Nemzeti tojás

Fotó: Dzvonár Erzsébet - Plajbászblog

Manapság kishazánkban már minden nemzeti. Van alkotmány híján nemzeti alaptörvényünk kisasztallal és a hozzávaló bírói virtualitással. Van nemzeti együttműködésünk, ahol az együvé tartozást leginkább a megosztottságuk fejezi ki, és van nemzeti konzultációnk (momentán a haza körbekerítéséről), amiből a főkonzulens „csak” a nemzet uszkve 90%-át felejtette ki. Van nemzeti választási-szavazási akármink, amelynek valahogy nem akaródzik a szavazást patronálni, sem tisztán, sem népileg, és van nemzeti adóelkerülési főhivatalunk is tolmács nélkül. Aztán van nekünk nemzeti vágtánk, amúgy Gábriel of around, és van nékünk nemzeti trafikunk ugyebár, ahol a Puskás-bortól(?!) kezdve, az erőmű-alkatrészen át a bulvárszemétig mostanság már mindent lehet kapni (vasárnap is), kivéve… kivéve a Népszavát. Az efféle igények beterjesztőinek leginkább ilyesféle válasz a jussuk: „Mi ilyen újságokat nem tartunk!”. És míly meglepő, az ilyen nemzeti kereskedői hozzáállást és megnyilatkozást véletlenül sem ellenőrzi egyetlen nemzeti fogyasztóvédő sem.
Ám a csodák csodája, a nemzeti non plus ultra, nem a fentiek és nem is Óz, hanem ez a fotón is megörökített nemzeti csoda - a tojás. A tojás, amely nem is tudott róla, hogy immáron - természetesen az elmaradhatatlan narancsszín alapon - nemzetivé nőtte ki magát. Mert egyes lelemények úgy drágítják a tutit, hogy odafirkantják a „nemzeti” jelzőt, legyen az import, vagy hazai. A kérdés már csak az, hogy a készség, amely ezt a hirdetményt produkálta, mennyire volt átitatva nemzeti öntudattal? Véleményem szerint körülbelül annyira, mint egy tyúk. Amúgy sekélyalmosan.