Csiki-csuki

A magyarok kedvenc játéka a malmozás. Illetve a „malom” nevű stratégiai-politikai társasjáték. Teccen tudni, az a fajta játék, amelyet babszemekkel játszanak, és az alkotmányosság jegyében mindenki egyenlő babszámmal kezd, csak azután valahogy az egyik félnek felhalmozódnak, míg a másiknak teljesen elfogynak a babszemei. Vagy jóféle bablevest főznek belőle. Űzi is ezt a játékot boldog-boldogtalan (ugyanis a csiki-csukiból - minden ellenkező híresztelés ellenére és dacára – nagyon jól meg lehet élni), amíg az egyik fél meg nem unja, vagy amíg egyáltalán van bab. Az pediglen általában mindig van, ámbár volt olyan korszakunk, amikor még bab sem volt, nemhogy bableves.

De hogyan is zajlik ez a játék? Elmagyarázom.

Rajzoljuk meg a táblát - mondjuk Európa térképén. Jelöljünk ki stratégiai pontokat, majd nevezzük el a babszemeket egyszerűen nemzeti vagyonnak. Ezt osszuk fel, ezzel játszunk, ezzel szórakozunk. Ezen játék legfőbb célja egyébként az úgynevezett csiki-csuki létrehozása, amellyel le lehet amortizálni az ellenfelet, az ellenséget, de akár egy egész országot. A malmozást más ősidők óta játsszuk, eleink is roppant élvezték, de terjedelmi okokból nem érdemes a középkorig visszamenni, elég csupán a „liberté, égalité, fraternité ” korszakáig, ahol királyok akasztása volt a nemzeti sport, a malmozás határokon átívelő játékká vált és bebizonyosodott, hogy bizony a malomjáték is sokféle lehet, mégsem annyira ungarische spiel, mint amilyennek látszik. Mert vannak olyan országok, ahol szintén malmoztak egyet (max kettőt), csak aztán rájöttek, hogy ez a játék úgy hülyeség, ahogy van. Ezek az országok nem szórakoznak a nemzeti babszemekkel, hanem elültetik, szaporítják és ezzel táplálják polgáraikat. Nevezhetjük ezeket az országokat nyugodtan demokráciáknak. Nem úgy Magyarországot, ahol nem bírják megunni ezt az ostobaságot, és valahogy az istennek sem tanulnak belőle. Legfőképpen politikusaink, akik nagyon bírják a malmozást.

Szóval kezdtük a francia forradalommal, de ez nem nagyon jött be malmozásként, a partner sem volt topon. Egy igazi, magyaros malompartira fél évszázadot kellett várnunk, csakhogy akkor meg beleugattak a játékunkba holmi orosz, porosz, osztrák és egyéb kibicek, akik ráadásul elvitték a babszemeinket, nem volt mivel játszanunk. Viszont megízlelhettük, hogy milyen is a „jókai bableves”. Kenyér akkor sem volt hozzá, de volt, aki ajánlott helyette kalácsot. Aztán jött a XX. század hajnala, ahol is megint belekezdtünk egy kis össznépi malmozásba, de egy bizonyos Trianon nevű étteremben aprólékos leves lett a babunkból (belőlünk), meg savanyú, amolyan franciás főzelék… babérlevéllel. Ám a magyar nem okult, s kisvártatva megint malmozhatnékunk támadt, de ezt is csak 133 napig bírtuk, illetve bírták a más játékra vágyók. Azt mondták uncsi. Miért? Érthetetlen! A harmincas-negyvenes évek kis magyar malmozását és csiki-csukiját a II. világháború zárta, ahol is se bab, se tábla, de még játékos is alig maradt. Szinte a nulláról kellett elkezdeni játékszenvedélyünket. A legnagyobb malompartink a második világégés után következett, ahol is a nemzeti babszemek újrafelosztásra kerültek… hangoztatottan az egyenlőség és testvériség, de valójában a sztálinizmus és a Rákosi pajtás jegyében. Na ez volt az a bizonyos, már fentebb is említett korszakunk, amikor a csiki-csuki következtében se bab, se leves, nemhogy játék lett volna. Aki malmozni merészelt, az vagy pártfőtitkár lett, vagy kulák és valamelyik munkatáborban végezte. A malmozás – de főként a bab - akkortájt kizárólag a nagyon kiváltságosok előjoga volt. Az ötvenes évek közepe táján kicsit ráuntunk a malmozásra, ám a magyar szorgalmas nép és teli a malmozás utáni olthatatlan vággyal, így hát rövidesen kitermelte magának (nem kis mesterséges ráhatással) az újabb malompartihoz valót. Játszottuk is gőzerővel. Leginkább rubelért és barakkban. Vidám barakkban. A csiki-csukinak köszönhetően, illetve annak ellenére, a babszemek is szaporodtak. Egyeseknek.

Ám minden vidám malompartinak egyszer vége szakad. Hiába voltunk a vas- és acélbab országa, a bauxitbab országa, rá kellett jönnünk, hogy a paszuly mégiscsak a földeken és nem a kohókban terem, ez a paszuly nem az a paszuly, és főleg nem nő az égig. Viszont a csiki-csuki iránti olthatatlan szomjunk eredményezte a nyolcvanas évek végi változást, benne  a privatizációt. Rájöttünk, ha tovább akarunk játszani, új palimadarat kell találnunk, vagy… vagy újra kell osztani a babszemeket. Így is tettünk. Kultúrmalmosok körében ezt nevezik eredeti tőkefelhalmozásnak. Azok osztottak (osztogattak) a legjobban, akik már az előző partiban is csiki-csukit csináltak. Párttitkárok, KISZ-titkárok, téesz- és vállalati vezetők,’56-os gazdasági- és politikai menekültek (akiket mostanság annyira nem szeretünk), szóval olyanok, akiknek beosztásuknál fogva amúgy is volt mit aprítani a bablevesükbe. És melyek is voltak azok a bizonyos csiki-csukik? Például földet, szövetkezeti vagyont kárpótlási jegyért… szőke olajat bankért… üzemet hazatelepülésért, illetve beruházási ígéretért… stb, stb.

Összefoglalva:
A magyar malmozás arról szól, hogyan államosítsuk a magánt (csiki), avagy hogyan privatizáljuk az államit (csuki). Innen a csiki-csuki elnevezés is. Vannak egyes politikai tótumfaktumok, akiknek a csiki-csuki szinte lételemük. Babszemek és malmozás nélkül senkik sem lennének. Ők azok, akik éllovasai a csikinek, majd egy-két évtizeddel később a csukinak. És nem sül le a képükről a bőr. Ők, ha kell, privatizálnak, de ha az érdekük úgy kívánja, akkor meg államosítanak. Ha új játszópajtást találnak, akkor meg biztosra vehetjük, hogy egy újabb privatizálás lesz a nóta, akarom mondani a malmozás vége. Mert ez egy ilyen játék, ez egy ilyen ország, és különben is ez hozza a busás babot. Mármint nekik. Hogy közben százezrek-milliók döglenek éhen? Kit érdekel! Őket, azaz a csiki-csukizókat biztos nem. És hogy mi lesz ennek az értelmetlen játéknak a vége? Nos, nem nehéz kitalálni. Mivel az egy főre és az egy négyzetkilométerre jutó nemzeti babszem adott, azaz, a nemzeti vagyon véges, addig tart a játék, amíg valaki rá nem un és fel nem rúgja a táblát. Mert a csiki-csuki az, ami tulajdonképpen értelmetlenné teszi magát a játékot. A csiki-csukit senki sem élvezi, csak aki létrehozza, mert azt hiszi, hogy győzött. Rohadt nagy tévedés. A bab teljesen másra való. Mondjuk étkezésre. Ergo minden csiki-csukinak egy vége lehet: előbb-utóbb megy a levesbe. Kolbásszal, füstölt csülökkel, vagy csak úgy magában, az attól függ, ki főzi a babot. Jogállamban gazdagabb a belevaló, diktatúrákban (újmagyarul ildemokrácia) szerényebb. Ja és még valami: A sok bab egytálba halmozása, majd bezabálása, szelet gerjeszt. Jobbszelet és balszelet, keletit és nyugatit egyaránt. Jobb, ha ezt a babszemekkel csiki-csukizók is tudják.