Kettősmérce?

A II.-III. Kerületi Bíróság felmentette a bűncselekmény vádja alól Lenhardt Balázst.

A Jobbik politikusát csoportosan, nyilvános rendezvényen elkövetett garázdaság bűntettével állították bíróság elé. Mint köztudott, 2012-ben, Lenhardt a Bem téren tartott és a Gárdaszövetség által rendezett tüntetésen elégette Izrael állam zászlaját. A Fővárosi Törvényszék a jobbikos politikus tettét mintegy „szimbolikus beszédként”, politikai véleménynyilvánításként ítélte meg.

Tudvalevő, hogy Magyarország jogrendszere nem ismeri a precedensjogot, viszont azonnal adódik a kérdés: Akkor vajon milyen ítéletre számíthat Dopeman? A repper ellen jelenleg is folyik egy büntetőeljárás, hasonló „szimbolikus beszédért” és szintén garázdaság vádjával, mégpedig azért, mert egy kormányellenes tüntetésen belerúgott a jelképesen felállított hungarocell Orbán-szobor letört fejébe.

Ha a jobbikos Lenhardtot felmentették, akkor az igazságérzetünk azt diktálja, hogy Dopeman elleni eljárás is hasonlóképp kell végződjön, hiszen ő is csupán politikai véleményét fejezte ki az aktussal.

A két eset között viszont van egy nem elhanyagolható különbség. Nevezetesen az okozati és az elkövetés tárgya közötti különbözőség. Ugyanis Lenhardt egy nemzeti jelképpel garázdálkodott, miközben hallgatósága bőszen zsidózott, antiszemita rigmusokat skandált, ami Lenhardt esetében kimerítheti az alaptörvényben is rögzített tilalmakat, beleértve a fajok, felekezetek, nemek, identitások, nemzetek és nemzetiségek elleni uszítás bűntettének tilalmát is.

Dopeman esetében viszont ilyenről szó sem lehet, hiszen kapitális jogi nonszensz lenne, ha Orbán Viktort, mint politikai vezetőt, nemzeti jelképet vennénk. Arról nem is beszélve, hogy egy aktív politikus személye elleni antipátia és annak személyi megnyilvánulása nem ütközik alaptörvénybe. Pedig a Dopeman elleni vád erre van alapozva, azaz a személyi érinthetetlenség fogalmára, ami Orbán esetében már a kultuszt súrolja.

Azért is érthetetlen a magyar kerületi bíróság ítélete, mert a Hágai Nemzetközi Bíróság már több ítéletében is kihangsúlyozta, hogy minden nemzet alkotmányos rendelkezéseinek harmonizálnia kell, méghozzá nem csak a honi, hanem a nemzetközi joggal is, azaz egyik alapjog nem ütközhet a másikba. Jelen esetben a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának alkotmányos joga és az egyetemes emberi-jogi alaptörvény ütközésének lehettünk szemtanúi, amivel a bíróság nem tudott mit kezdeni, lévén értelmezési és törvényi útmutatási nehézségei. Ezekre az ellentmondásokra csakis az Alkotmánybíróság adhat egyértelmű választ, hiszen az alaptörvényünk erre már szinte alkalmatlan.

Kíváncsian várom, hogy a honi igazságszolgáltatás egységes ítéletet produkál-e, vagy ezen két esetben is a politikai kettősmérce alkalmazásának lehetünk majd tanúi. Ha így alakulna, akkor az a magyar igazságszolgáltatás szégyene lenne, felidézve a legsötétebb diktatúrák jellemzőit, mégpedig a híres-hirhedt politika koncepciós perek gyakorlatát.