Orbán, az ő barátai és a zavaros

Madarat tolláról, embert barátjáról – tartja a mondás, és ez vonatkozik a diktátorokra, illetve diktátor hajlamúakra is. Az elmúlt négy és fél év magyar történései is bebizonyították, hogy minden diktátornak a diktatúrák felé hajlik a keze. Mint például Orbán Viktornak. És az is bebizonyosodott, hogy a diktatúrák zavarosában lehet a legjobban halászni. Ott, ahol se jog, se kontroll, s ahol a Nap is szinte már csak arra süthet, akire a kedves vezető megengedi.

Kezdjük talán Oroszországgal. A putyini Oroszországot azért mégsem illik totális diktatúrának kikiáltani, ámbár egy ekkora országot jószerivel csak diktatórikus eszközökkel lehet irányítani, egyébként kitör az anarchia. Tehát Oroszországban nincs diktatúra, de mégis van. Hajlik is rendesen arrafelé Orbán keze, ámbár 2010 előtt (Tetszik emlékezni? Akkoriban dúlt Magyarországon a demokrácia) még teli szájjal ostorozta Putyint és az ő politikáját. Most viszont a keleti nyitás jegyében alkalom nyílt egy kis zavarosban pecázásra (lásd MOL-INA, illetve a szorosan fonódó részvény-biznisz például a Gazprommal, vagy a Szurguttal).

De itt van még a diktatórikus Líbia. Szegény Moammer al Kadhafi volt az ügyeletes koma, ámbár nem sokáig. De említhetnénk az olajos Azerbajdzsánt is, amit a mi kis diktátorunk jól elbaltázott, piti, törpediktátorokra jellemző vehemenciával. Ám ezzel még nem zárult le a sor. Baráti látogatás a „testvéri” és manapság a konszolidálódás jegyeit mutató Kínában, ami nem is lenne rossz, ha a szorgos magyarországi kínaiak és az adótermelő vállalkozásaik nem özönlenének vissza az anyaországba. Aztán egy kacsintás Irakra (igaz ott a friss kalifátus most elég sok homokot szór a kacsintgató szemekbe), avagy kis haveri pacsi Iránnak és az ő atomprogramjának. Zavarosnak tűnik az egész? Csodálom, mert tényleg az.

Ám a legszebb a manapság oly’ divatos Katar. Orbán cseppfolyós álma a Krk szigetekről és a tankerekről ott kezd zavarossá válni, hogy a napokban derült ki, hogy Katar olaj- és gáz dollár-milliárdjaiból bőven jut például a Hamász pénzelésére is (így lesz a véres dollárból rakéta az iciri-piciri terroristáknak). Node egy diktátor lelkivilágát az ilyen apróságok nyilván nem kavarják föl. Mint ahogy az egyetemes emberi jogok sem. Dehát ettől diktátor a diktátor, és ettől diktatúra egy diktatúra, ha mégoly kicsi is.

”Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” írja a Huszt zárómondatában Kölcsey Ferenc, ami diktátorköltészetileg nagyjából így értelmezhető: Hass, hogy tele legyen a has. Mármint a tied, az összes másiké meg korogjon üresen. Alkoss, leginkább potemkini módon, és a más (például az Unió) pénzéből. És gyarapíts. Leginkább a saját kis vagyonkádat, törvénytelenül és erkölcstelenül, akár az ország kárára is. Mert csak így derül fény a hazára. És egy diktátor diktátorságára. És ha valakinek esetleg némi déja vu-ja lenne úgy hatvan évre visszatekintve, az egyáltalán nem a véletlen műve.