"Isteni" színjáték

   

„Oh árva föld, te puszta, zordon éjszak.

    Szép fényeket meg nem pillanthatod.”

Különös színjátéknak lehetünk szem- és fültanúi az elmúlt évtizedek Magyarországán. Annak, hogy miként emelkedhet valaki szinte éteri magasságokba, miként manifesztálódhat valaki mintegy spirituális látomássá nem csak a maga, hanem a mások számára is. Igen, Orbán Viktorról van szó, aki a lét olyan magasabb dimenziójába küzdötte fel magát, amely egyesek számára már maga az isteni megnyilvánulás. Személye szent és sérthetetlen, szava mára már az egyetlen igaz szó, a megmásíthatatlan és örök igazság.

Kezdetben persze nem vala ez így, sok oroszlánnal (MSZP), párduccal (FKGP) és nőstényfarkassal (MDF) kellett megküzdenie ahhoz, hogy a pokol mélységes bugyraiból a purgatóriumon át végül eljusson a „paradicsomba”. Mert ugye egy istennek sem fenékig tejfel az élete. Megannyi intrika, cselszövés, hazugság és gőg övezte útját a jelenlegi állapotig. Leginkább a saját intrikája, cselszövése, hazugsága és gőgje. Hogy valók, és illők-e ezen cselekedetek („Ne azt nézzék mit mondok, hanem mit teszek.” – O.V.”) egy istenhez…? Nyilván majd ezt is megmagyarázza egy keresztényi hevülettel átitatott virtualitás.

Orbán „istennek” akkor kezdett felvirágozni, amikor ő is – akárcsak XIII. századi példaképe, Dante Alighieri - megálmodta a köröket. Nem kilencet, de kilencezret. Ez olyannyira jól sikerült, hogy már ekkor kezdett láthatóvá válni isteni aurája. „El a kezekkel Orbán Viktortól”, „Veled vagyunk Viktor” – hangoztatták az átszellemültek, nem csak szóban (de vulgari eloquentia – a nép nyelvén, ékesszólóan), de tettben is. Orbán kezét pedig nem Vergilius, hanem olyan „lángelmék” vezették, mint Boross Péter, Pintér Sándor, Schelck Csaba, Simicska Lajos, Kövér László, Polt Péter, nota bene Arthur Finkelstein, Habony Árpád, vagy Havassi Bertalan. Többek között ők alkotják a gyűrűket, amely az centrális égbe vezet. Úgy is mondhatnánk, hogy ez lett a gyűrűk szövetsége (ja nem, az egy másik mű).

Orbán istenségének bizonyságát, egy bizonyos Mészáros Lőrinc nevű gázszerelő ecsetelte eképpen: „Abban, hogy eljutottam idáig, bizonyára szerepet játszik a Jóisten, a szerencse és Orbán Viktor személye…”. Hogy meddig? Ó, minő malőr, csupán a 88. leggazdagabb magyarig. Picinkét ront ugyan a színjáték összképén, hogy Mászáros még háromba szedte az istent, de ezen hivatott javítani ama Tállai András, akit az „Úr” szemelt ki a NAV élére. Ő már kerek-perec kimondta a frankót, amikor Orbánra kacsintva azt tudta a hívők szemébe vágni, hogy „csak a jóisten a megmondhatója hogy ő lesz-e a NAV elnöke.”. Hát ő lesz… Ha a „jóisten” is úgy akarja… Márpedig ő úgy akarja.

Dante csak álmodott a hegy csúcsán lévő örök üdvösségről, a Paradicsomról, ám Orbán meg is teremtette azt. Saját magának és a maga gyönyörűségére, ahogy az egy istentől elvárható. És egy istent ugye semmiféle erkölcsi skrupulus nem gátolhat, főleg nem holmi itáliai szépíró útmutatása alapján. Orbán alkot, teremt és látá, hogy ez így jó. Mármint neki és annak az egytizednek, aki még hisz az isteni igazságában. A „szentháromságát” pedig manapság áhítattal, vakhittel és alázattal illik szemlélni, kritizálni nem. Aki ilyesmire vetemedne, annak többé nix ugri-bugri.

És hogy mi lehet ennek a magyar „isteni színjátéknak” a vége? Jobb esetben finita la comedia, rosszabb esetben… De erről inkább ne is beszéljünk!