Eső után köpönyeg – avagy katasztrófavédelem helyett katasztrófa megelőzést

Az elmúlt napok-hetek viharos és csapadékos időjárása rámutatott, hogy mennyire kiszolgáltatottak tudunk lenni a természet csapásaival szemben, azaz mennyire nem vesszük komolyan az intő jeleket. Különösen vonatkozik ez a nagymennyiségű csapadék okozta veszélyhelyzetekre.

Én nem értek a focihoz, de talán egy kicsit mégis. Talán nem véletlenül koptattam az iskolapadot évekig az út-, híd- és közműszakon, és nem véletlenül készítettem elő a volt magyar vízügyi szabványok digitalizálását (Azért mondom, hogy „volt”, mert a hajdani és jól bevált magyar vízügyi szabványoknak, manapság már a töredéke sincs érvényben.).

A katasztrófavédelem szóvivője azt nyilatkozta tegnap, hogy Budapest csatornarendszere jócskán túlméretezett ugyan, de ilyen extrém helyzetekre nincsenek, nem is lehetnek felkészülve. Nos, ez az, ami szemenszedett hazugság!
 
Kezdeném a szűkebb lakókörnyezetemmel, azaz nyúlfarknyi utcánkkal, ami a tervezési-kivitelezési hozzánemértés, és az alultervezéssel okozott szándékos károkozás ékes példája lehet.
Évtizede annak, hogy a helyi önkormányzat végre határozott és leaszfaltoztatta a pesterzsébeti mellékutcákat, köztük a mienkét is. Ezzel együtt járt a kommunális csatornázás kiépítése (15”-os műanyag cső) és a csapadékelvezetés korszerűsítése is. Mindenki örült… az első nagyobb nyári záporig. Nos, ez volt az a momentum, amely előhozta a tervezési kivitelezési hiányosságokat. Ugyanis a tervező – nem tudni milyen meggondolás alapján - úgy vélte, hogy a legjobb megoldás, ha az utcát két végétől befelé lejtésűre (olyan, mint egy teknő) építik, vagyis az utca két végéről az utca közepére zúdul a víz és nem az utca végein levő főútvonalak nagyobb elvezető képességű főcsatornáiba. Ezen célból kiástak vagy nyolc, egyenként 8-10 köbméter befogadóképességű úgynevezett ülepítő-aknát külön a csapadéknak (leánykori neve: tanácsi kút), amelyek egy alapos zápor, vagy zivatar alkalmával pillanatok alatt megtelnek, nem beszélve a gyorsan tömődő, és „modern” víznyelő-rácsokról. Az első udvar-, pince-, és lakáselöntések után - elhárítás címén, megbontva a vadiúj utat - az utca legmélyebb pontján levő víznyelőt belevezették a kis kapacitású (15”) kommunális PVC-csatornába, amiről természetesen nem értesítették a lakosságot (gondolom a csatornázási műveket és a dél-pesti szennyvíztisztítót sem). Ennek folyománya (a szó szoros értelmében), hogy egy-egy jelentősebb esőzés esetén a csapadékvíz nagy nyomással tör be a lakások csatornarendszerébe, konyhába, fürdőbe, mindenhová, ahol lefolyó van, éktelen robajjal és bűzzel. De az ember azért ember, hogy okuljon, s egyes mindenre elszánt lakók ezért úgynevezett visszacsapó-szelepet építtettek a csatorna-rendszerükbe (persze saját költségen), pótolva a tervezési hiányosságokat és megelőzendő a nagyobb bajt. Olykor (mint ahogy a mostani esetnél is) még ezt a szelepet is benyomja a túlnyomás. Hát ennyit a túlméretezésről. Hogy a tervező, a kivitelező, de leginkább az önkormányzat műszaki ellenőre átvette-e a jutalmát, arról nem tudni.

Ezen, kissé hosszabb bevezető után a lényegre:

A budapesti csatornarendszer a sokéves átlagot és nem a legnagyobb lezúduló vízmennyiséget veszi alapul. Ezen kívül a hajdani szabványos víznyelők jóval nagyobb kapacitásúak voltak, a jelenlegi szabványosokhoz képest. A mostani víznyelők rácsozata sűrűbb, nehezebben tisztítható, a víznyelőrács pedig kisebb méretű a régi szabványnál, tehát kisebb vízelvezetésre és nagyobb dugulásra hajlamosabbak. Ezen kívül a főváros sem áll a helyzet magaslatán, illetve az a tény, hogy a főváros által üzemeltetett Fővárosi Településtisztasági Szolgáltató Vállalat (FTTSZV) nem végzi el azt a munkát, amire kitalálták. Nevezetesen és elsősorban a főváros és agglomerációjának víznyelő- és csatornatisztítását (Láttam, illetve tapasztaltam én már olyat, hogy a parképítéshez kihozott murvát a víznyelőkre öntötte a dömperes, vagy a járda aszfaltozásához használt forró és képlékeny maradékot nemes egyszerűséggel az úttest közepén levő csatornanyílásba talicskázta a „szakember”. Előbbi következménye egy fél lakótelep, utóbbié, a Tungsram Váci úti gyárának elárasztása volt). Helyette olykor-olykor felbukkan a FCSM (Fővárosi Csatornázási Művek) egy-egy csatornatisztító egysége, akik pedig annyira „urak”, hogy kicsire nem adnak, csupán a főcsatornákat tisztítják. Hogy milyen szinten és eredményességgel, arról jobb nem beszélni

A csapadékvíz elvezetésére vonatkozó építési-kivitelezési előírások manapság csapnivalóak. Szemléletes példa erre az aluljárók csapadék elleni védelme, az, hogy az aluljárókban méter magasan hömpölyöghet a víz. Ennek oka pedig az, hogy például a lépcsők tetejénél nincs vízelvezetés, ami pedig az aljuknál van az jócskán alulméretezett, még egy családi ház pincéjénél sem lenne elégséges, nem hogy egy nagyforgalmú aluljárónál. Ahogy a híradókban látni lehetett, a lezúduló csapadék szinte akadálytalanul hömpölyöghet le a Deák téren, vagy a csili-vili, még jóformán el sem készült Keletinél, keresve a legmélyebb pontokat. (hiába, a víz már csak ilyen, mindig lefelé folyik).

Apropos lejtés: A csatornarendszer lejtési szabványa előírás szerint maximum 1-2% lehet. Ez azért kell, hogy a leülepedést meggátolja, a víz sodrási energiája mintegy önmaga kipucolja a rendszert. Amennyiben nincs meg ez a lejtés úgy dugulás a vége, ha pedig nagyobb, akkor a rendszer szétnyomódását eredményezheti. Ezt tapasztalhattuk a budai városrészben, ahol csatornafedeleket emelt fel a lezúduló víz nyomása. Ugyanis Budapestnek van egy sajátossága, mégpedig a domborzati különbsége. A pesti oldalon aránylag konszolidált a helyzet, a főcsatornák áteresztőképességét leszámítva, viszonylag ritkán fordul elő, hogy a víznyomás felemelje a csatornafedeleket. Nem így a budai oldal. A hegyvidéki víznyelőknek dupla-tripla hosszúságúnak kellene lenni, a főcsatornákba jóval sűrűbben kellene beépíteni úgynevezett nyomáscsökkentőket, megelőzvén az ilyen malőröket. Illetve kellene. Ám az új magyar szabvány ezt is felülírja, azaz alultervezhetővé teszi. Ennek oka azután az olyan látványos vízözön, mint amilyen például a Szépvölgyi úton, vagy a Gellért-szálló mellett volt, ahol tucatjával emelte fel a víznyomás a csatornák fedelét, sodorva aztán kukát, szemetet, törmeléket, mindent, ami volt az útjában. Az Ördögárok dunai kiömlőjét szinte szétszedte az áradat, holott egyes szakaszait nemrég barkácsolták újjá.

Még valamit a vízről és annak nyomásáról: A víz nyomása adott, az egy cm²-re eső vízoszlop magasságától függ. Teljesen mindegy hogy ez a vízoszlop nyitott, vagy egyoldalúan nyitott (közlekedőedények) rendszerben található. A különbség annyi, hogy az egyoldalúan nyitott rendszerben (jelen esetben a csatornarendszerben) a víz nyomása a keresztmetszet függvényében exponenciálisan növekedhet, amennyiben a külső, ránehezedő víznyomás is növekszik. Ez pedig azzal jár, hogy a nyomás szétfeszíti a rendszereket, majd a víz a leggyengébb pontot keresve vág utat, kitör, azzal a nyomással, ami csőben van.  A nyomás alatt levő víz energiája pedig cudar dolgokat tud művelni. Acélt és betont vág, avagy alámos utakat, járdákat, vasúti síneket, mindent, ami az útjába kerül, képezve akkora krátereket olykor, hogy belefér egy villamos is (lásd Fővám tér). A mai modern, műagyagból készült csatornacsöveknek pedig van egy gyengéjük, mégpedig az, ha nem megfelelően van lefektetve, a környező talaj tömörítve, akkor a víznyomás pillanatok alatt szétnyomja, akár az összeillesztéseknél, akár magát az anyagot, kinyílik, mint a rózsa.

Összefoglalva csak azt tudom mondani, hogy Budapest csapadékvíz-elvezetése nagyjából a XX. század eleji állapotokra épül. Ha eleink nem lettek volna akkora zsenik, már régen esővízzel kevert fekáliában úsznánk. A katasztrófavédelmi szóvivőnek tehát abban igaza van, hogy a hajdani fő- és mellék-csatorna rendszer még mai is kiállja próbát, jócskán túlméretezett, ám ez nem rajta (rajtunk) múlik, hanem őseinket dicséri. Viszont az újak és mellékrendszereik… Egy-egy főcsatornát persze felújítanak, vagy újat építenek, ám a nagy modernitásban és városkép-fejlesztésben - nem beszélve a kivitelezési és tervezési anomáliákról – valahogy elfeledkeznek a régiek karbantartásáról és az ésszerűségről, az összehangolásról. Félelmetes látni, tapasztalni azt a pénzlenyúlást, korrupciót és dilettantizmust, ami magát az építőipart - közte a csatornaépítéseket - behálózza. Meglehet az alultervezések, és hanyag kivitelezések pont ezeknek köszönhetők. Szóval extrém csapadék ide, özönvíz oda, a főváros meg tudna birkózni vele, csak akarat és szervezés kellene hozzá, azoknak az intézményrendszereknek a hibátlan működtetése, üzemeltetése, amelyeket pont az ilyen helyzetek megelőzésére hoztak létre. S nem utolsó sorban hozzáértés. Nem lehet mindent a globális felmelegedésre fogni. Ja, hogy el ne feledjem, és hogy nem csak Budapestről szól a történet: Az árkokat be kell temetni. De nem a vízelvezető árkokat!