Különvélemény

A 2014. április 7-i parlamenti képviselői választás már sok mindenre rávilágított a politikai pártokat illetően. A május 25-i EP képviselői választás pedig egyértelműsítette a magyar választópolgárok politikai hozzáállását. Elkeserítő volt tapasztalni a rendkívül alacsony szavazói részvételi arányt úgy most vasárnap, mint áprilisban. Ez a momentum nem csak feltételezi, de be is bizonyítja, hogy a magyar társadalomnak meglenne az igénye a változtatásra, csak még nem tudja hogyan. A mai politika porondján egyszerűen nincsenek olyan politikai szerveződések, akik mögé a társadalom nyugodt szívvel beállna.

Áprilisban a Fidesz elsöprő fölényű választási győzelme már megmutatta, hogy milyen erős az átszavazási hajlam a Fidesz és a Jobbik szavazói között, ugyanakkor a honi baloldali, illetve ellenzéki pártok szavazóira mindez nem mondható el. A jobboldalt illetően a két, viszonylag egymáshoz közeli választás kiválóan tükrözte, hogy a Fidesz gyengülése és a Jobbik erősödése között mennyire szoros az összefüggés (nagyon jól ismerte fel ezt Orbán Viktor, amikor „kilövési engedélyt” adott a jobbikos EP képviselő Kovács Bélára). Ez betudható annak a ténynek, hogy a honi politikai paletta mostanság nélkülözi a mérsékelt, vagy középutas jobboldali pártokat, ami egyértelműen köszönhető a Fidesz szalámi-taktikájának. A jobboldali szavazók számára egyszerűen nincs alternatíva. Vagy a kriptokommunista Fidesz, vagy a szélsőségesen radikális Jobbik, ami a társadalom nagy részének egyáltalán nem tetszik.

A baloldalt illetően ugyanez a felállás csak pepitában (azaz van egy kivétel, de róluk majd később). Az áprilisi fiaskó után az ellenzéki összefogásban részvevő pártok azt ígérték, hogy levonják a megfelelő tanulságot. Megállapítható, hogy a baloldal számára a kétharmados fideszes-gőzhenger csupán kísérletezésre adott lehetőséget mind áprilisban, mind május 25-én. És való igaz, hogy az ellenzéki baloldal konzekvencia levonása a kísérletezésben sajnos ki is merült. Áprilisban az ellenzéki összefogással próbálkoztak, ami óriási bukáshoz vezetett, de ugyanez lett az eredmény EP választások során is, pedig ez esetben már szó sem volt semmiféle baloldali összefogásról. Mindenki ment a maga útján.

Ezzel az úgynevezett „különvéleményes” szavazással - ami a baloldali pártok számára mindösszesen 5 EP képviselő széket eredményezett - egyértelműen bebizonyosodott, hogy a mai baloldal összefogás egyik legnagyobb kerékkötője a Mesterházy Attila vezette MSZP volt. Bármennyire is fájó a szocialisták számára, el kell gondolkodniuk azon, hogy az út, amit Mesterházy személye jelentetett – járhatatlan. De ugyanúgy elgondolkodtató lehet a Magyar Szocialista Párt számára az is, hogy immáron meg kell szabadulniuk attól az önhitt felfogástól, hogy ők, és csakis ők lehetnek az ellenzék vezető pártja. A párt választmányának el kell fogadnia a vezetőség lemondásának felajánlását és egy új, valóban szociáldemokrata alapokon nyugvó mozgalmat építeni. És legfőképpen meg kell szabadulniuk, minden, kompromittálható tagjuktól. A két választás során az MSZP vesztette a legtöbb szavazóját, és ez bizony már nem írható csak a Fidesz számlájára. A vasárnapi választás megmutatta azt is, hogy sem a Bajnai Gordon-féle Együtt PM, sem az MSZP nem alkalmas Orbán leváltására. Mi több, az a tény, hogy a szocialistákra mindösszesen 250 ezren voksoltak, felveti azt a lehetőséget, hogy az MSZP eltűnhet a politika porondjáról. Az LMP pedig nem az közösség, amelyik bármikor alternatívát tudna nyújtani a szavazópolgároknak.

Viszont paradox módon van egy baloldali párt, amelynek mindkét választás az erősödést hozta. A Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalícióról bebizonyosodott - orbáni szalámi-taktika ide, MSZP pártpraktika oda -, hogy Gyurcsány személye a baloldal számára még mindig jelentős összetartó erő. A Budapesten elért második hely igencsak sokatmondó, és Gyurcsányról bebizonyosodott, hogy igenis bírja a baloldali választók bizalmát. Ha a DK sikeresen alkalmazza azt a taktikát, hogy Gyurcsány a háttérből irányítja a pártot, és a pártvezetést és a vezérképviselőséget más, fiatalabb párttársaira bízza, akkor ez az őszi önkormányzati választásokig akár sikerre is vezethet. Ezenkívül a DK hangsúlyozta, hogy minden vonatkozásban híve az Uniónak, elkötelezett támogatója Magyarország uniós tagságának, ami Magyarország gazdaság-társadalmi fejlődése vonatkozásában kiemelkedően fontos. Bármilyen, az uniós tagságot megkérdőjelező politika egyértelműen a magyar társadalmi-gazdasági élet visszafejlődését eredményezi. És ezt nagyon jól tudja mind a Brüsszelt ostorozó Orbán Viktor, mind a most, a 15%-os siker fényében sütkérező Vona Gábor is.

Én személy szerint nem értek egyet azon politikai elemzők vélekedésével, hogy a Gyurcsány-féle liberális-demokratikus út Európában nem járható, a szélsőségek és az uniószkeptikusok előretörése miatt. Meglehet az Európai Unió mind strukturális, mind pénzügyi vonatkozásban jelentős változtatásokra szorul, ez nem jelenti azt, hogy a folyamat, ami most beindult  Európában ne lenne megváltoztatható. Az uniós vonatkozásban is rendkívül alacsony szavazói hajlandóság azt mutatja, hogy a lakosság nagyobb része tulajdonképpen elégedett az unióval és egyáltalán nem kér sem a szélsőségekből, sem a bigott nacionalizmusból. Ámbár most a Néppárt a legnagyobb párt az EP-ben, az nem jelenti azt, hogy az orbáni különutas politika, vagy a Jobbik revizionista őrülete a XXI. században Európában elfogatható lenne. Ha az Európai Parlament képviselői a megfelelő határozatokat hozzák, még akár létre is jöhet egy szervezeti formájában megújult, minden ország számára elfogadható Európai Egyesült Államok.