Vannak emberek, akik egyszerűen képtelenek felnőni és
leragadnak a gyerekkor egy bizonyos állapotában. Hiába az iskolai bizonyítvány,
hiába a borosta, a gondolatvilág óvodai, vagy maximum kisiskolás szintű. Persze
tudom én, hogy vannak apukák, akik előszeretettel játszanak a gyereknek szánt
karácsonyi kisvasúttal, de ez csupán átmeneti állapot, holmi kikapcsolódás a
zűrös hétköznapokból, mert hisz „…játszani is engedd szép, komoly fiadat!”. És
ez így van rendjén. A gond ott kezdődik, amikor ez a játék a felnőttkori
tevékenység szerves részévé válik, vágyak, álmok képében manifesztálódik,
elnyomva a realitásokat, a komoly gondolatokat.
Vannak emberek, akiknek a pöttyöslabda, a kisasztal, a
mesekönyv és a homok olyan lételeme, ami nélkül nem létezhet. Addig nincs baj,
amíg ez a hajlam, csupán mintegy fantáziakivetülésként egy színház színpadán,
illetve rendezői székében érvényesül. Ebben az esetben talán még elismerést,
sikert is szülhet. Ellenben, ha a gyerekkori fantáziavilág a valós életben
realizálódik, rányomva bélyegét egyénekre-közösségekre, akkor már pszichiátria
esetről van szó, amit a szakma kóros infantilizmusként emleget.
Különös és morbid fintora a sorsnak, ha egy infantilis és egy cezaromániás talál egymásra. Nem lehet kétséges, hogy mindkét egyén kiélheti beteges hajlamát a másikon, ilyesformán jutva el a kielégülés egy meghatározhatatlan csúcsára. Ez a fajta különös szimbiózis mindkét fél számára hasznos, erősítve a másikban a kóros hajlamot és állapotot.
Vannak emberek, akik ezekkel a szimbiótákkal nem tudnak mit kezdeni, sőt. Maguk is beállnak úgymond „játszótársnak”, erősítve a szimptómát és intézményi hitet.
Ad abszurdum, hogy egy infantilis – aki mellesleg homofób és dekadens is – elleni panasszal nem egy orvoshoz, hanem magához a cezaromániáshoz fordulnak. Olyan ez, mintha egy pszichiátriai intézetben az orvos egy ápolt kórlapját és terápiás javaslatát a másik ápolthoz továbbítaná. Döbbenetes? Igen, az!
Van olyan ország, amelyik egyszerűen képtelen felnőni egy demokráciához és leragad egy gyerekkori, feudális álomvilágban. Hiába a bizonyítvány és az ifjonti borosta, a gondolatvilág lemarad. Most éppen valahol a múlt század eleji szinten.
Van labda, kisasztal, mesekönyv és homok. És van kisvasút, stadion és emlékmű. És van fantáziavilág is. Beteges, infantilis és cezaromániás fantáziavilág. Vágyakkal, álmokkal, délibábos képi világgal, nélkülözve minden realitást. Ezt az országot úgy hívják: Magyarország. Orvost! Gyorsan orvost!
Különös és morbid fintora a sorsnak, ha egy infantilis és egy cezaromániás talál egymásra. Nem lehet kétséges, hogy mindkét egyén kiélheti beteges hajlamát a másikon, ilyesformán jutva el a kielégülés egy meghatározhatatlan csúcsára. Ez a fajta különös szimbiózis mindkét fél számára hasznos, erősítve a másikban a kóros hajlamot és állapotot.
Vannak emberek, akik ezekkel a szimbiótákkal nem tudnak mit kezdeni, sőt. Maguk is beállnak úgymond „játszótársnak”, erősítve a szimptómát és intézményi hitet.
Ad abszurdum, hogy egy infantilis – aki mellesleg homofób és dekadens is – elleni panasszal nem egy orvoshoz, hanem magához a cezaromániáshoz fordulnak. Olyan ez, mintha egy pszichiátriai intézetben az orvos egy ápolt kórlapját és terápiás javaslatát a másik ápolthoz továbbítaná. Döbbenetes? Igen, az!
Van olyan ország, amelyik egyszerűen képtelen felnőni egy demokráciához és leragad egy gyerekkori, feudális álomvilágban. Hiába a bizonyítvány és az ifjonti borosta, a gondolatvilág lemarad. Most éppen valahol a múlt század eleji szinten.
Van labda, kisasztal, mesekönyv és homok. És van kisvasút, stadion és emlékmű. És van fantáziavilág is. Beteges, infantilis és cezaromániás fantáziavilág. Vágyakkal, álmokkal, délibábos képi világgal, nélkülözve minden realitást. Ezt az országot úgy hívják: Magyarország. Orvost! Gyorsan orvost!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése