Ratkó-cunami IV.

Fotó: World Press

Íme megérkezett. Mármint a ratkó-cunami. Zúgva-bőgve töri át a gátat… a gátat, ami tulajdonképpen nincs is. És ha valaki még mindig nem fogta volna fel, hogy ez a társadalmi cunami milyen pusztító hatással is jár, az most elkezdhet gondolkodni. Vagy futni, menekülni. El az országból.
A cunami most ért partot és egyre magasabbra tornyosuló hulláma már most is olyan kétségbeesett és égbekiáltó kormányzati ostobaságokat produkál, mint például az a kijelentés, hogy aki nem szül gyereket, az nem kap nyugdíjat. Ötlethalmozók hada találja ki egyik blődséget a másik után. Az egyik ilyen, hogy megszűnik az állami nyugdíjrendszer és mindenki gondoskodjon öregkoráról, ahogy tud. Az egy dolog, hogy akkor mire is fizették a most nyugdíjba vonulók egy élet munkájának járulékait, de felvetődik a másik kérdés is. Hová „gazdálkodta” el az állam az einstandolt és pont erre kitalált 3000 milliárdos kötelező magán-nyugdíjpénztári vagyont? Mert az említett összegnek már se híre, se hamva. Elfolyt egyebekre. Meglehet, többek között stadionokra, trafik-koncessziókra, földkivásárlásokra, részvényekre, üres gáztározókra. Az önkéntes nyugdíjpénztári megtakarítások meg mindenhol biztonságban vannak, csak épp a magyar bankokban, befektetésekben, vagy a hírhedett, és hatásaiban csak negatívumot és adósságot termelő államkötvényekben nem.

Aztán az is elgondolkodtató, hogy a kormány most olyan ex-lex állapotot próbál hülye ötletekkel kezelni, amiről tulajdonképpen önmaga tehet. Azok a védművek, amiket még a szociálisan sokkal érzékenyebb elődkormányzat hozott létre a ratkó-cunami hatásának enyhítésére - sehol sincsenek. Van helyette munkanélküliség, van külföldre menekülő munkaképes lakosság, van kényszerűségből és az elvonások csillagászati összegei miatt minimálbéres tömeg és van tömeges közmunka. Ami nincs: beáramló tőke és befektetői-vállalkozói kedv. Mondanom sem kell, hogy sem a minimálbér (legyen az közféra, vagy kis és középvállalkozás), sem a közmunka pár tízezer forintos összege nem tud annyi nyugdíjjárulékot kitermelni, ami a ratkógyerekek nyugdíját fedezhetné. A külföldön dolgozókról, a zsebbefizetésekről és az újból az egekbe szökő korrupcióról ne is beszéljünk. Hiába a többszáz újfajta adónem. Ha nincs miből befizetni, nincs mit elosztani sem.

Az a gazdasági visszaesés és pangás, ami az Orbán-kabinet dilettáns kormányzásának eredménye, csakis olyasféle átgondolatlan ötleteket szülhet, mint e fentebb említettek.
Ha lenne a munkaképes lakosság számához arányuló korrekt munkalehetőség, ha a nyugdíjasokat nem fenyegetnék (ami már nem csak fenyegetés, hanem törvény) olyasmikkel, mint például a nyugdíj mellett vállalt munka miatt elveszthető nyugdíj, akkor több folyna a központi költségvetésbe is. Ergo, számos nyugdíjas kitermelhetné és befizetné a központi költségvetésbe saját nyugdíját. Summa summarum: megfelelő munkalehetőség és korrekt bérezés nélkül ne is álmodjon a kormány sem nyugdíjrendszerről, se népszaporulatról.

Az a fenyegetettség érzet, amit most a ratkó-korszak szülöttei átélnek semmihez sem viszonyítható. Állami kényszer hatására akár tömegesen vonulhatnak idősek otthonába a friss nyugdíjaskorúak, ha nem akarnak éhenhalni. Felajánlhatják ingóságaikat, de leginkább nagyértékű ingatlanaikat. Csakhogy nincs olyan ingatlanfelvevő piac az országban, ahol a tömegesen eladásra kerülő ingatlanok korrekt áron értékesíthetők lennének. Arról nem is beszélve, hogy ez a szürreális eset olyan kétségbeesett lépésre adhat okot, mint a nagyszámú öngyilkosság, hiszen a leendő, vagy tényleges nyugdíjasok egy élet munkáját veszíthetik el pillanatok alatt. A jelenlegi társadalmi és szociális közösség felállás most nem olyan, mint ötven-száz évvel ezelőtt. Nem laknak együtt generációk, nem segítik egymást közvetlenül a családok, családtagok. Ahol pedig még fennáll ez a közösségi rend, ott is nagy úr a munkanélküliség. A tömeges elszegényedés és perspektívátlanság, ami az utóbbi négy évben a lakosság körében tapasztalható, nem kínál megoldást a ratkó-cunami hathatós kezelésére. Erről pedig csak és kizárólag a dzsentri-korszakot visszaidéző Orbán-kabinet tehet, amely stratégiai megállapodásokat köt, gazdasági stratégia helyett. Itt már nem lehet visszamutogatni és emútnyócévezni. Felelősséget kell vállalni minden egyes idős emberért, legyen az még munkaképes, vagy ellátásra szoruló. Ha pedig a kormány csak ostobaságokkal képes előrukkolni a nyugdíjkérdésben, épkézláb gazdasági stratégia helyett, akkor le kell mondania. Méghozzá sürgősen, addig, amíg a kétségbeesett nyugdíjasok méginkább kétségbeesett, de még erejük teljében levő hozzátartozói nem kényszerítik erre. Senki nem fogja feláldozni családtagjait a nemzeti együttműködés oltárán. Ez még a Rákosi korszakban sem működött. És jó, ha ezt a „dicsőséges kétharmad” alaposan az eszébe vési.