Önsorsrontó nemzet

„…demokrácia - demokraták nélkül…”. Faludy György keserű sorai ezek Magyarországról.
És való igaz: Magyarország soha sem élt demokráciában történelme során és úgy látszik nincs is igénye rá. Magyarország nem tudja mi a demokrácia, de nem is törekszik arra, hogy megtanulja – egyáltalán: tanulja. Volt egy kis lelkesedés ugyan valamikor ’89 táján, de ez a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagyott. De miért is? Talán azért, mert az elmúlt negyed század bebizonyította, hogy sokkal jobban eldagonyázik a feudális hajlandóságában, sem mint arra, hogy akár csak egy órát is vegyen a demokrácia tanintézetében.

Ez az ország nem érdemel demokráciát.
1989-ben felcsillant egy halvány remény, de a rendszerváltás csak gengszterváltást hozott, amit sajátosan csak „eredeti tőkefelhalmozásnak” neveztek. A jelenlegi politikai és gazdasági elit ennek a zavaros, anarchikus állapotnak köszönheti létét. A büdös, olajszagú, mindenkin és mindenen átgázoló rablógazdálkodásnak. Egy országot raboltak ki éppen. És nagy tévedés azt hinni, hogy ezért a külföldi globáltőke a felelős. Nem, nem és nem! Önmagunkat raboltuk ki, miközben senki nem tett semmit. Választottunk, de nem válaszoltunk. Leginkább önmagunknak. Lettek kis- és nagykirályok, mert hisz a magyarnak nem kellett a demokrácia, mint ahogy nem kell most sem. Kényelmesebb inkább lehazudni a csillagot is az égről, mint tükörbe nézni. S mindezért szolgalélek és jobbágysors a juss, és a „welsi tartomány” immáron jóformán csak panaszt terem. Negyed század alatt eljutottunk oda, hogy lassan tízmillió talpas országa leszünk. Már most is ötmillióé vagyunk, és ha nem lennénk uniós tagok már rég’ mindannyian azok lennénk. Még ideig-óráig csurran az európai pénzcsapból, de lassan az Unió is kezdi felismerni, hogy ezeknek a magyaroknak nem érdemes segíteni. Ők nem akarnak demokráciát. Inkább éneklik a búskomor magyar- és székelyhimnuszt a Marseilles helyett, miközben marják egymást és élik önbeteljesítő balsorsukat. Aki meg esetleg mégis kíváncsi a demokrácia magasiskolájára, az veszi a vándortarisznyát és elindul a Lajtán túlra.

A magyar demokrácia ugyanolyan utópia, mint volt ezelőtt évtizedekkel. Ez az ország egyszerűen alkalmatlan a demokráciára, már csak lelki-beállítottsága, és történelme miatt is.
Ha problémája adódik, mindig külső segítséget vár, mert önmaga képtelen tenni. Ezért van az, hogy szinte élni sem tud anélkül, hogy ne lenne valaki a feje felett, aki megmondja a frankót, aki dönt – helyette és nélküle. Sajátos tulajdonsága ez a magyarnak. Egy kiváló humoristánk mondta még nem is olyan régen, hogy „a magyar nem érzi jól magát, ha nem szaros a szája”. Mert ilyenek vagyunk. Szolgalelkek. Jobbágytól a hatalmi piramis csúcsáig. Közben ügyeskedünk, lopunk, csalunk és hazudunk, és ha rajtakapnak, akkor gyorsan keresünk egy külső okot. Mert a demokrácia becsületet és önbecsülést is jelent egyben. Egy nemzet önbecsülését. Amíg ez nincs, addig minden más csak demagógia, üres szólam. Akár a magyar virtus.

A magyar nem érdemli meg a demokráciát, mert a magyar nem tanul és nem okul, hanem újra és újra visszatér abba a feudális tudatalattiba, ami számára rendeltetett. Egyszerűen képtelen szabadulni abból az önmaga által felállított hűbéresi viszonyból, amit a sors immáron több mint ezer éve neki szánt. A diktátum úgymond magyar lételem. Magyar generációk milliói éltek-élnek ebben az alárendelt, gyalázatos felfogásban. És ha ezt megénekli olykor egy-egy bárd, annak jó esetben alá’ szolgája, oszt’ jónapot.