Vörösiszap újratöltve – Almásfüzitő

Újabb vészharangot kongat a Greenpeace. Az Illatos úti Budapesti Vegyiművek után ezúttal az almásfüzitői timföldgyár vörösiszap-tárolója került célkeresztbe. A magyar timföldgyártás fellegvárának számító volt üzem egy ökológiai időzített bombát hagyott az utókorra, egy vörösiszaptároló formájában, amelyet egyes felelőtlen vállalkozások ráadásul veszélyes-anyag temetőnek is használnak manapság.

Kevesen tudják, hogy a Bős-Nagymaros vízlépcső megépítésének ez a „műtárgy” volt a legfőbb akadálya. Ugyanis az almásfüzitői vörösiszap-tároló közvetlenül a Duna partján épült, s mint ilyen, egy esetleges duzzasztás azzal a veszéllyel járt volna, hogy elszennyezi a Duna teljes vonalát, közte Budapest ivóvízellátását biztosító kutakat. A tároló megszüntetése, a környezet mentesítése olyan horribilis összeggel emelte volna a beruházást, amelyet a magyar fél nem vállalhatott be, nem beszélve a Duna védelméről szóló nemzetközi egyezményekről. Érdekes módon ezek a hatástanulmányok sohasem láttak napvilágot, inkább vállalta Magyarország a kétoldalú szerződések felrúgásának minden negatívumát, beleértve a Duna elterelését is. Volt purparlé az osztrákokkal, a szlovákokkal, populista szólamokkal, és egyéb, minden szakmaiságot nélkülöző érvekkel. Csak Almásfüzitőről nem. Ennek következménye lett később a Duna-gate botrány is, meghurcolva számos elismert vízügyi- és környezetvédelmi szakembert. Magyarország a jelen pillanatig nem heverte ki ezt a sokkot, sem gazdasági, sem politikai értelemben, az erre vonatkozó dokumentumok mind a mai napig titkosak.

Az almásfüzitői probléma tehát nem újkeletű, még a „vas- és acél, no meg az alumínium országa” korszakra vezethető vissza. A gond az, hogy rendszerek, kormányok váltották egymást, de a tároló maradt, mi több, a Greenpeace vizsgálata szerint egyre súlyosbodó helyzetről van szó. Ugyanis nem csak a vörösiszap-tároló jelent veszélyt, hanem az immáron ott „eltűntetett” veszélyes hulladék is.

A vörösiszapról a magyaroknak Kolontár és Devecser óta beható ismeretük van, tudják, milyen veszélyeket rejthet magában. Az almásfüzitői és a kolontári katasztrófát okozó tároló között van persze különbség. A Duna parti város tározója már szikkadt (ámbár az óvatlan kíváncsiskodó olykor derékig süppedhet a vörös anyagba), lúgos anyag kiömlése nem fenyeget. A felszínen. Ugyanis a tározó mélye még ugyanúgy rejt maró hatású vegyianyagokat, ami szétmarja, szétrágja az elásott veszélyes anyagok elegyeit, közvetett és közvetlen úton segítve a szennyezőanyagok környezetbe jutását. Itt a bemosódás az, ami a leginkább problémát jelent, ami szennyezi a talajvizet, de magát a Dunát is.  Említhetjük még a kiporzást, ami vörös porral borítja a környéket. Ezért nagyon veszélyes a tárolóba mérgező anyagokat lerakni, vagy elásni. A Greenpeace megállapítását erősíti a Magyar Tudományos Akadémia Földrajztudományi Intézetének vizsgálati jelentése is, amelyben megállapítják, hogy a tározó szivárog, a veszélyes anyagok mozgása kiszámíthatatlanná válhat, és ezt a veszélyt még a tározó teljes befedése sem enyhítheti. Mégpedig azért, mert a talaj mikromozgásai repedéseket hoznak létre a tározó bélelésén, amin keresztül a méreg a talajba szivároghat. Ezt csakis egy fúrómintával lehetne hitelt érdemlően bizonyítani, az efféle mélyfúrást viszont a tározó területén nem engedélyezik, marad tehát a közvetett bizonyítás.

Különösen visszatetsző, ahogyan például a TKV Zrt (Tatai Környezetvédelmi Zrt.) publikálja az esetet, lévén ők „komposztálásnak” nevezik a mérgek tározóban való elhelyezését, holott köztudott, hogy komposztálni csak szerves, zöldhulladékot lehet. Furcsa megközelítése a dolognak, ahogyan a TKV szóvivője ország-világ előtt kijelenti, miszerint „talajszerű keveréket” állítanak elő veszélyes és kevésbé veszélyes hulladékokból (erre van szerződésük) és ezzel borítják a tározót. Különösen alkalmatlan az efféle „komposztálás” a nehézfémeket tartalmazó szervetlen hulladékok esetében, ezek sem biológiailag, sem anélkül le nem bonthatók. Ebben az esetben tehát szó sincs komposztálásról, annál inkább közönséges csalásról, illetve tudatos és intézményesített környezetszennyezésről, azaz pénzharácsolásról. Az is felháborító, ahogyan az illetékes kormányszervek és hatóságok kezelik a helyzetet. Jogi kérdést kreálnak abból, ami sürgős beavatkozást igényelne, egyszóval megpróbálják elkenni a dolgot. Nem véletlen, hogy az almásfüzitői vörösiszap tározó még mindig nincs befedve, s a környezetvédők – köztük a Greenpeace – mindenhol falakba ütköznek.

Most a Greenpeace bejelentésére az Európai Unió Környezetvédelmi Bizottsága indított kötelezettségszegési eljárást Magyarország ellen, de ez is rendkívül lassan zajló folyamat. Már 2010-ben képbe került Almásfüzitő, de érdemi intézkedés nem történt. Nem tudhatni, hogy ez a kötelezettségszegési eljárás milyen eredményeket hoz, a kormány esetleg fizet, és minden marad a régiben, vagy valóban intézkedik végre. A méreg addig is szivárog a környezetbe, de főleg a Dunába. És aki a Duna vizét issza… Nos, a valaha világhírűnek mondott budapesti ivóvízhálózat manapság már nem annyira megbízható. Csoda, ha virágzik a palackozott víz üzlet?