Vicsek és a székely himnusz

Meglehetősen kínos perceket élhetett át (szerzett magának) Vicsek Ferenc az ATV Fórum című műsorában, amikor egy nézői kérdésre próbált felelni. Szinte tapintható volt a műsorvezető zavarodottsága, a nagyobb blamától pedig a műsorrend mentette meg.

De lássuk a korpuszt: A betelefonáló azt kérdezte, hogy a székelyek vajh’ mit csinálnának a himnuszukkal és a zászlójukkal, ha valamely csoda folytán, most hirtelen Magyarországhoz tartoznának? Elfogadnák a magyar nemzeti jelképet és himnuszt, vagy kitartanának a sajátjuk mellett? Erre felelte Vicsek, hogy a székelyek de tulajdonképpen az erdélyiek törekvése nem a nemzethez, az anyaországhoz tartozás, hanem az autonómia. Hogy miféle autonómia azt már nem merte részletesebben taglalni, mert ez az út nagyon messzire vezethet. Ó, áldott műsoridő.

Mi azért gombolyítsuk tovább a beszélgetés eme képzeletbeli fonalát, ugyanis ez a párbeszédtöredék is rávilágít a múltunkra, magára a székely-magyar viszonyra, valamint a jelenünkre, arra a hazugságokkal teletűzdelt politikai játszmára, ami manapság oly annyira jellemző ránk, magyarkodókra, különösen a kedves vezető bálványos-posványosi megnyilvánulásaira, aktualitására. Mert miről is van szó?

Talán kezdhetnénk azzal a történelmi ténnyel, hogy Székelyföld (ahogy Erdély sem) nem tartozott soha Magyarországhoz. Legjobb esetben önálló fejedelemségként jegyeztetett, de közigazgatásilag soha nem volt magyar. Sem a négytenger mosta időkben, de még Horthy idejében sem. A történelem folyamán mindig önrendelkezéssel bírtak, kivéve azokat az időket, amikor erőszakosan döntöttek – nélkülük, róluk. Az erdélyiek - ahogy a székelyek is - mindig az önállóságra, az autonómiára törekedtek, amelyből olykor még a területen kívüliség (területi autonómia) sem hiányzott. Ezt a törekvést tapasztalhattuk a múltban csakúgy, ahogyan tapasztaljuk a jelenben. Ez eredményezi például a székely zászlót és himnuszt. Ezért különösen visszatetsző az, amikor kitűzik a magyar parlament épületére a székely zászlót, vagy énekli boldog-boldogtalan a székely himnuszt, ha kell, ha nem, a rovásírásról nem is beszélve. Ugyanis mi nem ők vagyunk, és ők nem mi. Ez a revizionista szemléletmód – azon kívül, hogy semmibe veszi a székelyek és erdélyiek törekvéseit, szabadságvágyukat – csak arra jó, hogy feszültséget keltsen nemzetek között, hovatovább a honi magyarság és a határon túli magyar nyelvű nemzetiségek között.

Igaza volt Vicsek Ferencnek abban, hogy a székelyek nem akarnak (soha nem is akartak) - úgymond - vegyülni. Eszük ágában sincs beépülni Magyarországba, mi több, kikérik maguknak, ha lemagyarozzák őket. Ők székelyek, himnuszuk szerint is „Székely nemzet”, amolyan „magyar ajkú népek” (A székelység mind a mai napig sorstragédiaként éli meg 1876-ot, amikor is a magyar országgyűlés megszüntette a székelyek önrendelkezési jogát.). Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy milyen alapon avatkozhatnak be a magyar közigazgatás rendszerébe? Gondolok itt a szavazati jogra, vagy arra a politikai „jótékonykodásra”, ami az anyaország adófizetőinek zsebéből szivárog Erdélybe, Székelyföldre. Viszonossági alapon akkor elvárható lenne, hogy a román állam is hasonlóképpen járjon el Magyarországon. No, abból lenne csak a nagy nemzeti botrány. Nyilván hosszú tömött sorokban masírozna minden kakastollas és oroszlános-nagymellényes.

