L. Simon László egy jelenség. L. Simon egy vátesz. L. Simon
néz (leginkább le), L. Simon beszél (legtöbbször mellé). L. Simonnak mindent
szabad, ellentétben a szellemileg korlátozottak legtöbbjével. És L. Simon még
mindig a helyén, mert hiába a személyét és megnyilatkozásait övező döbbenet, ő
az elmozdíthatatlan apartcsik (nevezzük inkább csörgősipkás bohócnak), s egy
királyi udvartartásban ilyenekre is szükség van.
Legutóbb holmi rákellenesnek beállított, ugyanakkor mérgező barackmag kapcsán csillogtatta erényeit és azt a tényt, ha kvász van, akkor komondor hiányában az asszony vigye el a balhét. Igazán nemes jellemre vall. Picinke szőr ugyan a baracklekvárban és pálinkában, hogy az oldalborda cégének fele L. Simoné, ahogy a barackfa ültetvény és a reklámarc is az övé, de kicsire ugyan nem adunk. Meg azt is mondta az államtitkár, hogy „különben sem jó a magtörő gépünk, nem forgalmaztunk egy grammot sem, tehát az ügy nem ügy”. Érdemes figyelni a finom nüanszra, azaz a többesszámra, ami L. Simon és a tulajdon-felelősség vonatkozásában felér egy Freud-i elszólással.
De nem ez volt ez első (gyaníthatóan nem is az utolsó) ilyen baki. L. Simon a napokban, a Csontváry-kiállítás kapcsán brillírozott, amikor is azt találta a nagyérdemű képébe vágni, hogy Csontváry több alkotása is orosz állami múzeumokban van (majdnem kibökte, hogy porosodik, de még időben elharapta a szót), háborús jóvátétel gyanánt. Ezért aztán arra kéri az oroszokat – tekintettel Csontváry frenetikus sikerére – hogy tegyék lehetővé, hogy a nagyérdemű ezeket is láthassa, és mintegy üzenetként (üzeni, és pont Putyinnak?!) még hozzátette azt is, hogy „ne féljenek, visszaadjuk”. No ez volt az - bohóc ide, bohóc oda -, amit nem kellett volna mondania, ugyanis így egyértelműen értésére adta mindenkinek, hogy nem lehet sem hinni, sem megbízni a magyar kormányban. Az L. Simon-féle államtitkárokban meg főleg nem. Bizony-bizony, ilyen világban élünk. A magányugdíj-pénztári-, és a Munkácsy-einstandhoz hasonló „megvédés” manapság bármikor és bárkit utolérhet. Hende hadügyér haszonjármű-rekvirációs meglebegtetése is ezt bizonyítja.
Legutóbb holmi rákellenesnek beállított, ugyanakkor mérgező barackmag kapcsán csillogtatta erényeit és azt a tényt, ha kvász van, akkor komondor hiányában az asszony vigye el a balhét. Igazán nemes jellemre vall. Picinke szőr ugyan a baracklekvárban és pálinkában, hogy az oldalborda cégének fele L. Simoné, ahogy a barackfa ültetvény és a reklámarc is az övé, de kicsire ugyan nem adunk. Meg azt is mondta az államtitkár, hogy „különben sem jó a magtörő gépünk, nem forgalmaztunk egy grammot sem, tehát az ügy nem ügy”. Érdemes figyelni a finom nüanszra, azaz a többesszámra, ami L. Simon és a tulajdon-felelősség vonatkozásában felér egy Freud-i elszólással.
De nem ez volt ez első (gyaníthatóan nem is az utolsó) ilyen baki. L. Simon a napokban, a Csontváry-kiállítás kapcsán brillírozott, amikor is azt találta a nagyérdemű képébe vágni, hogy Csontváry több alkotása is orosz állami múzeumokban van (majdnem kibökte, hogy porosodik, de még időben elharapta a szót), háborús jóvátétel gyanánt. Ezért aztán arra kéri az oroszokat – tekintettel Csontváry frenetikus sikerére – hogy tegyék lehetővé, hogy a nagyérdemű ezeket is láthassa, és mintegy üzenetként (üzeni, és pont Putyinnak?!) még hozzátette azt is, hogy „ne féljenek, visszaadjuk”. No ez volt az - bohóc ide, bohóc oda -, amit nem kellett volna mondania, ugyanis így egyértelműen értésére adta mindenkinek, hogy nem lehet sem hinni, sem megbízni a magyar kormányban. Az L. Simon-féle államtitkárokban meg főleg nem. Bizony-bizony, ilyen világban élünk. A magányugdíj-pénztári-, és a Munkácsy-einstandhoz hasonló „megvédés” manapság bármikor és bárkit utolérhet. Hende hadügyér haszonjármű-rekvirációs meglebegtetése is ezt bizonyítja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése