Verseim (vidám versek)

Kobzi János

Esperes mese

Nemrég megesett velem

- Felső-Kenderesen -

e szégyenletes eset.

Mégpedig jelesen,

s ténylegesen

a következőképpen:

Faltam a levest éppen délben,

ülvén egy zongoraszéken,

miközben arám szipogta bánatába,

bele a fajansztálba,

hogy kék lesz a párta.

Míg én bámultam  rája,

mint ökör a festett fára,

vagy mint pók a kövér legyet,

mondja bele a pofámba:

 - Nem érted a lényeget!

Nesze! Egyed! -

s  elém lök egy tésztahegyet.

Merthogy ő várta a tesztet,

míg főzte a tésztát,

ami meg is jött hamarjába,

oszt’ kék lett, akár a leendő párta,

vagy,  mint a vödör karimája.

Nem voltam hát rest,

felkerestem az esperest,

s szederjes fejjel

a dolgot eképp’ ecseteltem:

 - Megesett az eset,

a kígyó a likba,

ő meg teherbe esett.

Igyekeztünk mi lelkesen,

hogy arám tüllt vehessen,

oltárnál fehérbe lehessen,

de hiába minden szándék

dombort szült a játék.

Kérdeztem: - Mi legyen hát? -

s néztem a papi fapofát.

Ő csak hümmögött

a brokát mögött,

meg vont egy rövid vállat,

míg elrendezte az ostyástálat,

s vakarta állán a borostát.

De hamar átlátta a rostát,

s jött is a bölcs ítélet:

- Fiam! Mivel a dolog már túlérett,

legyen egyel nagyobb a ruhaméret.

Intézzük a nászt, mint rendesen –

- s ecsetelte úgy magában csendesen:

- Csak nehogy a lépcsőn hasraessen!

S míg a reverendát lassan levette,

nem másként

csak ráadásként

hamiskásan hozzátette:

No, hogy a Nap árnyékot ne vessen,

s egy koldulóbarát is keressen

néhány tálentumot -

hát írunk dátumot!

Visszamenőlegesen!

Kobzi János

Zokszó torzó

Azt mondja az oldalborda

-míg elzavart a vegyesboltba-

hogy örökkön mást se csinálok,

mint hasztalan verset farigcsálok.

Én meg – mint rendesen –

magamban  mondok csendesen:

Most! Most a sarkamra állok!

De harmadnap sem prostestálok.

Kobzi János

Levél egy vizslától I.

Nevem Morzsa.

Születtem Pest mellett, jó melegben, egy kenelben.

Apám Morgó, anyám Rózsa, így lettem én Morzsa.

Az emlőn nyolcan lógtunk, de mivel kilencen voltunk,

engem az utcára tettek – a gazdik, a szentek,

maradtam hát árva, mert beraktak egy kutya-lelencházba.

Az időt ott úgy mulattam, hogy szép, érces hangon ugattam.

Fel is figyelt rám a kántor, a szomszédos kutyaiskolából.

Sorsom akkor nagyot fordult. A zárban kulcs csikordult,

s én végre szabad lettem, nyolvankilencben, Pesten.

Tanultam kutyaszorgalommal, - mit sem törődve a volt alommal,

kacsáztam, vadásztam, a kutyaranglétrán egyre magasabbra másztam.

Én lettem a fő-magyar vizsla, narancsszőrű polgár-alkimista.

Hogy pennát ragadtam, s e keserű levelet papírra kapartam,

annak oka: „Anyám! Én nem ilyen lovat akartam!”

Történt pedig, még ’98-ban, az arany-kutyakorban,

hogy végre nagykutya lettem, egész nap a kutyaházban hevertem.

Vakkantásom szent volt, s én azt hittem végig, a kutyaugatás felhangzik az égig,

de nem így fordult. Egy loncsos kuvasz nekem mordult,

s vele az egész átkozott falka, az összes magyar panelfajta.

Hörögtek, acsarogtak, s addig kapartak, míg a jó meleg ólból ki nem martak.

Most megint, mint kivert kutya állok, elhatároztam hát, hogy protestálok.

Véreim! Magyar vizslák, kik fenn laktok a Holdban!

Jó ott nekem, ahol voltam, s nem egy bolhás juhakolban.

Pedigrém – igaz - nincs, de vizsla vagyok, minden vizslák közt a legnagyobb,

s ha megint mögém álltok – meglátjátok -, gondom lesz rátok.

Négy év volt a kutyaélet, tett kell ide nem ígéret.

Ismét lesz cupák, zsíros konc, s nem csak hitvány torzsa -

- ezt vonítja nektek a vezér, I. Vizsla, a rettenthetetlen Morzsa.

Kobzi János

Levél egy vizslától  II.

Véreim, keneltársaim, kik torkotok szegeztétek a Holdra!

Én szólok ismét, a rettenthetetlen Morzsa!

Minden magyar vizslák felkent ura!

Lám, nem hiába ugráltam a kertkapura.

Örömmel jelentem, hogy a házat újra birtokba vettem!

És mindez velem hogy megesett?

Eh, kutyakomédia, fatális baleset!

De az érthetőség végett, most elmesélek egy versszerűséget:

Jól éreztem magam még ’98-ban,

odabenn, a meleg kutyaólban,

de forrt a vérem és olykor hosszan elcsatangoltam.

A gazda végül ráunt a sok macerára,

fogta hát, és 2002-ben kitett az utcára.

Hiába kapartam, s rágtam a kilincset,

meg kellett szoknom újra a nincset.

Féltem a sintértől, hát nyüszítettem halkan,

nomeg vonítottam, míg a dögöt faltam.

Voltam északon és délen, keleten, nyugaton,

gondoltam a szomszédot majd jól megugatom

-hisz’ ezért volnék elvégre-

de bot, s husáng lett a dolog vége

Nyolc év ínség jutott – kivertkutya-élet,

de elhatároztam, hogy mégsem henyélek.

Fogtam számos patkányt, s mégszámosabb nyulat,

-a sok kóbor ebet ette az ámulat-,

ám mégis hazavettem az utat.

Hoztam hát magammal megannyi társat

– nem tizet, legalább százat,

kilógó nyelvvel loholtak utánam

- ó, hogy én mennyire utáltam

a nyáladzó szagukat.

Sikereim látva e kényszerű portyán

termett utánam korcs csakúgy, mint toportyán.

Friss hús és konc - ebben reménykedtek,

így csaholásomra igencsak nekiveselkedtek.

Űztek mindent, mi mozgott, s mit a mezőn láttak:

tyúkot, kakast, őzet, vagy amit épp találtak.

Én meg közben vágytam újra csak az ólra,

meg persze a sok dicsérő szóra,

mert a szeme akárhogy is gúvad

mégsem lehet örökké egy vezér-vizsla dúvad.

Az utcaélet így hát sikerré kerekedett,

s megváltozott közben az ebrendelet,

„Kutyát az utcára tenni nem lehet!”-

vakogtam bele a teliholdba

én az Alfahím, a rettenthetetlen Morzsa!