmi ábrándot űztem, hogy te lehetsz nekem az én kis „Prücsköm”, és hogy én lehetek neked az, aki valaha nekem volt a nagyapám. Ám az én reményem szétcincálta a könyörtelen valóság, a te reményed pedig – talán szerencsére - még nem érlelte ki a kor. Semmi nem fájt annyira az életben, mint az a pár perc az utolsó vasárnapon, amikor utoljára ölelhettelek. Te beszálltál a Szuziba, dobtad a búcsúpuszit, mit sem sejtve a következő napokról… a jövőről. Én pedig álltam az utcán és az est sötétjében, patakzó könnyek között, mereven néztem, ahogy távolodsz. Tudtam, hogy soha többé nem találkozhatunk.

Légy boldog kicsi Prücsök és nőj nagyra! Kívánom, hogy életedben ne érezz szükséget semmiben! Ha pedig néha mégis felrémlik benned valamilyen homályos emlék rólam, úgy érzed, valami ismeretlenül ismerős hang dúdolja füledbe a Csendes éjt, vagy csak látsz majd valamilyen ősrégi képet magadról egy bácsival, gondolj arra, hogy egy kis időre mégiscsak volt egy nagypapád. Nem igazi, csak amolyan mesterségesen összetákolt, ám akinek mégis ott élsz a szívében, és aki végtelenül szeretett. Az angyalok óvják minden lépésed!