Ratkó-cunami III

Fotó: World Press fotó

Többször is foglalkoztam már a Plajbászblog hasábjain az általam csak Ratkó-cunaminak keresztelt, szociális és társadalmi katasztrófával is felérő jelenséggel. Nevezetesen azzal a problémával, hogy a Ratkó-korszak szülöttei most kezdik elérni a nyugdíjkorhatárt, illetve kezdenek tömegesen nyugdíjba vonulni, ami összeomlással fenyegeti az állam szociális ellátó-rendszerét.

Egy villamoson (de lehetett volna bárhol) elhangzó, fiatalok közötti párbeszéd késztetett arra, hogy felhozzam újra a témát.

Több fiataltól és középkorútól hallottam már azt, hogy ők azok, akik eltartják a nyugdíjasokat, meg azt is, hogy legszívesebben a pokolba küldenék őket, mert szerintük minden jólétük kerékkötői a nyugdíjasok, akik felélik az ő munkájuk gyümölcsét.

Csak felhívnám a figyelmet, hogy a jelenlegi nyugdíjkorhatár 65 év, nőknél 62, vagy 40 ledolgozott év. A magyarországi átlagéletkor férfiaknál 68, nőknél 72 év. Ebből könnyen kiszámítható, hogy egy átlagos nyugdíjas kb. 5-6 évig élvezheti a nyugdíjas „eltartás” minden áldását(?!). Ezzel szemben egy fiatal felnevelése, majd szárnyrabocsátása az életbe cca. 20-25 év, talnulmányainak befejezésének függvényében. Tehát szintén az arányosság elvét tekintve ki tart el kit, és mennyi ideig? Jó lenne, ha ezen elgondolkoznának azok a vehemens fiatalok, akik úgy érzik, hogy jelenleg ők termelik ki a GDP jelentős hányadát és úgy érzik, hogy a nyugdíjasok most nekik tartoznak. Hát nem, kedves fiatal és középkorú „sztahanovisták”! A fentieket figyelembe véve még van mit ledolgozni a nyugdíjasokkal szemben fennálló tartozásból. És ezen az sem segít, ha azt vágják a szülők-nagyszülők fejéhez, hogy „nem én akartam a világra jönni”.

Ezen rövid – nyilván számos kritikát kiváltó - generációs bevezető után, most nézzük a tényeket:

A magyar társadalmi-gazdasági rendszer jelenleg olyan kritikus éveket él, amelynek kiváltó oka a jelenlegi kormányzás dilettantizmusa. A munkaképes fiatalok jelentős része vándorol ki külföldre, a jobb megélhetés reményében, s számosan vannak közöttük olyanok, akik úgy indultak neki a világnak, hogy felégettek maguk mögött minden hidat. Bátran állíthatjuk, hogy ezek a „külföldi munkavállalók” nem, vagy csak igen kis részben gazdagítják a magyar költségvetést. Az ő számuk már jóval 500 000 fölött van, s nem kell nagy jóstehetség, hogy ez a szám a jövőben csak emelkedni fog, egy éven belül elérheti akár a milliós nagyságrendet is. Ez pedig azt jelenti, hogy a 3,5 milliós munkavégzőből (adó és járulékfizetőből) közel egyharmad már nem Magyarországot gazdagítja.
Ezzel szemben itt van egy csökkenő népesség és elöregedő társadalom. Mi lesz itt pár év múlva? Nyugdíjasok országa? Meglehet. Most már csak azt kell valahogy kigondolni, hogy mit fog csinálni a kormány akkor, ha nem marad  itt más , mint a jelentős számú időskorú? Vajon akkor is megtiltják a nyugdíj melletti munkavégzést? Ugyanis a kormány egyik legnagyobb baklövése volt az a törvény, amely megtiltotta, illetve korlátozta a nyugdíj melletti munkavégzést, vagy vállalkozást. Most nyilván sokan háborognak, hogy igenis ez így jó, mert a nyugdíjas már ne vegye el a fiatalok elől a munkalehetőséget. Csakhogy a fiatalok nem azért hagyják el az országot, mert nincs munka (persze ez is, de hát más országokban sem alacsony a munkanélküliségi mutató), hanem azért, mert megszégyenítően alacsony a bérezésük, a jogi és gazdasági anomáliák miatt bizonytalan a jövőjük. Kölcsönökre, adósságra pedig nem lehet családot alapítani, hiszen a mostani adóshelyzet is már generációkon átívelő (számos példa van rá, hogy a képzés, vállalkozás költségén kívül a gyerekek által fészekrakásra felvett hiteleket is már a szülök, nagyszülők ingó- és ingatlanvagyona bánja - egy élet munkája.).

Szóval a Ratkó-cunami most kezd az egekbe szökni. És a kormány - ahelyett, hogy lehetőséget biztosítana a nyugdíjasoknak arra, hogy eltartsák magukat, illetve segítség családtagjaikat – minden módon akadályozza boldogulásukat. Ergo: önmaga alatt vágja a fát. Mert fiatal nem lesz, aki fenntartsa az államot, az idősebbek meg eleve ki vannak zárva. Ez az igazi huszonkettes csapdája. Az a csapda, amelybe a kormány saját maga mászott bele.

A nyugdíj – bármily kevés is – nem adomány, hanem szerzett jog. Egy élet munkájának szerzett joga, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. Ezt elvenni, illetve korlátozni – pláne megadóztatni - nem lehet. Annak pedig örüljön az állam, ha egy nyugdíjas a nyugdíja mellett még dolgozik is. Egyrészt gazdagítja a költségvetést, másrészt nem kell kuncsorognia segélyekért és alamizsnáért az államhoz, annak érdekében, hogy kifizesse a rezsijét. Uram bocsá’, még enni is jut. Nem kell szociális temetést kitalálni, nem kell naponta azt nézni, hogy nyugdíjasok ezrei állnak sorba az ingyenkonyháknál egy tál levesért, nem kell szociális hálózatot fenntartani olyasmiért, amelyet egyébként nem igényelne egy nyugdíjas.

Apropó, rezsikökkentés: Én még nem találkoztam olyan nyugdíjassal (a kevés kivételtől eltekintve), aki dúskált volna a javakban. Egy átlag nyugdíjas behúzza fülét-farkát, minimális villanyt, gázt használ, vagy egyáltalán nem használ energiát, s ennek folyományaként nem élvezi a rezsikökkentés „áldásos” hatásait sem, bármennyire is narancsra van festve. Manapság már nincs ingyenutazás sem, ergo méginkább röghöz van kötve. Négy fal között gubbaszt, és azon gondolkodik, hogy lakjon, vagy egyen. A tranzakciós díjak miatt nem engedheti meg magának, hogy utalják a nyugdíját, inkább kinn áll a kapuban és várja pénzespostást. És pluszban még abból a semmiből is a gyerekét, unokáját segíti és nem fordítva, szülőtartási törvény ide, vagy oda. Ilyenek a nyugdíjasok és ilyen az élet. De élet ez? Nem hinném. És ráadásul itt vannak azok, akiknek a kritikáit naponta el kell viselniük, akik legszívesebben szeretetotthonba zárnák őket a lakásukért, házukért (amit egy nagyszülő, vagy szülő amúgy is beáldozna a gyerekéért, ha a szükség úgy hozza), akik lelöknék őket a Taigetoszról, mindenféle mondvacsinált okok miatt.

Azt mondják, hogy az az állam, amelyik nem becsüli meg az idős polgárait, nem érdemli meg, hogy fennmaradjon. Az olyan világ, amelyik mit sem törődik a megfontolt, bölcs élettapasztalattal, mi több elveti azt, megérdemli, hogy átélje mindazt a negatívumot, amit csak a saját kárán tapasztalhat, tanulhat meg.

„Nézd, mint boszorkány korhadt seprűnyélen,

ül egy vénasszony itt a járdaszélen,

s gerince görbe, mint a pléhkanál.

Csókját hajdan vert aranyra mérte,

és tótágast állt Párizs ura érte,

s markodból most egy rézfillérre vár.

Hát köpd szemen, ha van pofád hozzája,

és menj tovább büdös paraszt,

de gondolj egyszer nődre, s anyádra

és dobj ölébe egy lyukas garast.”

(Francois Villon – Ballada a szép fegyvermesterné vénségéről - részlet)