Mi vagyok én?

Szarvas vagyok… és őz, és nyúl vagyok… és borz, róka, kivert kutya vagyok… fácán és fogoly, a saját ösztönösségem foglya, aki nem ismer határokat, akinek nincs passzusa, csak a természet szülte eredendő szabadságvágya. És most itt kínlódok, szabdalt bundával, szabdalt csüddel, belegabalyodva az emberi lelemény és aljaság dróthálójába, kilehelve az utolsó lélegzetemet.

Mi vagyok én?

Szír vagyok, afgán vagyok… talán koszovói albán vagyok. Ki tudja? Végzetem pár méterrel arrébb négy keréken, porhüvelyem imhol egy autópálya izzó betonján, ahol is sors- és nemzettársak bámulnak üveges, vérben ázó tekintetembe. Ők négyen a szerencsésebbek, akik bizonyítják a menekülés, a kétségbeesett rohanás sorsszerűségét… és Allah végtelenségét. Az örök világosság fényeskedjen nekik úgy, ahogy nekem az örök sötétség.

Mi vagyok én?

Kubai vagyok… és magyar vagyok. Mária országában sütött rám először a Nap. Van apám, van anyám, és van szeretőm. Illetve volt. Most ott hever aléltan, széttört csontokkal a szegedi flaszteron. Miattam. Mert magyar vagyok ugyan, csak nem olyan színben, ahogy azt tőlem elvárják. Elbizonytalanodtam. Tényleg magyar vagyok? Válhatok valaha is azzá?

Mi vagyok én?

Színes vagyok, más vagyok. Amolyan szerb-tót-sváb-ukrán-román-cigány és a jóisten tudja hányféle… mégis magyar. Keresztény és ateista, muzulmán és zsidó… Sajátos kevercse, sajátos génállomány, sajátos gondolkodás. Most éppen azon vagyok, hogy eldöntsem ki-, vagy mi vagyok. De ezer év alatt sem tudtam eldönteni, miért sikerülne pont most?

Begubódzom! Falat húzok, árkot ások, kerítést állítok, elhatárolódok, elszigetelődök, hogy végzetes magányomban és végzetes belterjességemben végre eldönthessem, hogy valójában ki-, vagy mi vagyok. És ha végleg nem jutnék eredményre… úgyis megmondják mások. Olyanok, akik hasonló dilemmával küszködnek.

Mi vagyok én?

Talán az evolúció csúcsa, a teremtés koronája, rohadt nagy egoval és rohadt nagy birtoklási vággyal, ami az élethez túl sok, a halálhoz túl kevés. Enyém a világ! – kiáltom felfuvalkodottan, miközben nem veszem észre, hogy a világ átrobog rajtam, felettem. Egy harckocsi, vagy éppen egy személyautó formájában, az szinte mindegy, mert lehet az tűz, vagy víz, éhség, vagy bőség, az eredmény ugyanaz. Röhögő, vicsorgó-vigyorgó. Hogy felismerem-e valaha, valójában ki- és mi vagyok én? Igen! Az utolsó pillanat hozza a felismerést: Porszem vagyok!