Egy csepp boldogság (egy képzelt nagypapa levele)

Amikor megszülettél, még nem tudtam milyen sokat jelenthetsz nekem. Csak álltam a kórházban az üveg mögött, gyönyörködtem… és álmodtam. Nagypapát álmodtam. Álmodtam, hogy talán te leszel az a cseppnyi édesítő boldogság, amit még remélhettem egy zavaros élet keserűséggel teli poharában. Amikor először foghattalak a kezemben, ahogy éreztem az illatod, azt a mérhetetlenül tiszta illatot, ami csakis rád volt jellemző… megilletődtem. Kissé talán meg is remegtem. Furcsa érzés volt apró testedet érezni. Szinte már nem is emlékeztem milyen érzés is az, nem hittem, hogy valaha is átélhetem újra. Te közben – mint később oly’ sokszor - elaludtál a vállamon, fejed alatt a pelenka, hófehéren, akár a gyermeki lélek. Köröttünk csend, végtelen csend, s a nyugalom, mert a világ zajától óvott szinte mindenki, köztük egy ráncos arc és csontos kéz. Amolyan nagypapa-féle. Öleltelek féltőn és boldogan, miközben elárasztott valami megmagyarázhatatlan melegség, ami nem csak a nyári hőségnek volt köszönhető. Patakokban folyt rólam a víz… miattad. Még alig voltál, de már adtál. Önmagad, a belőled fakadó boldogságot, és azt hittem ez örökké így lesz.

Csöppnyi voltál, talán három-négy kiló. Csepp élet a világ olykor igaztalan és haragvó tengerében. Egy cseppnyi boldogság, amit nem lehet elmondani, csak érezni. Apránként adagolva, hetente egyszer (néha többször), mert így rendelte az ég. Nagypapát és unokát játszottunk, mert ez tűnt természetesnek. Közben múltak az órák, a hetek, a hónapok. Te gyarapodtál, növekedtél, okosodtál. Nem feledhetem az első lépéseidet, az első szavaidat, a szót, hogy „papa”. És nem feledhetek sok egyebet sem. Ahogy mindig füleztél, illetve haraptad a fülem, fogtad a kezem és húztál magaddal azzal, hogy „- Papa segíts!”, bújtál a karomba, mondván „- Papa, alszunk!”, ahogy számtalanszor ringattalak álomba, vagy amikor felriadtál és megnyugvást kerestél – majd találtál… a papánál. Közben kialakult köztünk egy sajátos, szerető-ragaszkodó kapcsolat. Pelenkázás és fürdetés, hancúroztunk és pancsoltunk, sétáltunk és rosszalkodtunk, halakat és madarakat etettünk, szereltünk, bicajoztunk, hintáztunk, fogócskáztunk, vagy ettük együtt a pizzát és a fagyit, szóval te tanultál tőlem, én pedig tőled… nagypapának lenni. Nagypapának, aki  - túl nagy szó?! – mindenét odaadta volna. Érted, neked. És hittük mindketten, hogy ennek az idillnek soha nem lesz, egyszerűen nem lehet vége.

Nem így lett, mert nem így rendeltetett. A sors mást tartogatott mindkettőnknek. Két rövidke évet. Én ezalatt talmi ábrándot űztem, hogy te lehetsz nekem az én kis „Prücsköm”, és hogy én lehetek neked az, aki valaha nekem volt a nagyapám. Ám az én reményem szétcincálta a könyörtelen valóság, a te reményed pedig – talán szerencsére - még nem érlelte ki a kor. Semmi nem fájt annyira az életben, mint az a pár perc az utolsó vasárnapon, amikor utoljára ölelhettelek. Te beszálltál a Szuziba, dobtad a búcsúpuszit, mit sem sejtve a következő napokról… a jövőről. Én pedig álltam az utcán és az est sötétjében, patakzó könnyek között, mereven néztem, ahogy távolodsz. Tudtam, hogy soha többé nem találkozhatunk.

Légy boldog kicsi Prücsök és nőj nagyra! Kívánom, hogy életedben ne érezz szükséget semmiben! Ha pedig néha mégis felrémlik benned valamilyen homályos emlék rólam, úgy érzed, valami ismeretlenül ismerős hang dúdolja füledbe a Csendes éjt, vagy csak látsz majd valamilyen ősrégi képet magadról egy bácsival, gondolj arra, hogy egy kis időre mégiscsak volt egy nagypapád. Nem igazi, csak amolyan mesterségesen összetákolt, ám akinek mégis ott élsz a szívében, és aki végtelenül szeretett. Az angyalok óvják minden lépésed!