Kötelezettségek

Horváth Csaba, az MSZP politikusa válaszolta a Népszava kérdésére: „… az ellenzéknek a választóikat kell képviselnie, velük szemben vannak kötelezettségei…”.
Való igaz. Ámbár jobban hallatszott volna egy feltételes mód, ugyanis pont az ellenzéki képviselet az, ami valahogy hiányzott az utóbbi évek MSZP-s politizálásából. A kötelezettségekről meg ne is beszéljünk.

A Plajbászblog 2012. április 18-i írásában mintegy kétségbeesetten kiáltotta az ellenzék politikusainak, hogy „Képviseljetek!”. Akár az utcán. Különösen vonatkozott ez az MSZP-re, amelyen már akkor látszott, hogy jobban lefoglalja saját belső szervezeti problematikája, mint a választók képviselete.

Igen kedves Molnár Csaba, vannak kötelezettségek, méghozzá áttételesen nem csak a választók, hanem a párt irányába is. Roppant szomorú, hogy ez csak most tudatosult. Már a 2010-es fideszes kétharmad is rámutatott arra, hogy a parlamenti politizálás nem lesz elégséges az ellenzék számára, s a  későbbiekben a Fidesz-KDNP törvénygyár be is bizonyította ezt. A jelentős számú ellenzéki szavazóknak, illetve bizonytalanoknak a szó szoros értelemben nincs képviselete a parlamentben. Érdekeik parlamenti érvényesítési lehetősége egyenlő a nullával.
Több kisebb párt már rájött erre, úgymint az LMP, vagy a DK. Meg is látszott ez az utóbbi két szavazási eredményen. Az MSZP-nek úgy látszik kellett egy jó alapos rúgás ahhoz, hogy rádöbbenjen: a parlamenten kívül is van élet, és a képviseletet ellátni, illetve a kötelezettségeknek eleget tenni nem csak a Tisztelt Ház falai között lehet.

Ezt a lehetőséget 2010 előtt a Fidesz például alaposan ki is használta. Demagógiával, közhelyekkel, ugyanakkor roppant eredményesen, mozgósítván a civil erőket. Az MSZP számára nem lehet kifogás, hogy ragaszkodik a demokratikus módszerekhez, amikor elfogytak a demokratikus lehetőségek. Egy centrális hatalom, s annak diktatórikus törvényalkotása ellen, nem lehet szó finomkodásról, hallgatásról. Ez mind-mind a gyengeség jele. A véleménynek hangot kell adni, ha máshol nem az utcákon, ugyanis a magyar parlamentarizmus mint olyan, már rég nem létezik. És az sem létezik, hogy nincs jelenleg ellenzéki civil kurázsi, amely erőteljes kritikát fogalmazhat meg, vagy valamiféle módon fékezheti az elszabadult fideszes „hajóágyút”. A jelenlegi törvényi keretek nem teszik lehetővé a hathatós kritikák megfogalmazását, sem parlamentáris, sem a jog keretei között (sztrájktörvény, gyülekezési törvény, stb.). Az hogy az MSZP évek óta csak a sebeit nyalogatja, ahelyett, hogy tiltakozók ezreit mozgósította volna, oda vezetett, hogy a Fidesz szinte órák alatt bármire törvényt hozhat. Leginkább az ellenzéki véleményeket és lehetőségeket akadályozókat-korlátozókat (legutóbb például az önkormányzati választási rendszert írta át és foglalta törvénybe).
A parlamentben jelenleg tevékenykedő és a Fidesz szája íze szerinti törvényekre felesküdött képviselők, tulajdonképpen elfogadták a diktatórikus túlhatalom által felállított játékszabályokat, azaz legitimizálták a demokráciaellenességet. Ilyen körülmények között szó sem lehet a parlamentáris képviseletről, és politikusi kötelezettségek teljesítéséről.

Az ellenzéki politikusok most csöndben vannak. Talán túlontúl is csendesek. De ez a csönd több egyszerű csöndnél. Ez a csönd vészjósló. Valami olyasmi, mint amikor a társadalom csak egy jelre vár, hogy maga vegye kézbe a dolgok intézését. És ez az, ami azzal járhat, hogy a ma még csak erősödő szélsőségesség és radikalizmus – legyen szó jobb-, vagy baloldalról - teret nyerjen és katasztrófába sodorja az országot. Talán nem kellene mindezt megvárni (lásd; Ukrajna).

Képviselni kell. Beszéd helyett tenni. És ez vonatkozik minden ellenzéki pártra, de leginkább az MSZP-re. Ez az a kötelezettség, amit a mintegy hatmilliónyi ellenzéki, elégedetlen, vagy pártot választani képtelen választópolgár elvár. Minden szó, minden a parlamentben elhangzó ellenzéki, megélhetési-képviselői mondat addig csupán csak szólam, üres locsogás.