Nem mind arany...

Volt egy csapat.  Amolyan – manapság divatos szóval - hungarikum. Aranycsapatnak hívták őket, ámbár számos világraszóló siker mellett egyetlen világbajnoki aranyat sem sikerült szerezniük. Rövidke, négyéves tündöklésük arra volt jó, hogy legendák szülessenek mind a csapatról, mind a csapattagokról. A magyar labdarúgás tulajdonképpen azóta is ezekből a legendákból, azaz a múltból él, immáron évtizedek óta. Ugyanis a jelene katasztrofális. A múltbarévedés olyannyira erős, hogy az „aranycsapat” és leginkább csapatkapitányának személye már a megtestesült mítosz. Nevét számos épület, intézmény viseli. Van Puskás Akadémia és Puskás Ferenc alapítvány, van Puskás múzeum és Pancho(!) Aréna… és persze van Puskás Ferenc Stadion is. A volt Népstadion, a nép stadionja (állítólag, s mellesleg az aranycsapat stadionja), amely már ki tudja mikor adott otthont valódi, rangos sportrendezvénynek, és amit éppenséggel most akarnak megreformálni. Ahogyan a magyar futball- és sportéletet. Egy aranyországhoz azért mégiscsak aranyélet dukál, még akkor is, ha ez manapság stadionépítések milliárdos őrületében manifesztálódik.

Apropó stadion: Volt (van) egy sportszervezet, annak futballszakosztálya és azon belül megannyi focicsapata - immáron több mint egy évszázada. Ezeket a csapatokat nem aranycsapatnak hívták, hanem nemes egyszerűséggel Ferencvárosi Torna Clubnak, amit a nép lelkes fiai csak Fradinak becéznek. Ezek a csapatok szintúgy hozzájárultak a magyar futballélet felemelkedéséhez, mi több az „aranycsapat” sikereihez is, hiszen híres-hírhedt „szentélye”, megannyi labdazsonglőrt nevelt ki. Adott megannyi szép emléket és legalább ugyanannyi botrányt is, sőt. Az utóbbi évtizedekben inkább csak botrányokról hallani az Üllői út környékéről. De spongyát rá, lesz ez még így sem, és talán megérjük, hogy a huhogás, majmozás és egyéb rasszista, antiszemita megnyilvánulások helyett egyszer futballról is szól majd a Fradi. És az átlagos 1500-2000 fős nézőszám is emelkedik. Talán… Egyszer… Valamikor… A lehetőség adott, hiszen mostanság stadionok terén pénz nem számít, még akkor sem, ha azok üresen konganak. A Fradit is elkapta a stadionépítési láz. Lebontották, újjáépítették, elforgatták kilencven fokkal… Egyszóval gyönyörű lett, igaz ezt nem a Makovecz tervezte, őshonos magyar keményfából.

Egy valami hibádzik az új Fradi-stadionnal. Mégpedig a név. Eddig a ferencvárosi futball-aréna az „Albert” nevet viselte, de valaki(k)nek ez nem volt jó. Így esett meg az a skandalum, hogy a jól csengő Albert Flórián helyett a még jobban csengő Groupama Garancia Biztosító Zrt. nevet kapta a Fradi új-régi stadionja. De miért is ne? Kicsit hosszú, kicsit savanyú, de a pénz jobban cseng, mint egy nyüves aranylabdás neve. A máig egyetlen magyar aranylabdásé, aki immáron az égi focipályákon bűvöli el az angyalokat.
Igaz, egy Albert Flórián mégsem egy Puskás Ferenc. Az ő mítosza úgy látszik nem elég erős ahhoz, hogy egy egész fővárosi stadionhoz adja a nevét, holott legalább annyit tett a magyar labdarúgásért, mint aranycsapatos elődje. Egy „Császár” nem egy „Pancho”, különben is, aki nem futott külföldre a történelem elől, az elégedjen meg egy népligeti sportteleppel ebben a fenenagy, hátratekintő nosztalgiában. Felcsútról meg ne is álmodjon.

Azért arra kíváncsi leszek, hogy a Népstadion az átépítés-felújítás után megtartja-e Puskás nevet, vagy ott is a pénz és valamelyik szponzor lesz a névadó? Lenne egy-két stratégiai tippem.