Kékcukros-bácsik

Nyilván sokan emlékeznek még (hiszen nem is oly régen történt és éppenséggel nem az Óperenciás tengeren túl) egy Mundo Giorgo Richárd nevű, nemezsüveges vérmagyar garázdaságára. Ez a Ricsi gyerek – még az átkos demokratikus időkben – egy bizonyos Tilos Rádió előtt taposta önkívületi állapotban az izraeli zászlót. Hogy önkívületben leledzett a szentem, azt a bíróság állapította meg és látta bizonyítottnak, mégpedig egy bizonyos kékcukorka hatására, amit valaki erőszakkal tuszakolt a Ricsi fiú szájába.
Ennek a cukorkának az a különleges hatása, hogy totális emlékezetkiesést okoz. A Ricsi sem emlékezett arra, hogy meggyalázta volna Izrael állam nemzeti jelképét.

Nos, úgy látszik, hogy a kékcukorka most reneszánszát éli, mert megint fölbukkant. Azért mondom, hogy „úgy látszik”, mert egy magát politikusnak nevező, bizonyos L. Simon László nevű illetőnél kísértetiesen ugyanazok a tünetek jöttek elő. Ugyanis L. Simon sem emlékezik olyasmire, hogy „nehéz lesz az élet a Hír TV-nél” szavakkal fenyegetett volna bárkit is, mi több bizonyítékokat kért.

Nem vagyok egy jós, de (mutatom!) ide a rozsdás bökőt, hogy az ügyvéd, az ügyészség és a Kúria (így, együtt) majd bebizonyítja, hogy L. Simon a körülmények és a neoliberál fondorlatok áldozata és őt valaki megerőszakolta egy kékcukorral. Meglehet pont a hírtévés riporter. Ergo: a riportert le lehet sittelni, L. Simon meg élheti világát és rukkolhat ki tovább a jobbnál jobb rezsicsökkentő ötletekkel. Azokat meg amúgy is zabálja a memóriaínségben szenvedő nagyérdemű. Nyilván szintén a kékcukorka hatására.

Mondom én: a kékcukorka reneszánszát éli. És mivel Magyarország amúgy is jobban teljesít (ezen a téren is), így leszünk mi a kékcukros-bácsik és amnézia országa.