Apró, kopott bódé a koszos, zajos buszmegállóban. Nincs
cégér, nincs pöffeszkedő felirat, csak az ajtó mellet fényesen csilingelő apró
kacatok és az újságlapnyi kirakat jelzi, hogy ez egy áruda. Egy ősrégi trafik.
Akkor is állt már, amikor még gyerek voltam és kakasos égetett-cukor nyalókát
vásároltam és akkor is állt, amikor már felnőttként egy pakli cigarettáért
tértem be.
Ősrégi trafik. Ugyanolyan ősrégi, mint maga a tulajdonosa,
az idős hölgy. Meg van vagy százéves. Vagy csak nekem tűnik úgy?
Amióta az eszem tudom ott ült mindig a pult túloldalán,
hajnaltól napnyugtáig, vagy annál is tovább, évtizedeken át, az év minden
hetében, a hét minden napján. Nem volt soha alkalmazottja, nem voltak
nagyratörő ábrándjai, csak ez a trafikja, amely biztosította neki a napi
betevőt, amely körbeölelte őt óvón, mint egy meleg takaró, vagy mint egy jó
anya.
Belépek most is, mint oly gyakran. Reccsen az öreg padló és
ismerős szag csap meg. A dohnak, az apró csecsebecséknek és a dohány illatának
sajátos keveréke, ami maga az idő. Az idő szaga.
A hölgy most is ott ül a pult mögött. Görnyedt háttal,
fáradt tekintettel és ugyanolyan fáradt mozdulattal veszi tudomásul
jelenlétemet. A rövid, talán túlságosan is kurta köszönésen kívül nem hangzik
szó. Némán nyúl maga mögé és veszi le a polcról a szokásos pakli cigarettát,
hiszen ismer ő jól ugyanúgy, ahogyan a többieket, tudja ö minden vevőjének a
szokásait. Az enyémet is.
Szinte csikorognak a mozdulatai. Fáradtan, megkeseredetten…
végtelenül szomorúan. Mert valami most haldoklik. Valami, ami nagyon fontos
volt számára, ami többet jelentett mindennél. A bódé!
Mert ez a bódé nem csak egy munkahely, nem csak egy szimpla
trafik, hanem maga az élet. A megtestesült múlt és a tragikus jelen, amellyel
valamiféle furcsa szimbiózisba került. És ha ez az anya, ez a bódé most meghal,
akkor meghal ő is. Most még lüktet benne valami, de ez a lüktetés valami más.
Az utolsó dobbanások rendszertelen ütemét érezni, az utolsó lélegzetvételek
hörgését lehet hallani. Az elmúlásét. A kegyetlen, erőszakos elmúlásét.
Apró, kopott bódé a koszos, zajos buszmegállóban. Benn a
dohnak, az apró csecsebecséknek és a dohány illatának jellegzetes szaga, amibe
oly jó volt mélyen beleszippantani, de ami most szinte fojt. Menekülök. Kinn a
bódé előtt reszkető kézzel tekerem le az imént vásárolt cigaretta
celofánboritását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése