(1999 március 17. Neonáci csoport koszorút helyezett a tabáni Erzsébet Királyné szobor talapzatára)
Kobzi János
Vészharang 1999
Sötét árny lebbent. Láttad őt, - a démont,
Ki véres ecsettel festette az alkonyt,
Szívedben gyűlölet húzott fekete bakancsot,
S Te nem hallottad a zúgó vészharangot,
Hisz oly távol az Auróra
Emlékszel !?
Ugye emlékszel vén Európa ?
Láng tört az égre, a hazugság lángja,
Százezrek kiálták : - Árja ! Árja ! Árja !
Kar lendült kar mellett, éltetve hamis idolt,
- a vészharang reszket, üvölt, sikolt,
De Te hallgattál inkább harsonaszóra !
Emlékszel !?
Ugye emlékszel vén Európa ?
Késő. A démon rohant, mint viharfelleg,
torkából fröcsögve szórta a halált,
milliók sírtak, s sirattak holt lelket,
Tiszta testük mocskos füsté vált.
Vér hullt a fehér hóra,
Emlékszel !?
Ugye emlékszel vén Európa ?
Mennyi kín, szenvedés nyitott fel
káprázattól elvakult szemet.
S mennyi szív hörögte, vicsorgta
a rettegett " führer " nevet.
Bűzös pince mélyén vártak a BÉKE szóra,
Emlékszel !?
Ugye emlékszel vén Európa ?
Emberöltő távlatából,
Merengve néma mementón,
Emléket takar jótékony fátyol,
De újra halk vészharang szól.
Lidérces álom : A démon, - kezében fehér virág ,
S én némán kiáltom :
Európa ! Emlékezz !!!
Emlékezz forrongó világ !
Újsághír: „Egy hajléktalan holttestére bukkantak járókelők a belvárosi Szent István bazilika építési területén. Halálát kihűlés okozta.”
Kobzi János
A koldus és a kutya
Ősz koldus kunyerál esengve,
hajával a szél jár őrült keringőt.
Korcs kutya gömbölyöd mellette,
a város főterén, a templom előtt
Nincs vagyona, sem cifra vára,
nem jelent semmit a karácsony délelőtt.
Loncsos kutya lett mostanra családja,
és övé a főtér, a templom előtt.
Számára lakattal zárva az Isten háza,
s rég nem látta az álszent püspököt,
ki egykor a porba alázta,
ott a főtéren, a templom előtt.
Pedig csak egy vekni cipót lopott,
mit a penész már félig benőtt,
ám mégis érte száz átkot kapott,
ott a főtéren, a templom előtt.
S most görcsös kezét kenyérért nyújtja,
ám undorral lökik félre őt,
bár az éhség néha földre sújtja,
ott a főtéren, a templom előtt
Sirám mégsem hagyja el ajkát.
Nem kárhoztat papot, urat, sem riszáló nőt,
csak némán tartja újra a markát,
ott a főtéren, a templom előtt.
Metsző hideg szabta az ünnep estét,
de csak egy árny vette észre Őt.
S míg ájtatos lelkek benn az Urat keresték,
a koldus reszketett a templom előtt.
A halál nesztelen hozzá lépett,
köszöntve alázattal az elmenőt,
s vállára hóból palástot terített,
a város főterén, a templom előtt
Bár sovány testét áldott meleg járta át,
szemére csontos kéz örök álmot szőtt,
s csak Ő hallhatta az angyalok karát,
éjfélkor a főtéren, a templom előtt
Mire eljött ismét a lusta hajnal,
s rőt fény árasztott el ezernyi tetőt,
csak egy csapzott kutya szűkölt halkan,
a város főterén, a templom előtt.
Kobzi János
Prológus
Sorsom e kis epizódja mindörökre belém égett,
s el nem feledhetem soha, mire akkor, s ott tanított az élet :
- Nem biztos, hogy ártón jő a bénító rabság,
ám halálod hozhatja a hirtelen szabadság !
Requiem egy feketerigóért
Majd emberöltő telt el
míg a bátorságot vettem,
s a bennem feszülő furdalást
- egy madár haláláról -,
e szomorú rigmussal
papírra vetettem.
Kicsinyt vásott lurkóként - tán tíz éves lehettem -,
loptam a nyári napokat boldog önfeledten.
Fönn szikrázón ragyogott az ég,
a tücskök versenyt hegedültek mellettem,
s én bőszen vadásztam rájuk.
A gondot hírből sem ismertem.
A város szélén, a hegyoldalon,
állt nagyapám festői háza
a Péterhegyi Határsoron.
Gyümölcsöskert roskadó fákkal,
erdő, mező, kis patakkal mellette,
mely akkor nekem a fél világot jelentette.
Nap-nap után az erdőt jártam,
s fedeztem fel ezernyi új csodát
lapályban, s vízmosásban
hallgattam az élet ritmusát.
S így leltem meg a szurdok falában
a fészkén költő rigómamát.
- Megfogni! Megfogni! - egy hang ezt zihálta
vágytam érezni az apró testet,
kezem simítni kívánta.
Ám érzékim hiába keresett,
ujjam csak üres fészkét találta
mert a madár riadtan elrebbent.
Ó gyermeki szenvedély!
Mily erő mi akkor vezetett?
Fejembe ravasz terv fogant,
s a gondolatot követte tett.
Kezem zsebemet madzagért motozta,
majd a fészekre orv hurkot vetett.
Kushadva vártam izgatottan,
s a türelem eredményt szült.
Visszatért a rigó ismét
és gyanútlan fészkére ült.
Pillantásra rá lábára spárga feszült,
s az enyém lett. Szabadon többé nem repült.
S míg gyengéden, ám szorosan fogtam
a rémülten verdeső madarat,
csodálva aranyszín csőrét,
a feketén csillogó tollakat,
valami megszólalt bennem:
- Engedd el! Tárd ki markodat!
S óvatosan letekerve
lábáról a bogot megoldottam,
s szomorún bár, ám mégis engedve,
a feketerigónak utat nyitottam.
- Menj madár! Szállj kedvedre! -,
s ezzel a magasba dobtam.
Szegény rigót hiába várta
a kéklő levegőóceán,
rémülettől merev szárnya
odafönn támaszt nem talál.
Bénán hullt alá a porba,
s nyakát szegve érte a halál.
Epilógus
- Én ezt nem akartam!! - szipogtam ijedten.
Lelkem ezer jajt kiáltott,
az életet hiába kerestem.
Maszatos arcomon könny húzta barázda,
testemet nem múló zokogás rázta,
míg a rigót kartonkoporsóban
a szurdok árnyas falába,
a fészek alá,
végtelen gyásszal, lassan eltemettem.
Kobzi János
Kobzi János
Hernyóballada
Kobzi János
Kobzi János
Kobzi János
Kobzi János
tökéletes testben
Szégyen éget. Szégyen.
Kobzi János
Kobzi János
Levél Mundo Giorgio Richardnak
Te! Ki elloptad a becsületet.
Emeld fel jég tekinteted,
s nézz ez ember szemébe,
mely megrokkant egy torz eszmébe!
Nézz, ha tudsz! Ha mersz!
Te! Ki falat emelsz kősziklából,
s gúnyt űzöl nyomorúságból,
hát élvezd kérész életed,
míg a vég el nem táncol veled,
s el nem ragad végleg a bálból!
Majd akkor űzz gúnyt a halálból!
Ha tudsz! Ha mersz!
Cinkosokkal parolázhatsz,
lesunyt fejjel még állhatsz,
gyárthatsz koholmányt elmédben
s kacaghatsz földi itészen,
ki bűnödben társad lészen.
De igaz bírád nem ő!
Előle el nem bújhatsz,
határokon át nem juthatsz.
Melletted nem lesz megmentő,
ki szül ezer hazugságot,
hogy kígyóként csalja a világot.
Ott megszűnik az idő.
Nézd! Az ember tekintetét,
amíg még nézhetsz!
Bár vak szemed nem érez,
s nem lát gyalázatos múltat,
mit krónikás át nem ugorhat.
Szenvedést, kínt, gyötrelmet
s gyászt, mit idő nem takarhat.
Nézd! És tudd mily sötét az élet,
bár kóros tudatba ez bele nem férhet.
Hát borulj térdre s vezekelj!
Ha tudsz! Elkárhozott lélekKobzi János
Hernyóballada
(ifj. Hegedűs Lóránt református lelkész szégyenére)
Undorrmányt öklend csúf hernyó.
Már nem zabálja a nyár levelét.
Nyála szállá nemesült, s egy gubó
rejti szem elől talmi életét.
Néma csendben várja a csodát,
mákszemnyi agya nem is sejti,
már durva kéz bontja otthonát,
s e lágy burkot, kegyetlen lefejti.
Pille nem lészen belőle soha.
Nem erre szánta a bölcs natura.
Kezét magasztos cél vezette,
s szegény pondrót az égbe emelte.
Apró sírján Hegedűs cincogott,
ki elég magas még nem lőn,
hát tíz körömmel kapaszkodott,
hogy ott legyen, fönn a háztetőn.
Pedig emelték majd százan,
s vinnyogó, buggyos talárban
tuszkolták vakult fők magasába.
S a balga hitte: Ez visz a Nirvánába.
Erölködék, de mászni nem tudott,
s a hitvány féreg eszébe sem jutott,
mely nyakába köpte hímzett remekét,
szépet, csillogót, ébenfeketét.
Hisz belőle takács szőtt selymet,
s egy hazug pap sötét ruháján,
ki hiába szónokolt fisztuláján
mégis a hernyó nyert örök kegyelmet.
Kobzi János
Kobzi János
Levél a református egyháznak
( Levél Bereczky Zoltán református lelkésznek )
A sátán megvette lelketek!
Vigyorog. Bizony, mert ő tudja
pénzért már mindent lehet.
Szentírást citáltok,
s hamisan celebráltok
annak ki többet fizet?
Jézus felszentelt szolgái
mire vetemedtetek!?
Júdáspénz! Az bizony,
mi égeti tenyeretek,
s eláruljátok azt,
kiben vakon hittetek.
Kufárként hintitek a kereszteket,
s nincs ki elkergessen titeket.
Hogy nem ég le a képetek!
Az ördög elragadta lelketek,
ki ott lopódzik köztetek,
gyalázva embert, népet, nemzetet.
Ő nem más, mint tagadás.
És immár megvetette lábát,
szakadékba rántva hazáját,
elnyelve könnyű hitűeket.
Ó! Jó Istenem!
A gonosz le nem gyűrhet erőseket.
Ugye nem kerülte el tekinteted
a hazugságok szennyes árja
mint önté el oltárodat,
s áldott kelyhedre
a bűn mocska tapad?
Mert fekete mise az.
A sötét szó szennye az,
mi zúdul zabolátlan,
s tiszta nevedhez tapad.
Hol a pásztor, ki botjával
elűzi a sok ordas vadat?
Lásd szétszéledt nyájadat,
bárányid kétségben vonaglanak
s idegen akolba tévedve
keresik elveszett egyházadat,
e tisztára meszelt, hófehér falat.
Ha egyszer tükörbe néztek
tán megértitek mit mutat.
Ajtók végtelenjét, egy csalóka képet,
mi hamisan jelöl ki egyenes utat.
S ez út lesz majd tiétek,
melyen célba nem értek
és szemetek hiába kutat
soha sem éritek el az Urat.
Mert hittetek csillogásnak,
pillanatnyi csábításnak.
De sivatagba tévedtetek!
A homok elszívta lelketek,
ama sok száraz porszem
mi kiöli az életet.
Ez úton, mire tévedtetek
nem lesz ki vezesse léptetek!
A mindenható irgalma
már nem a ti részetekKobzi János
Ballada egy gémeskútról
Vén kútágas recseg dúló szélben,
mit megrágott a mohó idő,
bár ágasa mered még kevélyen,
akár felajzott, nyers férfierő.
Egykor fényes vedret hajtott a mélybe,
ám a letűnt múlt vissza nem fordul,
éltető nedvét emléke húzza a fényre,
üres lánca már rozsdásan csikordul.
Hajdan ásták, s állították, fel, serényen,
sötét öle ímhol csak száraz gödör,
pedig Ő volt élet a puszta kebelében,
kávája most rom, szélén gaz tündököl.
Király volt Ő a végtelen határban
s kincsét gondosan felvigyázták,
gondozták, őrizték egyfolytában,
hogy kamaráját üresen ne lássák.
Mert kincs volt biz az! Nagy kincs,
mit hűvös birodalma rejtett
s hódolt néki minden lény,
minőt az Isten megteremtett.
Mikor mozaik földek kérték,
kiket gyötört a kegyetlen aszály,
Ő kegyesen megnyitotta lelkét
s meghajolt előtte a búzaszár.
Ha magasból alátekintett,
zokogtak majd’ az esettek
s aszott torkok hálát regéltek,
míg teste új élteket ellett.
Nevelt magának pitypangvirágot,
gyengéd karral, mely mégis hatalmas,
s úgy táplálta a szikkadt világot,
mint Romulust a megszelídült farkas.
Dacolt pörgő förgeteggel,
Vagy nyelt fojtó homokot,
de vállvetve törékeny életekkel
kigúnyolta a perzselő Napot.
S most mégis! Ott magasodik árván,
és csak a lassú végzetet várja,
s mereng a sors csalárdságán:
Hogy életért cserébe a halál járja?
Kobzi János
Egy lányanya balladája
(Újsághír: „Csecsemőholttestre bukkantak kirándulók a IX. kerület, egy elhagyott, erdős részén.”)
Egy lány görnyedt bűzös alomra,
görcs rántotta feszülő hasát,
s némán sikítva a fájdalomra,
mocsárba szülte nem kívánt magzatát.
Pedig álmodott ő is rózsaszínt és szépet,
lehunyt pilláin át csalta a világot,
de tudta: ez csak megrontó képzet,
hisz nincs ki nyújt néki hervadt virágot.
Mert naphosszat csak ganajt hordott,
vagy egy zsíros zsellér parancsát leste,
s mire egy kordélyt púposra rakott,
a vasvilla kezét véresre sebezte.
S hitték, hogy ő mindenki babája,
mert nem védte sem apa, sem anya,
és egy huzatos fészer volt hazája,
meg körbe a romos, elhagyott tanya.
De ő tűrt, csak tűrt mindent némán,
bár a rühös kuvasz is rávicsorgott,
ám a lába vitte előre, szinte bénán,
és pofájába rúgott egy száraz csontot
Így hordta titokban fájó édes terhét,
vagy robotolt olykor estig szótlanul,
s fejt hajnalban tehenet, meg kecskét,
meg hagyta, hogy a gazda rámásszon vadul.
Ki élte rajta mindig alantas vágyát,
szégyenét pedig pendely sem takarta
és mint dúvad túrta szét szalmaágyát,
s tette magává ahányszor akarta.
Hát most kínban vajúdott, míg méhe feslett,
s romlott élte sarját bár nem látta még,
mégis gyűlölte őt, meg az átkozott estet,
s az istállót, hol legyűrte egy koszos cseléd.
S csak nézett le a kupacra, utálván,
anyai érzés bizony nem hatotta,
szeme, akár jéghideg márvány,
arca pírja mint hószín terrakotta.
Ám hirtelen megrezzent fölötte,
s szénából tétován csutakot fogott
és a nyálkás testet gyengéden törölte,
nem sejtvén: a csöpp ember halott.
Keblére fel már hiába emelte.
Csak hideg test, mi neki jutott.
Szíve lüktetését nem érezhette.
Az élet tőle örökre elfutott.
Bár belülről mély gyász feszítette,
nem szólt, de sírt, mint még soha,
majd lassan elindult a rengetegbe,
ki nevelte, mint egy jó mostoha.
Ott térdre rogyva a semmibe révedt,
fekete körme a nyirkos avart marta,
s motyogott közben zavaros meséket,
míg merev gyermekét alá nem kaparta.
S ím, sivár sors lóg foszló kötélen,
száradó szennyesként a szél himbálja,
lába nem táncol már mint régen,
súlyát sem érzi görcsös tölgyfa ága.
Nem siratja senki, csak az erdő hangja,
meg egy kuvik gonosz vijjogása,
letiport testét sápadt lomb takarja,
s lelkét odalenn egy Cerberus várja.
Kobzi János
Cigányháború
(Roma éhségmegmozdulások a szlovákiai Szepességben)
Keresztények és mohamedánok,
fehérek, feketék, vörösek és kékek,
cigányok és cserzett bőrű tatárok,
évezred óta feszülő ellentétek.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Elfojtott harag hullámként morajlik
s a sikátort járja vicsorgó foggal,
hol az élet kínban vonaglik,
dacolva torz birodalommal.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Villogó szemek lámpafényben.
Keserűség szüli a gyűlöletet.
Rongyos purdé anyja kebelében,
ököl tömi ki a lyukas zsebet.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nemhiába! Megkapjátok!
Üres gyomrok riadója hallék,
ínség üt ritmust korgó dobon,
dühödt méhkas a rideg hajlék,
kerengő árnyak a cigánysoron.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Nagy úr a nincs! Vak lépésre késztet.
Görcsöt rajzol borostás arcokon
s feldúlja a megbolygatott fészket.
Kések fénye villan tört ablakokon.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Férfiak gyolcs inge könnyben ázik,
hiába küzdöttek tegnapról a mának,
mellükben bűn s becsület csatázik,
hogy cipót adhasson vézna családnak.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Elszánt tömeg indul, semmivel kezében,
Cigánygárda, indulót dalolva,
s tombol boldogan hiú reményben,
pillanat mámorába fuldokolva.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Szitakötő berreg piszkos égen,
alant álarcosok, ördög páncéljával.
Dölyfös zsoldossereg a faluszélen,
szembeállva önnön gyalázatával.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
És kerül kard, fahusáng ellenében.
Gyenge kő koppan kemény pajzsokon.
Maró gáz rongyosok gombszemében
s fegyvercső lapit az utcasarkokon.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Riadt emberárra úgy ront a hatalom,
mint sunyi hiénák égett szavannán,
- mert a cigány nem más mint barom,
s kéjesen csámcsognak az áldozat nyakán.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Milyen az ember, olyan a vágy is.
Gumibot táncol izzadt hátakon,
s jajszavuk elnyeli bűzös kanális,
emberek hevernek fényes betonon.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Sárban fürdik az igazság teste.
Meggyalázta őt rút fajelmélet.
Fájdalomba omlik a hétköznap este
s rettegésbe vált a cigányélet.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Lator-é, kit romlásba űz az éhség?
Pokolra való, ki lopja a falatot?
Keserű világ, hol szégyen a szegénység
s rács csíkozza koldusnak a napot.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
E korban az lakol, ki kérni merészel,
vagy szemenköpi az irigy gazdagot,
hát jutalma nem lesz kenyér mézzel,
de torkára fonnak vastag madzagot.
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Nem hiába! Megkapjátok!
Keresztények és mohamedánok,
fehérek, feketék, vörösek és kékek,
cigányok és cserzett bőrű tatárok,
szűnjenek bennetek az ellentétek!
Jégszívű rasszok és klánok.
Emberi vérre vágytok?
Féljétek! Mert megkaphatjátok!
Kobzi János
Pusztába kiáltok
Átkozott álmok. Ó, lázas álmok
válnak valóvá napról-napra.
Csupán pusztába kiáltok?
Hallók fülüket tapaszták. Készakarva?
Hajmázos gondolat tör utat magának,
fojtó lepel borít tiszta elmét,
gyalázva múltat, s hazudva a mának,
gyommagvat szór. Csúf, ocsmány eszmét.
Hát van föld, mely midezt befogadja,
s ki nem öklendi azonnal magából?
Hogy nem törik le kinyújtott karja!
Anyarozs termett szökkenő kalászból!
Fekete álmok. Ó, lázas álmok
kúsznak a mélyből, napról-napra.
Csupán pusztába kiáltok,
s a hit, min állok omlik alapra?
Szennyes ár éled, s tombol bitangul,
lerántván barmot, gyengét, tudatlant,
vicsorgó foggal holt lelkekre, vadul
mutatja meg az ördögkatlant.
Hát nincs emlék, mit el ne ragadna,
okádva ezernyi mocskot magából?
Hogy nem törik le kinyújtott karja!
Anyarozs termett szökkenő kalászból!
Sátáni álmok. Ó, lázas álmok
úsznak felém napról-napra.
Csupán pusztába kiáltok,
reszketőn nézvén a Duna-partra?
Rongyok, cipők rakva szürke halomba.
A csend! Ah! Szinte fáj, mint elterül.
Tán rönkök úsznak ott, jeges habokba?
Nem! Száz test mely lassan elmerül!
Hát élhet úgy ember, ki tudva tagadja
ártatlanok vérét, s kilöki magából?
Hogy nem törik le kinyújtott karja!
Anyarozs termett szökkenő kalászból!
Kínzó álmok. Ó, lázas álmok!
A múlt tör fel napról-napra.
Csupán pusztába kiáltok,
míg gázolok lángoló avarra?
Víz! A víz sodor kereszt tetemeket.
Jaj! Lidérc! Hisz Ti is láttátok!
Apákat, anyákat, süldő gyermekeket!
Gyilkosra nem hatott rimánkodástok!
Folyékony sír a jókat betakarja,
s rajt korhadt fejfa uszadék fából,
hát törjön szilánkra lendülő karja,
ki tagadást szül tízezer halálból!
Kobzi János
Transzport
Ezer test vonszolt csorbult ásót,
rongyos kapcákba a sár tapadt,
görcsölt kezük szűk árkot ásott,
a fagyott hó reccsent talpuk alatt.
Múltak a percek, múltak az órák,
a transzport kegyetlen haladt.
Mire leszállt az est, s új nap virradt
az ezerből nyolcszáz, ha megmaradt
A magasban keselyűk vijjogása,
s a nyolcszáz reszketve lapult,
de van melyik már a sírját ássa,
míg köröttük gyilkos bomba hullt.
Múltak a percek, múltak az órák,
s a transzport kegyetlen haladt.
Mire leszállt az est, s új nap virradt,
a nyolcszázból fele, ha megmaradt
Négyszáz, terhe volt négyszáznak,
s szájukból a vérhabos ének
tör utat erőtlen magának,
s nyit ablakot halvány reménynek.
Múltak a percek, múltak az órák,
a transzport kegyetlen haladt.
Mire leszállt az est, s új nap virradt,
a négyszázból, alig háromszáz maradt
Mocskos barakk a háromszáz szobája,
fejüknek párna a szálkás padló,
a vacsora hízott patkány szalonnája,
tüzelőnek egy gerendán ott a tapló.
Múltak a percek, múltak az órák,
a transzport útja megszakadt.
Mire leszállt az est, s új nap virradt
imhol jó, ha százötven maradt.
Zúzták a követ, fogytak a hegyek,
puskatussal szemben százötven lélek,
közben hullottak, mint ősszel a legyek,
s testüket hajszolták szadista pribékek.
Múltak a percek, múltak az órák,
a transzport már rég nem haladt.
Mire leszállt az est, s új nap virradt,
a barakkban ötven ember maradt
Félszáz küzdött rabszolgasorssal.
Szívós ifjak és meggyengült vének,
de egy ragály fojtó, lázas kórral,
véget vetett számos szenvedésnek
Múltak a percek, múltak az órák,
a transzportban a tífusz arat
Mire leszállt az est, s új nap virradt,
húsz elfogyott férfi maradt.
S valaki indult a szögesdrót felé.
Markában ásóval, megvetve a halált,
s bár puskacső toppant hirtelen elé,
keze villant, a szerszám fegyverré vált.
Múltak a percek, múltak az órák,
vékony ingére csak a köd tapadt.
Mire leszállt az est, s új nap virradt
A Góliát eltűnt, de Dávid megmaradt.
Az Egy vonszolt lyukas zsákot,
benne kincsét, mely szívéből fakadt.
Tépett naplót, s egy foltos ásót,
mi ott lapult a rongyok alatt.
