Elnézegetvén itt a képeket... Szörnyű!
Számomra a megdöbbentő, hogy mindhárom sávban egy-egy kamiont látok, mint valami betonfalat.... mögöttük széttörve, kiégve a kisebb autók tömege. És ez igencsak elgondolkodtat.
Nem, nem bántani akarom a kamionosokat. Nehéz élet az, van nekik gondjuk elég, de...
De tök mindegy, hogy porvihar, hóvihar, köd, zivatar, vagy bármi más. Bennem felmerül a kérdés, hogy valóban profik vezetik ezeket a monstrumokat? Tudatosul bennük, hogy a maguk 40 tonnája micsoda rombolóenergiát képvisel? Vajon elég képzettek a vészhelyzetek kivédése, vagy a rendkivüli helyzetek kezelése terén?
Ismerem
az M1 azon szakaszát (is), járok arra eleget. Veszélyes szakasz bármelyik
évszakban. Vajon illik-e 89 km/h-val belerongyolni egy több száz méterről már
látható porviharba? Mert a fedélzeti kamera tanúsága szerint ez történt, majd
egy kétségbeesett kormányelrántás… és a többi néma csend.
Vajon mennyire gondolkodott előre ez a sofőr? Tiz méter, húsz, ötven? És
cseppet sem lehet vigasz, hogy a többiek meg százharminccal mentek, hisz ő egy
„profi”… vagy ilyesmi. Három millió kilométerrel a hátam mögött (ez annyi,
mintha tizszer megjártam volna a Föld-Hold távolságot) teszem fel ezeket a
kérdéseket.
Most
nyilván szerteágazó vizsgálat indul. Pró és kontra veszik a dolgokat, keresvén
az okokat és felelősöket. De vajon elgondolkodunk-e önmagunkon? Például azon,
hogy amikor egy gépkocsiba ülünk, akkor egy „fegyvert” kapunk a kezünkbe. Ezt a
fegyvert pedig úgy hivják; mozgási energia. Vajon elég felelősséggel birunk,
amikor ezt kezelni próbáljuk? Van elég képzettségünk, tehetségünk – de főleg
értelmünk – egy ilyesféle „fegyvertartásra”?
Nézegetem a másnapi helyszini fotókat. Vannak árulkodó jelek, hogy itt valami
szörnyű történt. De az élet megy tovább… akár százharminccal is. Vajon eszünkbe
jut-e mindez, amikor a sebtében javitott útfelületről felvert murva kopogását
halljuk a kocsink alján?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése