A 22-es csapdája

Rajz: Korcsmáros Pál

Molnár Richárd, a Népszava publicistája tette fel írásában az obligát kérdést, hogy érdemes-e egyáltalán elmenni az önkormányzati választásokra. Megjegyzem: nincs egyedül ezzel a dilemmával.

Egyre inkább erősödik az emberben az a meggyőződés, hogy egy jól felépített színjátékba szeretnék akarata ellenére is belerángatni, másrészt értelmetlen is, mert hisz előre lefutott dolog az egész. A polgármesterek és önkormányzatok csak bábok, a népnek pediglen nincs szava. Ahogy másban sem.

Az önkormányzati választás – csakúgy, ahogyan a parlamenti is – csupán szemfényvesztés, a kormány „itt a piros-hol a piros” játéka. Igen, mert hisz egyértelmű a törekvés, hogy a vidék után Budapestet is teljes uralma alá hajtsa a regnáló kabinet. Mind a 23 kerületével, és a plussz egy fő Főpolgármesteri Hivatallal együtt.

Ha elmegyek szavazni, akkor legalizálom ezt a velejéig romlott, számító és egyoldalúan megalkotott választási törvényt amelyet az Orbán-kormány hozott létre. Ha nem megyek el szavazni, akkor szintúgy, mert hisz ezzel kizárom magam állampolgári jogaimból, azaz látensen támogatom az imént jellemzett rendszert. Ez az igazi 22-es csapdája!

Az őszi önkormányzati választások már egyáltalán nem az, aminek látszik. Azaz már nem is látszik, hanem az, ami. Nyílt és minden szemérem nélküli kitárulkozás. Kitárulkozása a gátlástalanságnak, prostitúciója az önkormányzatoknak. És hogy értsük is, hogy miről van szó, egy rövid szemléltető példa:

Egy dél-budapesti önkormányzat, fogadóórában. De miket beszélek, hiszen nincs is már önkormányzatiság. Konspiratív okok miatt nem nevezhető meg a kerület, elég legyen annyi, hogy a kerületi vezetése a jelen pillanatig nem tudja eldönteni, ki a városrész névadója, ezért biztos, ami biztos alapon Árpádházi Szent Erzsébetnek is, és Sisinek is állítottak szobrot.

Szóval fogadóóra a kerületi tanács építésügyi osztályán és egy bejelentő, hogy a szomszéd éppen egy égbeszökő, engedély nélküli építkezésbe fogott a telekhatárán. Az előadó úrhölgy először holmi birtokvédelemre hivatkozik és megpróbálja a klienst elhajtani, majd az érvre, hogy egy építkezés mégiscsak elsősorban az építési hatóságra tartozik, előbb sejtelmesen hallgat, majd válaszként az ügyfél kezébe nyom egy sajtpapírt. Szó szerint, mert egy névjegykártya méretű fecniről van szó, amelyen egy I. kerületi utcanév és valami elsőfokú építésügyi hatóság, meg egy telefonszám áll. Majd kedélyesen hozzáteszi, hogy 15 ezer forint lesz az ügyintézési díj, ha egyáltalán befogadják. Tetszik érteni ugye? A kerületi építésügyi hatóság immáron nem kompetens a saját kerületében, mi több még én járjam le a lábam és fizessek nem kevés összeget azért, hogy egy jogellenes és törvénytelen folyamatot leállíthassak. Éljen és virágozzék a centrális erőtér, illetve éljen a megbonthatatlan engedély nélküli épület. Ennyit az önkormányzatiságról, ami immáron sem gyakorlatban, sem szóban nem jelent önállóságot. Akkor mire is tartjuk fenn közpénzből ezt a gittegyletet, fizetjük ki a sok, fecniosztogató naplopót az adófizetők pénzéből? – teszi fel az ember a költői kérdést, majd csak legyint. És közben egyre erősödik benne az elhatározás, hogy szarik az egészre, nem megy el szavazni, és az ügyes-bajos dolgait elintézi a farkastörvények szerint (értsd: ököljog). Mert normális törvény nincs, jogkövetés szintúgy, marad tehát a jól bevált „magyar virtus”, mert ugyebár lenyilazni nem csak macskákat lehet.
De hisz’ fent is ezt csinálják. Meg különben is: manapság a nap is csak arra süt, aki kiharcolja magának. Kapával, kaszával, vadászpuskával, nota bene készenlétisekkel és biztonságiakkal, traktorral, vagy láncfűrésszel, és lehetőleg az éjszaka sötétjében. A jogot és a törvényt meg felejtsük el. Én azért, ha a kormány helyében lennék, sürgősen stratégiai megállapodást kötnék valami feketezsák gyártó multival.