Múltak a percek, múltak az órák,
s lába mind gyorsabban szaladt
hazafelé, s mire új nap virradt,
a transzportból csak Ő maradt.
Kobzi jános
Hajsza
Hajsza
Csodálod Őt csillogó szemmel,
lelkedben, lásd nyomot hagy
-halk zizzenése, csengő hangja-,
pedig ím ember is alig vagy.
Ártatlan nyújtod felé kezed,
ám Ő nevetve tovaszalad.
Szemedben forró könny csordul,
s a baba kirakatban marad.
Vad sihederként űzöd,
a világ robog talpad alatt,
bár nem látod Őt, csak délibábot.
S rohansz míg az inad szakad.
Délceg ifjú! Karod mint acél,
testedben az erő feszül.
Végre vasmarokkal szorítnád,
de Ő kígyóként menekül.
S Te csak rohansz ismét,
hiába a férfi tapasztalat.
Álnok szirénhang csábít,
míg roskadsz az élet alatt.
Lám hajad már hószín,
ám mégis vágyod Őt.
Álmodban kergeted újra,
nem sejtve mögötted az időt.
Ostor pattan, csattan, robban.
Már Ő hajszol mint riadt ünőt,
mind jobban, egyre jobban,
gúnyolva csörög végzeted előtt.
Lábadnak rút gáncsot vet,
arcod az út porába tapad,
már Fortuna sem segíthet,
a hajsza végleg megszakad.
Amit kezed markol immár,
csupán puszta salak,
száraz tested fölött – a pénz,
gurgulázva kacag.
Kobzi János
A jelenkor balladája
Molyrágta könyvek fáradtan hevernek,
megannyi kútja szomjas értelemnek.
Örök tanúi sorsnak, históriának.
Árvult polcokon enyészetre várnak.
Mindegyre kevesb, ki sorait szántja,
- villódzó fénytűk elhagyott szobája,
pergamen lapjukat szálló por rágja,
pernyévé érik egy kihunyó máglya.
Kik forgatták el- elfogynak lassan,
Bennük, tűnt világ az izzó katlan
s nem lelék helyüket immár sehol,
megszűnik vélük egy küzdelmes kor.
Hová tűnt látomás, s megannyi képzet,
varázsos belső hang kit meg nem igézett,
ha néha merengett Vergilius tanán,
vagy elindult Nagy Sándor nyomdokán.
S érzi é valaki a könyvtár szagát,
a halk neszen át paták zaját.
Emberi életnek véres verítékét,
szerzett tudásnak végtelen végét.
Nincs már tanító, csak rongyos plebejus
s Seneca mivé vált! Egy csúszó vazallus,
ki hiába hagyott példát messzi utókornak,
szolgája lett nyers, süvöltő szónak.
Üres frázisok zengnek, s üresb idézetek,
- mert saját gondolat nincs, mit kövessenek -,
plántálnak sík elmébe csekély kenyeret,
csak diktálva beléjük a csúfos végzetet.
Kifakult múlttá gyűrődik a jelen.
Áporodott, foltos, mocskos történelem
kel életre ismét. S kongó életen
rikoltva nyargal feledett förtelem.
Teremtve e földre pusztító ragályt
egy kifestőt mázol, korbácsolva dagályt,
alantas vágya a jövőbe menekül,
mígnem majd ő is az enyészetbe merül.
Mi nemzedék, mely szava oly silány!
Néki egy lap nem más, mint iromány
s míg roncsoló mesével neveli a kölkét,
unoka tapossa ráncos, büszke ősét.
Cicero nyelve? Vakító ámítás.
Shakespeare? Ugyan! Maga a dadogás.
S Rostand? Ő is csak egy csaló.
Korccsá aljasult a nemesbé való!
Zokog a kéz, sír egy literátor.
Mankóval inal bicsaklott iskolából,
hol gépben fogan, nő ki, s él a rend
S ha elhal? Üresség marad. S „a többi néma csend”.
Elsorvadt emlékek szálkás katedrája
üresen reccsen, nincs ki álljon rája,
vezetve tudatlant széles ismeretbe,
akadozó ajkat lírába, szerelembe.
De lesz ki ismét majd pennát ragad,
hogy őrizze mi messze mögötte marad
s míg szívét kék tintába mártja,
e zavart érát ő lesz ki lezárja
Moly rágta könyv száll szelek szárnyán.
Lesz új ember egy hánykódó bárkán,
ki simítja esendőn megkopott fedelét
s ápol úgy múltat, mint homályos reményt.
Kobzi János
Ballada a tökélyről
tökéletes testben
tökéletes lélek
tökéletes földön
tökéletes lények
tökéletes arc és
tökéletes forma
tökéletes király
tökéletes szolga
tökéletes árnyak
tökéletes fények
tökéletes szavak
tökéletes érvek
tökéletes sejtben
tökéletes gének
tökéletes agytól
tökéletes gépek
tökéletes gépben
tökéletes lélek
tökéletességről sírva regélek
tökéletességből immár nem kérek
tökéletesek közt hibát remélek
tökéletes világban kényszerűen élek
Kobzi János
Ellentétek
Ki rónán él, nem érti a hegyet.
Fehér ormok csillogását,
felhőből font glóriáját,
zúgó patak csobogását,
fenyveseknek suhogását.
Ki rónán él, nem érti a hegyet.
Ki rohan, nem érti a tölgyet.
Évszázados koronáját,
lombja rőtre változását,
korhadt ága roppanását,
új tavasznak fakadását.
Ki rohan, nem érti a tölgyet.
Ki vakon él, nem érti a színeket.
Kéklő égnek ragyogását,
zöld mezőnek hullámzását,
lángnak sárga szikrázását,
szivárványnak tarka hídját.
Ki vakon él, nem érti a színeket.
Ki hangban él, nem érti a csendet.
Szájnak néma tátogását,
mozdulatok finomságát,
süket fülek trombitáját,
madárének könnyes vágyát.
Ki hangban él, nem érti a csendet.
Ki társtalan, nem érti az örömet.
Szerelemnek meghitt báját,
lázas kéznek simítását,
kebel vágyó zihálását,
pezsgő vérnek áramlását.
Ki társtalan, nem érti az örömet.
Ki hazug, nem ért becsületet.
Adott szónak roppant súlyát,
bizalomnak hűs folyóját,
tisztességnek csodálóját,
gerinceknek acél voltát.
Ki hazug, nem ért becsületet.
Ki lator, nem érti a végzetet.
Becsapottak zokogását,
önmagának hitványságát,
az ítélet igazságát,
Lucifernek vasvilláját.
Ki lator, nem érti a végzetet.
Ki herceg, nem érti az ínséget.
Éhség mardosó szavát,
a nyomor gyalázatát,
foszló rongynak szagát,
csont gyermek sóhaját.
Ki herceg, nem érti az ínséget.
Ki földön él, nem ért végtelent.
Holdnak huncut változását,
óceánok tombolását,
csillagoknak hunyorgását,
ismeretlen csábítását.
Ki földön él, nem ért végtelent.
Ki kortalan, nem ért véneket.
Hó hajaknak lobogását
emlékeknek tolulását,
letűnt múltnak virradását,
holnap hamis bíztatását.
Ki kortalan, nem ért véneket.
Ki hit nélkül él, nem ért lelkeket.
Vétkezőnek zsolozsmáját,
bűnösöknek rimánságát,
senyvedőnek vigaszságát,
haldoklónak bibliáját.
Ki hit nélkül él, nem ért lelkeket.
Ki szívtelen, nem érti a verseket.
Szellem szabad szárnyalását,
rímnek lantos ritmusságát,
költészetnek vallomását,
érző ember kiáltását.
Ki szívtelen, nem érti a verseket.
Kobzi János
Plakátok
Plakátok
Szaladnak a fák,
forog a kerék,
szalad egy plakát.
"ÉLJEN A SZOCIONIZMUS"
- Elfajzott ivadék!
Kinek a keze alkotott?
A történelem útján ezért fekszik
több mint húszmillió halott!
Szaladnak a fák,
suhog a kerék
szalad egy plakát.
"AZ ELHAGYOTT ÁLLATOKÉRT…
ADÓJA EGY SZÁZALÉKÁT…"
Nyüszítést nem hallasz,
csak tompa koppanást?
Véres szőrcsomót az úton .
Nem hagysz semmi mást!
Szaladnak a fák
Robog a kerék,
Szalad egy plakát.
"MI GONDOSKODUNK JÖVŐJÉRŐL…"
Esdve közelít a kegyetlen jelen.
Szítt bőr táncol ráncos arcokon.
Üres kéz nyúl üresb lelked ellen,
de nem nézel rá szoros ablakon.
Szaladnak a fák,
kattog a kerék,
szalad egy plakát.
"…A KAPCSOLAT"
Látod ott elől a gyors falat,
mint taszítja feléd az idő?
A lét számodra csak egy falat,
S utolsó ruhád egy szemfedő
Kobzi János
Hideg világ
Hideg világot szülnek a napok.
Gépies világot.
Gépiesen hideg világot.
Klimatizált, steril világot.
Jégtömböt, jégkockát, jégszobrot?
Jégcsapot.
Fényesen ragyogó, magasban hízó szenvtelen gyilkost.
Gyilkosan sújtót.
Sorsként, végzetként, Demoklész kardjaként égből zuhanót.
Ó vörös hó.
Rajzol, fest?
Ír. Ró.
Akár vén fa kérgén szerelmes Rómeó.
S mutat.
Hályogos szemnek mi az égben kutat.
Embernek, ki törtet.
Egyre följebb és följebb.
Egyre följebb építi az utat.
Az űrbe?
A fagyba, a hidegbe.
Hidegen.
Mert alant vajh mi marad, ha fönt sem érinti a szellemurat.
Hideg világot szül e század.
Csikorgó, cudar világot.
Csalóka világot.
Mert melegszik bár a golyóbis, a lélek hűl.
Nagyon.
Rideggé fagy, érzéketlenné, akár az üveg.
S törik.
Megannyi szilánkká, majd hasítja az óvatlant, ki hozzáér.
Tettel, szóval.
De mily tettel, mily szóval!
Olyannal mi vág, akár éles beretva, s ejt végtelen mély sebet.
Mely tán nem gyógyul soha.
Fájót, lüktetőt.
Métellyel fertőzött, vérző, feneketlen árkot, mi heged, ám felhasad.
Újra, meg újra.
Akár rianás a végtelen jégmezőn.
A lélek hűl.
Nem melegít megannyi szín csillag ága, se hold sarlója, se kereszt fája.
Lángjuk?
Immár csak szikrát szór.
Hideg szikrát.
Csillogót, pattogót, kápráztatót.
Vakítót.
Elvakítót.
S ami a vágyó léleknek általa jut?
A tanulság, s a tanúság.
Tán sötét is.
Tán hideg is.
De mindenképp a fagyott űr.
Mert hideg világot szült e század.
Csikorgó, cudar világot.
Jégvirággal takart, cifra magyar világot.
Kobzi János
A tűz
Szégyen éget. Szégyen.
Nemzetem fiait szánom,
s pír marja helyettük arcom,
rokonságuk nem kívánom.
Lehajtott fővel rőt parazsat nézek,
s fényében a keresztet látom.
Szégyen éget. Minő szégyen!
Nemzetem jövőjét szánom!
Forró tűz. Perzselő tűz,
mi falja a vonagló gyolcsot,
mocskos kezek földre rántják
gyűrve alá szikrázó kanócot.
Ám lángcsillag száll az égbe,
megvetve arctalan bohócot,
míg forró tűz, perzselő tűz
falja a vonagló gyolcsot.
Égő tűz. A pokol tüze
emészt korcs lelkeket,
hol nem tisztelnek semmit,
sem nőt, sem ártatlan gyermeket.
Sátán nyelvén ként okádnak,
s bűvölnek álszenteket.
Égő tűz. A pokol tüze
emészt korcs lelkeket.
Már csak rongy. Kormos rongy,
mi fekszik mocskos betonon,
testén gyáva bakancsok járnak,
kik átléptek a Rubiconon.
S nem érzik benne az embert,
vért, szenvedést gyötört arcokon,
mert csak rongy, kormos rongy,
mi fekszik a mocskos betonon.
Izzó múlt. Küzdő szívek,
meg a hit, mi közénk hozta,
s bár ölte a láng, itt van mégis,
a gonosz hiába kínozta.
Bensőkben ég, s leng újra,
míg nyomát az ünnep könnye mosta.
Izzó múlt és küzdő szívek,
meg a hit mi közénk hozta.
Mert lobogó Ő. Lengő zászló,
s egy nép áll büszkén alája,
ki háborúval, s gyűlölettel
küzd, de szívét a világra tárja,
s ez égszínkék szövet mutatja,
hogy volt, s van néki hazája,
mert lobogó Ő. Lengő zászló,
s egy nép áll büszkén alája.
Szégyen éget. Szégyen.
Nemzetem jövőjét szánom
S pír marja helyettük arcom,
bennük a sötét múltat látom,
lehajtott fővel ürességet érzek
s a lesújtó bárdot várom.
Szégyen éget. Minő szégyen!
Nemzetem jövőjét szánom.
Kobzi János
A vihar tánca
Komor felhő az ég színpadán,
fekete ruháján a nap rajzolt habot,
villámfény szikrázik, mint megannyi flitter
a természet kezdett egy lassú bolerót.
Ájtatos csend? Több ez annál,
mit olykor megtör egy halk fagott,
szorongó feszültség a nézőtéren,
a természet jár egy lassú bolerót.
Szél hangja, mint síp hangja,
ahogy vágy elragadni legott
mindent, mi útjába áll,
bevezetve egy őrült bolerót.
Pergő dobként jégeső koppan,
a fergeteg orgona hangján szólt,
- miriádnyi tenyér ha csattan,
a természet így jár őrült bolerót.
Mint megvadult csatamén, üstdob robban.
Zeusz inti be a fortissimót.
Fák lombja hajlik egyre jobban,
vízköd táncolja az őrült bolerót.
Pálcaként roppant évszázados törzset,
s mint árbocát vesztett hajót
pilleként ragadja el a mélybe
míg ropja az őrült bolerót.
Szélvész harsona üvölt.
Fül nem hallhat hasonlót,
szem nem láthat lángoló szívébe
ha egy orkán lejt őrült bolerót.
Ahogy tombolt, úgy fáradt egyre jobban,
maga elé engedve újra a Napot,
szennyes ár rohan a szurdokban,
intvén! A vihar így táncol bolerót.
Kobzi János
Kobzi János
Álmok
Holló szárny, hattyú szárny,
mi átsuhan az égen?
Angyal száll? Talán.
Őt látom a zöld álomréten?
Arcomat langy szellő simítja,
egy más világba léptem
s egy libbenő tollpihe
festi újra megannyi emlékem.
Fehér hajtincs táncol,
ráncos ujj fut vén varrógépen,
Nagyanyám ködlő arca láncol
s Őt látom csak zöld álomréten.
Pedig rég nem simítja kócos fejem,
de fogja áldón kezem
s egy felhőről tekint le rám
ott a magas égen.
Ezer mese zsong fülembe
s meleg dunyha szagát érzem.
Nagyapám súgja: - Aludj kisunokám!
s Őt látom ismét zöld álomréten.
Pedig rég nem mesél már nekem,
de fogja áldón kezem
s egy felhőről tekint le rám
ott a magas égen.
Zsírfoltos kötény apró testen
Mamám süt pogácsát éppen
s míg kérőn nyújtom maszatos kezem
egy óriást látok zöld álomréten.
Pedig rég nem süt pozsgás cipót nekem,
de fogja áldón kezem
s egy felhőről tekint le rám
ott a magas égen.
Tarka papírsárkány nevetve cikázik
Nagybátyám, mint Szent György viharos szélben,
álmomban hős harcossá válik
s én vele küzdök zöld álomréten.
Pedig rég nem szalad már velem,
de fogja áldón kezem
s egy felhőről tekint le rám
ott a magas égen.
Kérges tenyér markol rozsdás ércet.
Ócska szélkakas Apám kezében
s karcsú lantmadár lesz immár,
csengő kovácsüllőn, egy zöld álomréten.
Pedig rég nem varázsol már nekem
de fogja áldón kezem
s egy felhőről tekint le rám
ott a magas égen.
Kobzi János
Kobzi János
Testvéremnek
(apánk halálakor)
Halkan pengve szól egy gitár.
Hangja szinte sírva zeng.
Tiszta akkord, míg hallik,
száraz férfikönny pereg.
Érző lélek, megremegve,
varázsol lágy dallamot,
sajgó szívre csepegtetve
gyógyító, hűs balzsamot.
Párás ujj tapad rideg húrra.
mint pilleszárny, hideg hajnalon-,
lassan mozdulva újra, meg újra.
Kemény kéz játszik, - üres pamlagon.
Mily maró érzés az, mit
el nem mondhat ezer szó.
Fohász helyett ím beszél most,
egy könyörgő adagio.
Fájdalom patakja zubog alá,
áztatva a megkopott gitárt,
ám a zene csak szállt, egyre szállt,
kísérve a kegyetlen halált.
Kobzi János
Áldás
Oh könny!
Te teremtés csodája,
végtelen vizeknek parányi mása,
kacagó öröm hangos zubogása,
sebzett szívnek patakzó folyása,
érző lelkek óceánja,
Oh, könny!
Áradj!
vajúdó nő kebelére,
gyermek nyíló szemére,
az élet dicséretére,
s a halál eljövetelére,
áradj.
Oh könny!
Csordulj!
a kor derengőjén,
csecsemő hamvas bőrén,
s a lét lemenőjén,
megpróbáltatások redőjén
csordulj.
Óh könny!
Tápláld!
a múltnak fájó emlékét,
hősnek megalvadt vérét,
a jövendőt, s reményt,
az Embert és életét
tápláld.
Óh könny!
Kobzi János
Kobzi János
Varjútánc
Szirének hangjában, csábító dalában,
hamis zsoltárban, álca orcában
mit rád testált sötét pillanat,
mérgező virágban, csont eszme szavában
mondd jó lélek – hinned hogy szabad?
Gyűlölet hamvában, vad világ sodrában,
mint kő sárkánynak hűlt torkában
kínnal szült bűz fuvallat,
láz homlokodban, szítt zsarátnokban
hunyt láng lett egy gondolat.
Fekete saruban, fekete ruhában,
fekete övben, fekete kabátban
láss végre tisztán csörgő láncot!
Fekete gödörnél gyászoló családban
ne keress rút varjútáncot!
Gyökértelen fában, sivatag porában,
kiszáradt pataknak eltömött árkában
csak könny, s vér hulláma halad.
Higgy eleink szarkofágjában,
s rád köszönt új pitymallat!
Kobzi János
Intelem
Miért gyom a csalán, s nemes a jegenye,
mi égbeszökik, s nem érzi a föld szagát?
Miért átkos a nyű, arasznyi pondró,
mely követi a halált?
Jobb-é az oroszlán, mely osztja azt?
Nemes a büszke sas, mely égből vág
reszkető nyulak puha testére,
de a végén csak száraz csontot hagy,
s kitaszított a kígyó, ki ravasz patkányt cserkész be,
és porban csúszik, mert satnyára nőtt, csenevészre?
Ki mondja? – Te világravalóbb vagy!
Ki oly merész, hogy fölébb emeli magát,
s Napban, Holdban, csillagképben keresi igazát,
oly magasban, hogy nem lát le a mélybe
Teremtőjének zölden lüktető szívébe?
Ki?
Ő?
Ez ember?
Igen!
Az úgymond mindenható,
ki követel teret és jogot,
midőn megtapossa a Paradicsomot,
elfelejtvén az anyatermészetet,
megbecstelenítve az életet adó életet
Mert a Nagy Bölcs, ki kötényéből szórja a magot,
behintve fajtájukkal a csupasz parlagot,
bár oly gondosan válogat
rostáján mégis egyforma a furat.
Szellő karja egyként simogat
ördögszekeret, vagy bódító liliomokat,
s egy eső áztat szomjas határt,
csírázó búzaszemet, mint a vizeket magát.
Ámbár rombol is, s pusztul, ki gyenge
s annak korai lészen a naplemente
de rövid léte mégsem, - mégsem haszontalan.
Új világot táplál elporladó teste,
s a jövő sarja tán gyászol,
ám sosem lesz vigasztalan.
Így hát Te Ember!
Nem uralhatod e planétát,
csak mint bolha a loncsos kutya nyakát,
vagy bojtorjánhal az óriáscápa hasát.
Szívhatod vérét szüntelenül,
lovagolhatsz rajta a végtelen körhintáján,
de ha Ő nem táplál, pusztulsz hamar,
s önhitt tudásod fennakad az Úr szitáján,
majd mint ocsú a szemétre kerül.
Hát gondolkodj, s valón értékeld végre magad,
- mert évmilliók úgy pár röpke pillanat,
hogy kimért időd lásd hamar leszalad,
s a homokóra alján belőled a por marad!
Kobzi János
Jelek
Jelek.
Ajtókon, ablakokon,
ziháló mellkasokon
porba alázva méltóságot,
megszégyenítve a világot.
hullámzanak rikítón,
sárgán.
Jelek.
Üvöltenek sikítva,
sárgán,
világítva meg patás bálványokat.
S mégis.
Vakok terelnek bárányokat
az út végére, hol várja őket
a sátán.
Jelek.
Meztelen karokon,
csontsovány arcokon,
örök tintával
oly mélyre karcolva,
s az idővel dacolva
billogként lángolva
rothadó testből rakott
máglyán.
Jelek.
Vérrel írott jelek.
Súlytalan testeken,
kiszáradt szemeken,
s vöröslenek
vánszorgó csontvázak
hátán.
Jelek.
Aljasult, korcs elme felett
fekete, bűzhödt lehelet
omlik szerte
kémények elátkozott
száján.
Jelek.
Emlékek sötét mélyén,
nem feledett sírok szélén.
A csillagok,
mik egymásba fonódnak,
erőt adva zokogó utódoknak,
ragyognak.
S csak ragyognak és ragyognak,
sárgán.
Kobzi János
Cipők
Ó, ködszínű cipők!
Baromból hasított
ólomnehéz cipők,
baromként elhajtott
harmatcseppes cipők!
Értük sírjatok!
Sikoly nélküli pattogó halál.
Áll a Dunaparton,
s csak áll, csak áll, csak áll
Sötét rongy csuhájában
dologtalan vár
Ó bronzfényű cipők!
Mészkőbe hasított
ólomnehéz cipők,
emlékké hajlított
vércseppes cipők!
Értük sírjatok!
Csupasz talpak jég lépcsőkön.
Áll a Dunaparton
s csak áll, csak áll, csak áll
Fönn az éhes varjúszáj
dologtalan vár
Ó megdermedt cipők!
Érchangon koppanó
ólomnehéz cipők,
szívhangon dobbanó
névtelen cipők!
Értük sírjatok!
Elúszott álom, elmerült jövő.
Áll a Dunaparton
s csak áll, csak áll, csak áll
Elvégezte hát a vén kaszás, egy a tanú
csak, a romos Budavár.
Ó, csillagszínű cipők!
Víztükörben fürdő
ólomnehéz cipők,
öröklétért küzdő
föltámasztott cipők!
Járjatok!
Kobzi János
Őszi színek
Kobzi János
Őszi színek
Nyirkos pára ül zöld mezők felett
Vén fák sírnak sárguló levelet
Fáradt napsugár küzd hasztalanul
Csillogó ökörnyál ejtette őt rabul
Ringó villanydróton lusta fecske népek
Dermedt hegedűn tücskök sem zenélnek
Tova lett a nyár, a csengő madárének
Fekete ruhában varjak regélnek
Raktárban az élet, szegen a sarló
Alszik a határ, pihen a tarló
Csupasz kóró immár a szőlő vesszeje
Forrásként zubog a hegy édes leve
Vöröslik a világ, az ősz szíve vérzik
Bősz szarvasbikák arájukat érzik
Hangjuk, mint harcikürt, s az erdő remeg
Reszketőn susogja: - A tél közeleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése