A probléma

Dübörög a zsoltibácsizás ezerrel. És a nép, az istenadta nép kajálja mint a mannát. Pedig nem ennyire fekete-fehér a dolog.
Azt senki meg nem kérdi, hogyan kerülnek/kerültek a "problémás" gyerekek ezekbe a "problémás" intézetekbe és miként váltak társadalmi, ill. politikai problémává. Mindennel foglalkozunk, csak az alapkérdéssel nem. Pedig az alapkérdés már hosszú évtizedek – ha nem évszázadok – óta probléma.
Elcsesszük az életünket, elcsesszük a világot, háborúkkal, ínséggel, a saját gyarlóságainkkal és közben nem foglalkozunk az utódainkkal, akiket megcsináltunk és világra pottyantottunk, hol unalomból, hol kényszerből, hol ösztönből, de a legritkább esetben felelősséggel.

Én a '70-es, '80-as, '90-es években elég sűrűn megfordultam az ilyen "problémás" intézetek környékén. Hol Óbudán, hol Rákospalotán, hol Fóton – mikor hogy. Láttam mivé fejlődnek, nevelődnek, illetve nevelik magukat ezekben a közösségekben. Láttam bakfis lányokat éjjel átmászni a kerítésen, majd taxival elszáguldani a kocsisorra. Láttam siheder fiúkat ugyanígy, majd bandába verődve érdeket érvényesíteni az éjszakában. Láttam hogyan verik egymást talmi ábrándokért, vagy pillanatnyi haszonért. Láttam miként válnak ezek a lelkek börtöntöltelékké, vagy áldozattá. És láttam, hogyan válnak szinte egyik napról a másikra gyerekből felnőtté, ahogy megtapasztalják a valóságot. Mert bizony egy ilyen nevelőintézetben hamar felnő az ember… és hamar rászokik a hazugságra is.

Nem, barátocskáim, nem a gyerekekkel van a gond, hanem velünk, felnőttekkel! Mi járunk előttük rossz példával, mi erőltetjük rájuk hazugságainkat, saját mocskos vágyainkat és taszítjuk őket a helytelen viselkedésbe…. majd amikor a gyerek emiatt kezd deviánssá válni, egy könnyed kézmozdulattal nevelőintézetbe dugjuk, mondván: "Majd ott kinevelik belőle.". És ha ezt mondja család, ezt mondja a nevelői szolgálat, ezt mondja a bíró és a gyermekpszichológus is, akkor az úgy van jól.

Higgyétek el, ezek a gyerekek vastagon leszarják a nevelőket, bíróságokat és pszichológusokat. Nem is értik, hogy tulajdonképpen mit is akarnak tőlük. Semmi másra nem vágynak, mint mindenki más. Néhány jó szóra, kis odafigyelésre, de legfőképp stabilitásra, amit az a közeg, ahová kerültek, nem tud megadni. Ezt csak a család tudná nyújtani. A család, amely kitaszította őket, a család, amelyben nincs jó szó, nincs stabilitás, nincs jó példa, csak bizonytalanság, gyűlölet és megnemértés.

Igen, barátocskáim! A "zsoltibácsik" tulajdonképpen bennünk élnek, amikor nem tanúsítunk elég figyelmet a gyerekeink iránt, vagy amikor a környezetünket tesszük a gyerek számára élhetetlenné.
Nem a gyerek a problémás, nem a gyerek a probléma. A probléma mi magunk vagyunk!