A csobánkai Koplárovics

Legújabb nemzeti hősünk (igen, írd és mond, ugyanis egyes orgánumok a szó legszorosabb értelmében nemzeti hősként tálalják és ünneplik) Kleinheisler László, bár ezidáig azt sem tudtuk, hogy létezik. Ő az ifjú, aki megtörte a norvég átkot. Jól elsült a lába szó se róla – kissé kínos ugyan, hogy a bal lába -, de azért szép gól volt, jól le lett pókhálozva a felső sarok. Persze ajtó-ablak tárva, a norvégok ott tébláboltak jó ötméternyire tőle, közel-távol sehol egy védő, minek eredményeként sikerült is az eksön a tizenegyes pont magasságából. Így lett aztán Kleinheislerből nemzeti hős, aki egymaga megállította az északi gyülevész hadat, aki magával rántotta az ellent a vár fokáról, és aki igazolta a gömbpárti akadémiák létjogosultságát, valamit azt a tényt, hogyan lehet valakiből akadémikus minden plágium nélkül, még akkor is, ha úgy kell átrugdalni egyik osztályból a másikba.

 
Kleinheisler László azért emlékeztethet bennünket valakire. Nevezetesen egy bizonyos Koplárovics Bélára, akinek évtizeddel ezelőtt ugyanígy elsült a lába a United ellen (a visszavágóról most inkább ne beszéljünk). Akkoriban ő volt a nemzeti hős, aztán többet sem hallottunk róla. Ahogyan a magyar futball felemelkedéséről sem. Illetve annyit, hogy azt nyilatkozta a személyét és eltűnését firtató firkásznak, hogy hagyják őt már ezzel a hülyeséggel (!), és hagyják békén dolgozni… Ausztriában.

Szóval Kleinheisler-Koplárovics most az egekbe van emelve, ő a vátesz, a nép hős vezére, a gyufafejű aranyborjú. Én annyi kappanhangú, artikulátlanul üvöltöző, részeg hordát a nagykörúton még nem láttam, mint az oslói 0:1 éjszakáján. Ma este lesz a visszavágó. Reméljük, ezen is eredményes lesz a „gólvágó”, s azt is, hogy Kleinheisler nem tűnik el a süllyesztőben úgy, ahogyan zalaegerszegi elődje.