Vegyipar - az emberi lét végzete?

Előszó

A vegyipar nem újkeletű találmány. Szinte már azóta létezik, amikor az ember szakított a tudás fájáról. Az emberi tudás és értelem már azóta kísérletezik a természet alkotta mikro- és makroelemekkel, amióta elméje nyiladozni kezdett. Az emberi kísérletező kedv pedig határtalan, s mindez a „miértből” fakad, abból a vágyból, hogy megértse a körülötte forgó világot, azok mozgatóerőit. A természet vegykonyhája mindig is szolgált meglepetésekkel, ezeket kezdetben csak tapasztalati úton lehetett úgy ahogy megismerni, kiismerni. Ki jobban, ki kevésbé alaposan szűrte le a természet „vegyiparának” tanulságait, ami tulajdonképpen a „késztermék” felhasználására szorítkozott. A történelmi időkben is használtak úgymond vegyipari termékeket, gondoljunk itt például  a vadászó őseink, vagy a még mai is élő természeti népek által alkalmazott mérgezett hegyű nyilakra. Ám a felhasználói szintű készség nem mindig szorítkozott az élelemszerzésre. Egyes „gondolkodók” már az összefüggéseket kezdték firtatni, s a kezdetleges társadalmi viszonyok kialakításában is felhasználták a természet vegyiparában rejlő lehetőségeket. Sámánok, papok, méregkeverők, közösségi és társadalmi vezetők használták a természetes vegyianyagokat, mérgeket, halucénogéneket, leginkább embertársaik manipulálására, vagy éppen a társadalmi folyamatok befolyásolására. S valljuk be, nem is eredmény nélkül.

Elmondható tehát, hogy a vegyipar mindig is befolyással bírt az emberi életre, az emberi történelemre. A vegyipar a kezdetlegességtől a mai modernitásig csupán a mennyiségi rátában különbözik, hatása ugyanolyan.

A vegyipar forradalma

A kezdetleges vegyipari ismeretek – úgymond kuruzslói szintű - felhasználása-kihasználása a középkor végéig tartott. Robbanásszerű virágzásnak a felvilágosodás korában az ipari forradalom kezdetekor indult. Egyes, eddig elnyomott, a tanulásból kizárt rétegek is lehetőséget kaptak vegyészeti ismereteik bővítésére, a közlekedés fejlődése pedig lehetőséget teremtett az eddig elzárt, csupán szűk, s a bizonyos kiváltságos körök által birtokolt, korlátozott tudás általános terjesztésére. Az ipari forradalom pedig mintegy katalizátorként hatott a vegyipar forradalmára. A világ kezdett összezsugorodni, a vegyipar pedig globálissá válni.
A XIX. század végére a vegyipar olyan méreteket öltött, hogy az élet szinte minden területére kiterjedt. Befészkelte magát az emberek mindennapjaiba, a cipőkrémtől kezdve a hadiiparba. A XX. század elejére a vegyipar egy önmagát felépítő óriássá vált. Egy gólemmé, aminek senki és semmi nem tudott megálljt parancsolni. Ám igazi szörnyeteggé csak a század közepén vált, amikor a technikai fejlődés mér lehetőséget teremtett az elemek és azok tulajdonságainak, kölcsönhatásainak behatóbb tanulmányozására, kutatására, s olyan formációk és anyagok mesterséges megalkotására, amelyre a természetnek egyáltalán nincs szüksége (pl. műanyagok).

Az ezerfejű szörny – az ember istent játszik

A vegyianyagok felhasználását, az azokkal való kísérletezést, számos ok motiválhatja, de - amint az már a bevezetőben említésre került – leginkább a hatalomvágy. Az emberiség történelme vérrel van írva, a harc, a háború az, ami az embert igazán találékonnyá teszi. Leleményét és tudását semmilyen téren sem kamatoztatja jobban, mint az egymás elleni harcban, illetve embertársai megsemmisítésében, legyen az a Trójai faló, vagy egy kínai rakéta. Nincs ez máshogy a vegyipar terén sem. A vegyianyagok felhasználói szintű ismeretétől a tudatos vegyi pusztító-eszközök kifejlesztéséig hosszú az út, de bizton állítható, hogy a hadviselés nagyon is közrejátszott a vegyipar fejlődésében. Érdekes módon az emberiség a legtöbb találmányát a hadászatban használja először, mielőtt a polgári életben is teret nyer. Miért lenne ez máshogy a vegyipar terén? A vegyipar fejlődésének szempontjából releváns XX. század bővelkedik világégésekben, helyi háborúkban, tehát a vegyipar fejlődését is érdemes ezen szemszögből vizsgálni. A világ jelentős oktatási, illetve kutatói intézetei átvitt, vagy közvetlen módon a hadiipart szolgálják. Ugyanígy szolgálják a hadiipart a vegyipari létesítmények is. Egy műtrágyagyár például mindig gyanús, hisz legelsősorban a hadiiparból profitál, csak másodlagos szempont a mezőgazdaság. De ne szaladjunk előre!