Furcsa fintora a sorsnak, hogy az immáron hagyománynak számító bálványosi összeröffenéseken a legritkább esetben lehet igazi székelyt látni. Ők csak csodálkoznak azon, hogy van egy ország, amelynek vezetője nem talál magának a szülőföldjén pár négyzetmétert, ahonnan hintheti a mákonyt. Inkább idejön, a határon túlra, Hargitára, a székelyek földjére… boldogítani. Fene az ilyen boldogságba, hiszen a magyar külügy – Havasi Bertalanon keresztül - éppen most magyarázkodik Romániának holmi nemzeti jelképnek látszó tárgyak miatt, amelyek akár kimeríthetik az uszítás fogalmát is. Kössz, de ebből a székelyek sem kérnek, meg van nekik a maguk baja a maguk Tőkéseivel.

Summa sumarum: Erdélyt – benne Székelyfölddel – pillanatnyi politikai haszonszerzés céljából kisajátítani, főleg megpróbálni asszimilálni, nem csak bűn, de hiba. Kapitális baklövés, amibe már számos magyar és román vezető is belebukott. Székelyföldet nem lehet magyarítani, sem lóval, sem anélkül, már csak amiatt sem, mert ez a terület Erdély része, beágyazódva Románia szívébe. Bárki, aki populista hozzáállással, puszta magyarkodásból erre törekszik, az számítson rá, hogy nemzetiségek, de akár nemzetek közötti konfliktusba is ránthatja az országot (lásd magyar-román viszony). És nincs az a kerítés, amely egy ilyen konfliktus kiterjedésének útját állhatja. Tény, hogy a magyar lakosság (szavazópolgárok, adófizetők) jelentős része már most is nehezen tűri, hogy mások döntsenek a sorsáról, s főleg azt, hogy kotorásszanak az amúgy is majdnem üres zsebében. Kórházat építeni Erdélybe, vagy nyugdíjat fizetni olyannak, aki egy pillanatig sem dolgozott magyar földön, joggal szülhet elégedetlenséget, különösen, akkor, amikor mind a magyar egészségügy, mind a nyugdíjrendszer romokban hever. Ezek a „gesztusok” is ugyanolyan ellenérzést generálnak a határon túliakkal szemben, akár az orbáni „nemzeti jelképek”. De mit is várhatunk, ha egy ország első vezetője országa lakosságának jelentős hányadát nem tartja magyarnak, illetve azt állítja, hogy ráront nemzetére, csupán azért, mert nem úgy gondolkodik (szerencsére!), ahogy ő. Az ilyen mondatok nem csupán ostobák, de mérhetetlen károkat okozhatnak a nemzeti összetartozás eszméjének. Megerőszakolása a nemzeti öntudatnak, amely pont az ellenkező hatást váltja ki. A nemzeti öntudat nem abból gyökeredzik, hogy minden trafikra, vagy szatócsbolt homlokzatára kibiggyesszük a nemzeti jelzőt, vagy félig (olykor egészen) agyonverjük a másként gondolkodó, nota bene a másként pigmentálódottakat. A nemzeti öntudat soha nem lehet egyenlő a rasszizmussal. Nem, az valami egészen más. Független bőrszíntől, identitástól, vallástól, társadalmi státusztól. Az belülről jön. Egy érzés, amit most egy minidiktátor pitiáner hatalomvágyból próbál a saját hasznára fordítani. Számára egy székely zászló, egy himnusz, csupán eszköz, ahogyan egy jelvény, egy kokárda, a történelem átértelmezése, vagy az alkotmány is (ha valaki lelkiismereti okokból manapság nem hajlandó felesküdni a gránit-képlékenységű alaptörvényünkre, annak nuku diploma, nix ugri-bugri). Igazi nemzeti összetartozásról majd akkor beszélhetünk, ha együttes erővel lépünk fel az effajta kiskirályok áskálódása, ügyeskedése, önző uralkodása ellen. Erről szól Bartók és Kodály (akinek nevéből épp most eistandolnák a „ly”-t) zeneműve, vagy akár a székely himnusz, amelyeket nem csupán hallgatni, két pohár pálinka mellett dudorászni - de érteni is kellene.

Talán már érthető, hogy Vicsek Ferenc miért is érezte magát kínosan. Egy látszólag könnyű kérdésre kellett volna felelnie, holott lássuk be, nem volt könnyű helyzetben. Ajaj, de mennyire nem! Egy nemzet nevében kellett volna jól felelnie.