Ki játszik az életekkel?

Fotó: Topnews

Balogh István, a Gyermekrák Alapítvány elnökének véleménye szerint, a sajtó a gyerekek életével játszik, amikor lejárató sajtókampányt (?!) indít az alapítvány ellen.
Nos, hogy ki játszik a gyerekek (és nem csak a gyerekek) életével, arról hosszasan lehetne vitatkozni. De nem érdemes. Az viszont jó lenne, ha Balogh úr tudatáig eljutna, hogy a sajtónak az elsődleges dolga, hogy feltárja, illetve felhívja a figyelmet a közéletet érintő anomáliákra, visszaélésekre. Az olyanokra, mint amilyen Balogh István elnököt arra ragadtatta, hogy a sajtót támadja, ahelyett, hogy önkritikát gyakorolna.

Szóval ki is játszik az életekkel?

Például egy alapítványi elnök, aki saját céljaira használja a köz által gondjaira bízott tárgyi javakat és értékeket? Akinek a több mint félmilliós, a kuratórium által megszavazott fizetéséből nem telik sem saját autóra, sem taxira, istenuccse bérletre, inkább szaporítja a beteg gyerekek szállítására biztosított alapítványi esetkocsi futásteljesítményét. Azt is a közlekedés szabályainak megsértésével. Hátha sűrűbben kell akkor szervizelni, és akkor aztán lehet a beteg gyerekeket - taxiztatni. Például.

Persze megértem én, hogy kell a pénz a villanyszámlára (más tizedennyiből próbálja kifizetni), meg hát ő mégsem egy Bokros Lajos, akinek nem zsenánt villamosozni. Arra azért kíváncsi lennék, hogy a kamerák által kiváló minőségben rögzített felvételek alapján esetlegesen kirótt büntetést ki fizeti majd ki? Nyilván azt is az alapítvány.  Mert hogy nem Balogh úr, az biztos. Ő mossa kezeit és a sofőr a hibás. A kukahurcoló sofőr, aki teljesítette a nagyon elfoglalt, nagyon vak és nagyon felháborodott „ura” parancsát. Mert ha nem, akkor ki van rúgva. Ez van! Ilyen világot élünk

De tulajdonképpen miért is csodálkozunk!?

A magyar egészségügyi (és nem csak az egészségügyi) közalapítványokra jellemző, hogy a bevételeik (például az 1% is) nagy része elmegy az alapítvány működtetésére és csak nagyjából egytizednyi összeg az, amennyi a tényleges célra jut. Akár a rákos gyerekek gyógyítására. És akkor még itt vannak a pénzzel oly könnyelműen bánó alapítványi elnökök, igazgatók, vezetők. Az egyház (leginkább a katolikus egyház) kezelésében levő intézményekről és alapítványokról meg inkább ne is beszéljünk, mert az ő gazdálkodásaikat csak a Jóisten ellenőrizheti. Mert amilyen az ország, olyanok az alapítványai is.

A magyar szociális és egészségügy romokban. Nincs eszköz, nincs szakember (országon belül). Egy-egy rákos gyermek megmentéséért naponta tucatnyi felhívás, kérés érkezik a közösségi oldalakra, alapítvány ide-, kuratórium oda. Egy infarktusos esethez egy óra (órák) alatt jut el a mentő, hónapokat, éveket kell várni olykor életmentő beavatkozásokra. Manapság akinek nincs pénze, az jobb, ha lassan elássa magát, semhogy valamelyik egészségügyi intézménybe kerüljön. A ténylegesen karitatív tevékenységet végző szervezeteket ellehetetlenítik (lásd Iványi Gábor), emberek várnak egy tál levesre hosszú tömött sorokban, halnak éhen, fagynak meg otthonaikban vagy közterületeken, netán menekülnek öngyilkosságba, amíg a kényelmes urak élnek és virulnak. És nagyon felháborodnak, ha kiderülnek a kisded játékaik, visszaéléseik, hűtlen kezelésük.

Tehát kedves Balogh úr! Jobban el kellene gondolkodnia azon, hogy tulajdonképpen ki, és hogyan is játszik az életekkel. Leginkább a gyerekek életével. A jövő nemzedékének életével.