A XX. század közepétől, a második világégést közvetlen megelőzően és azt követően olyan technikai találmányoknak „örvendezhetett” az emberiség, amelyekről azelőtt nem is álmodhatott. S mindez köszönhető elsősorban a vegyiparnak. A vegyipar nélkül modern civilizációnk, fogyasztói társadalmaink nem is létezhetnének. A hadiipar „szponzorálta” vegyipar olyan lökést generált a fejlődésre, amelyet nyugodt szívvel mondhatunk akár egy második teremtésnek. De vajon milyen eredménye lehet ennek? Az ember megteremtette ezt az ezerfejű szörnyet, s a szörny megteremtette a modern embert. Ennek a sajátos együttélésből vajon miféle sarj foganhat, milyen világ lehet a vége? Manapság már bizton állíthatjuk, hogy egy szörnyszülött, egy olyan világ, amelyből maga a Föld nem kér.

A mindennapjaink és gyógyszereink

A vegyiparnak, ennek az ezerfejű szörnynek a csápjai bekúsznak mindenhová, az élet legapróbb réseibe is. Kőolajban fürdünk, ebben a vegyipar számára nélkülözhetetlen alapanyagban. Műanyagok között és műanyagokban éljük mindennapjainkat. Vegyszerek tucatjai háztartásunkban, munkahelyünkön, és környezetünkben, tudtunkkal, vagy tudtunk nélkül. Termeljük ezt a lebonthatatlan és lebomlaszthatatlan miazmát, majd kidobjuk, és nem tudjuk mit kezdjünk velük. A reklámok 90%-a a vegyipar termékeit reklámozza. Vegyétek, vigyétek, egyétek! – mondá a szörny, és mi vesszük, visszük, esszük… és hisszük, hogy ez így jó. Élünk és belehalunk a vegyipar által termelt mérgek hatásaiba. Ugyanis a vegyipar egyik sajátossága, hogy a gyártási folyamatok melléktermékei többségükben a természet számára súlyosan mérgező anyagok. A vegyipart megalkotó ember sajátossága pedig az, hogy egyszerűen képtelen a természettel harmóniában élni, inkább átalakítja, mérgezi azt, talmi ábránddal, miszerint tiszavirág élete akkor lesz boldog és teljes, ha a vegyipart minél nagyobb arányban hasznosítja, mind több termékével veszi körül magát. Közben nem veszi észre, hogy ez az ölelés fojtó, a vegyipar fojtása – legtöbbször a szó szoros értelmében is -  halálos, legyen az gyomirtó permetezőszer, vécéfertőtlenítő, harcigáz, vagy egy űrhajó tömítőgyűrűje.

Van a vegyipar szörnyetegének egy különösen virulens oldalcsápja, nevezetesen a gyógyszeripar. Mert az ember már csak olyan, hogy tűrőképessége meglehetősen kurta, a túlélésért pedig szinte bármire képes, mindent elhisz. Még a kuruzslást is. És valljuk be, hogy a gyógyszeripar termékeinek többsége bizony bevizsgálatlan, vagy hamis vizsgálati eredmények terméke. Egy célzott hatás érdekében ezernyi mellékhatás. (Eklatáns példa: A rák elleni kemoterápia szinte semmire sem jó, legfeljebb meghosszabítja az agóniát. A rák elleni küzdelem sem a megelőzésre, hanem a kezelésre összpontosul, hiszen abban van a pénz.) Az üzlet mindenek előtt, és a fogyasztás maximalizálása – magától értetődően – vonatkozzon a gyógyszerfogyasztásra is. Ezt a célt szolgálja az a rengeteg gyógyszerreklám is, amit nap, mint nap a fejünkre zúdítanak. „Kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!” hallható, olvasható mindenhol, közben azt senki nem árulja el, hogy az orvos, vagy gyógyszerész is kábé ugyanannyira nem tud semmit a gyógyszeripar boszorkánykonyhájában készült „csodaszerről, mint maga a páciens. Rá van írva ugyan, hogy mire való, mik a részösszetevők, de azok összhatásáról keveseknek van tudásuk. Természetesen az egyik legnagyobb melléktermék-kibocsátó, azaz környezetszennyező is maga a gyógyszeripar. De valamit valamiért, mert a jelen fejfájása cseppet sem ugyanaz, mint utódaink problémája. Egyáltalán: Kit érdekelnek az utódaink? „Oldják meg a maguk baját, mi már akkor úgysem leszünk!”. Hiába, az embert már csak az ilyen gondolkodás jellemzi. Sarkosság, holott a Föld gömbölyű, s amit ma elvisz a víz, vagy szél, az áramlatok, azt vissza is hozhatja. Nem várt formában és méginkább nem várt kihatással.

Globális környezetünk, avagy a hetedik napon

A vegyipar szennyező hatása immáron globális szinten probléma. Nem csak az emberi életet és egészséget, hanem magát az ökoszisztémát veszélyezteti. Az az előny, amit megpróbálunk vegyészeti tudásunkból kovácsolni, elvész a vegyianyagokkal való felelőtlen bánásmóddal.
Mérgező anyagok ezer-tonnái lapulnak a tengerfenekeken, vagy robbannak, folynak a környezetünkbe. Köztudott, hogy a globális felmelegedés is közvetett, vagy közvetlen módon a vegyipar „áldásos” tevékenységének köszönhető. Az üvegház hatású gázok kibocsátásától, a százezernyi vegyiüzem energiaigényéig mind-mind közrejátszik ebben a folyamatban. Néhány szemléltető példa: Az aranykinyerési technológiák, az alumíniumgyártás, a fémek felület-megmunkálása és kezelése, a mikroelektronikai fejlesztések és alkalmazások, de akár a közönséges háztartási festőanyagok gyártása is a vegyipar működésének köszönhetők. Semmilyen iparágak, de a mezőgazdaság, a kereskedelem, az egészségügy, de még a szórakoztatás sem nélkülözheti a vegyipart. Ám ezek az összetett folyamatok annyi vegyipari melléktermék-képződéssel járnak, amelyeket már képtelen az ember ésszerűen kezelni, különösen a népesség és népsűrűség rohamos növekedése miatt.

Manapság egész üzletágak, vállalkozások épülnek a vegyipar által termelt melléktermékek, méreganyagok, hulladékok hatástalanítására, újrafeldolgozására, eltüntetésére. Ezek közül az eltüntetés a legérdekesebb momentum. Ugyanis a pillanatnak élő ember ebben jeleskedik leginkább. Eltűntetni, szőnyeg alá söpörni, ha pedig ezzel még haszon is kecsegtet, hát hajrá. Amit nem látunk az nincs is – gondolják, és borzalmas tévedésükre csak akkor döbbennek rá, ha az a „nincs” mégis érezhetővé, kézzel tapinthatóvá válik. Mondjuk szuperciklonokká, elviselhetetlen kánikulává, sorozatos és tömeges születési rendellenességekké.
A napi hírek szinte nem múlnak el vegyipari katasztrófák híradásai nélkül. Robbanások, kiömlések, légszennyezések, balesetek… Nem kell nagyon messzire mennünk, hogy a vegyipar „áldását” megtapasztaljuk, elég csak szűkebb környezetünket vizsgálni. Fűzfő-Nitrokémia, Törökbálint, Kolontár, tiszai ciánszennyezés, Illatos úti vegyiművek - hogy csak a közelmúlt nagyobb magyar, a vegyipar közvetlen ráhatását bizonyító eseményeit említsük. De ugyanez tapasztalható bárhol a világon, az indiai Bhopaltól, Alabamán keresztül, a kínai Tiencsinig. Csak akkor kapjuk fel a fejünket, amikor közvetlen érintettségünk van az ezerfejű szörnnyel, és megtapasztalhatjuk, hogy a gondtalan hétköznapokért bizony keményen benyújtja a számlát. A vegyipar hasznos lehet, ha megtanulunk bánni vele, ha kellő körültekintéssel közeledünk hozzá, s nem utolsó sorban tiszteljük a természet törvényszerűségeit és ne akarjuk – nagyképűen, Istent játszva - szolgaságra kárhoztatni.
 
Szerencsére a Föld órája, fejlődési üteme semmilyen téren nem hasonlítható az emberéhez. A Föld életében az ember csak egy pillanat, annak is talán egy töredéke. Hatása a bolygóra és annak élővilágára viszont annál tragikusabb. A Föld maga bizonyára kiheveri azt a megrázkódtatást, amit az evolúció csúcsteremtménye, ama homo sapiens és vegykonyhai kotnyeleskedése okozott, ámbár már eddig is keményen megfizetett érte. Biológiai fajok ezrei tűntek el az ember megjelenésének és tevékenységének köszönhetően, avagy olyan fajok tűntek fel a biológia színpadán, amelyek pont az ember elleni védekezést szolgálják. Cseppet sem lenne meglepő, ha a Föld az ember vegyi dilettantizmusa ellen pont biológiai, illetve a fizikai arzenálját vetné be. Ahogy olykor már be is vetette. Különös fintora a sorsnak, hogy míg az ember a természet technológiáit és vegyészeti eljárásait próbálja ellesni, addig a természet új és új módszereket alkalmaz, dolgoz ki, pont az ember ellen (lásd: gyógyszer-rezisztencia, rágcsálók és rovarok mérgek és vegyszerek iránti immunitása, új, vegyi hatásoknak ellenálló mutációk kifejlődése).

A Genesis szerint az Úr öt nap alatt teremtette meg a világot, az eget, a földet, a vizeket, állatokat és növényeket. A hatodik napon teremtette az embert, tudással, tudásvággyal és alkotókedvvel felvértezve, ami vonatkozik a természet vegykonyhájának megismerésére, ismeretére is. Viszont a tudással és ismerettel felelősség is jár és ez az, aminek az ember jócskán híján van. Amennyiben ezt a felelősségérzetet az ember nem sajátítja el, akkor a teremtő számára nem marad más, minthogy a hetedik nap nem a pihenés napja lesz, hanem a pusztításé. Az ember elpusztításának napja.