Szürreális

Tegyünk egy rövid sétát Budapest – de talán Magyarország - belvárosában, annak szívében, a Szabadság téren.

Induljunk el a Hold utcában északi irányba. Balra a Nemzeti Bank épülete, ahol manapság csak jobbkezek irányítják az ország pénzpolitikáját. Hogy milyen szinten, azt pár lépés után tapasztalhatjuk, hiszen jobbra tekintve ott a szebb időket is megélt Hold utcai csarnok, amely manapság kong az ürességtől. Ha egy szürrealitásra vágyó önsanyargató oda belép, hagyjon fel minden reménnyel. A cifra külső mögött ott tátong a maga rögvalóságában - a nincs.

Most forduljunk be balra a Perzel Mór utcába és induljunk el a Szabadság tér irányába.

Első, és talán legmellbevágóbb meglepetésünk a látvány. Mintha a Jurassic park című film díszletei közé lépnénk. Ötméternyi magas, hüvelykujj vastagságú edzettacél rácsok, várhídszerű akadályok, az utca teljes hosszában. Hogy mit is védenek ezek az erődítményszerűen kiépített „műtárgyak”? Természetesen az Egyesült Államok apró, magyarországi provinciáját, az amerikai követséget. Ha az ember elsétál eme rácsok mellett, valami megfoghatatlan, nyomasztó érzés vesz erőt rajta. Ez lenne az ígéret földjének egy szelete? Kivetülése a szabadságnak és jognak? Olyan szürreális az egész. Különösen azért, mert a háttérben felsejlik az ötágú csillagos, szovjet hősi emlékmű. De miért is csodálkoznánk, hiszen sétánk is a szürrealitás jegyében zajlik.

E festőinek egyáltalán nem nevezhető rácsos „álmot” megkerülve, jutunk a Szabadság tér elipszisének egyik gyújtópontjához, a már említett szovjet emlékműhöz. Szürreális sétánk egyik kiemelkedő obeliszkjéhez, amelyet mostanság rácsok, kamerák és rendőrök vigyáznak. Csakúgy, ahogy a Szabadság tér egyéb objektumait. Azt talán most ne feszegessük, hogy mit is jelképez ezen emlékoszlop – a szabadságot, vagy elnyomást -, akit érdekel, annak könyvtárnyi anyag áll rendelkezésére. Mi most itt állunk a téren, mögöttünk az USA nagykövetsége, balra az obeliszk, és jobbra… Ki más is lehetne, mint Ronald Reagan, talpig bronzban. Joviálisan tekint egyszerre a szovjet emlékműre és az ő kizáró és mindent kontroll alatt tartó „amerikai álmára”, ámbár ez a joviális tekintet hideg, akár a kígyóé.

Reagan válla fölött elnézve a Duna irányába, jó szeműek még kivehetik Nagy Imre szobrát. Nagy Imréét, aki a hídon állva éppen a mélységgel barátkozik. Valamint a délutáni, egyre jobban alábukó Nap fényében a Parlament sötét sziluettjét, amely ráborul a magyar valóság szürrealitására.

Sétánkat az Október 6-a utca felé folytatjuk.

Lassú léptekkel, hogy magunkba szívhassuk a szabadság minden illatát és bűzét. Mert ha jobbra tekintünk, akkor a volt MTV székház épülete magasodik. És szinte még érezni az égő épület, gumik, autók és a gyűlölet izzadságának semmivel össze nem téveszthető szagát. A képzelet játékát a szürrealizmus most kiegészíti egy kisvendéglővel, amely sétánk egyetlen, valóban a szabadságot és békét sugárzó objektuma. Egyedül árválkodik a tér közepén, aprón, törékenyen, kontrasztosan. És oly’ szürreálisan.

Mindeközben lassan közelítünk a tér másik „gyújtópontjához”. Szó szerint, ugyanis itt lelhető fel a Szabadság tér legújabb „ékessége” és a magyar valóság legnagyobb hazugsága, a német megszállási emlékmű. Rácsokkal, kamerákkal és rendőrökkel, ahogyan mostanság a szabadságot Magyarországon elképzelik. Az emlékmű monumentalitását a szürrealitás fehér, nevekkel teleírt kövei törik meg. A sors és a szürrealizmus keserű fintora, hogy pont azon üres terület szomszédságában, ahol a volt Újépület (Neugrebaude), a „magyar Bastille” állt. Azon hírhedt épület, ahol ténylegesen kivégezték gróf Batthyány Lajost, Csány Lászlót, Perényi Zsigmondot és jelképesen számos szabadságért küzdő hazafit, mint például Kossuth Lajost, gróf Andrássy Gyulát.

Ezen sötét emlékek felett átlépdelve, szürreális sétánkat stílusosan egy kis református templomnál fejezzük be, ott, ahol pár hónapja büszkén virít – miért is lepődnénk meg, hogy rácsok védelme mögött - egy bizonyos lovastengerész mellszobra. Azé az emberé, aki mohó szabadságvágyában - vérbe borította az országot.

Az ember miközben áll némán a Tőzsdepalota mellett, a Nádor utca sarkán és visszatekintve szomorúan szemléli a Szabadság tér néma mementóit, valamint a szürrealitás kézzelfogható valóságát, elgondolkodik: valóban a megfelelő nevet viseli a tér?