Ha egy ismeretlen feltűnően, vagy kevésbé feltűnően napok
óta követ az utcán, minimum segítséget kérek, ha pedig nő vagyok, előfordulhat,
hogy hangosan, hiszen nem tudható, hogy az illető milyen szándékkal van a
nyomomban.
Ha egy ismeretlen feltűnően, vagy kevésbé feltűnően
fényképeket, hangfelvételeket készít a napi életvitelemről, mi több
titkosszolgálati eszközöket alkalmaz, minimum a nyilvánossághoz, de leginkább a
hatósághoz fordulok, hiszen nem tudhatom, hogy az illetőnek mik a szándékai a
kép és hanganyagokkal. A személyemet érintő képi és hanganyagok, engem és csak
és kizárólag engem illetnek, hiszen azok bármikor és bármilyen módon
manipulálhatók, rosszindulatúan felhasználhatók.
Ha egy politikussal történik mindez, a követő-elkövető pedig egy árnyék-titkosszolgálat, akkor hatványozottan igaz mindez, azzal a különbséggel, hogy egy politikusra „rádolgozás” akár nemzetbiztonsági kockázatot is jelent, és ennek megfelelően is kell kezelni. Egy politikusnak (pláne, ha az egy parlamenti párt vezető politikusa) joga – sőt kötelessége –, ha törvénybeütköző (azaz a hivatalos engedéllyel nem bíró) megfigyelésekről, adatgyűjtésekről szerez tudomást, akkor azt az illetékes szervek tudomására hozza, vagy akár a nyilvánossághoz forduljon. Ezt várja el tőle a társadalom.
Az UD kontra MDF-ügy rávilágít arra, hogy a magyar jogalkalmazók a per során valamiféle kifordított értelmezést adnak az áldozat és az elkövető fogalmának.
Bűnös az, akire törvényellenes módon úgymond „rádolgoznak”, és áldozat az elkövető. Úgy látszik ez is amolyan hungarikum.
Mellesleg Csányi Sándor OTP-vezérnek (aki amúgy az ország leggazdagabb embere) is sajátos véleménye és értékítélete lehet a demokráciát illetően, hiszen egy demokratikusan megválasztott pártvezető (Dávid Ibolya) elleni titkos összeesküvést véleményezett a Pesti Központi Kerületi Bíróságon, miszerint: „…Dávid Ibolyának nem a demokrácia védelme volt a célja, hanem hogy megtartsa pártján belüli hatalmát…”.
Na és ha így volt?!
Egy felelősséggel gondolkodó pártvezetőnek kutya kötelessége bárminemű belső intrikát kivédeni, a pártja szétszakadását megakadályozni (v.ö. kisgazdák), az erre törekvők ellen védekezni, illetve eltávolítani a pártból. Még abban az esetben is, ha ez a törekvés még kísérleti stádiumában kiderült, amire bizonyíték az a bizonyos nyilvánosságra hozott, törvénytelen tevékenységeket bizonyító adathordozó.
Különösen igaz ez az olyan esetben, amikor olyan szervezetről van szó, amely nem csak Dávidék esetében élt törvénytelen eszközökkel. (Számos, a világháló nyilvánosságára felkerült képi és hangfelvétel bizonyítja ezt).
A UD-ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság egyáltalán nem vizsgálja a sértett jogát, hanem kizárólag az elkövető-megbízó szempontjából jár el, ami ez esetben annyit jelent, hogy a „kényszerítés” jogfogalmát paradox módon az áldozatra próbálja ráhúzni.
Ezek szerint mindazok a képviselők, akik a parlamenti felszólalásaikban, illetve szóvivők, akik sajtótájékoztatóik során újságokat lobogtatva, a nyilvánosság erejét felhasználva, lemondásra szólítanak fel ellenérdekelt érintetteket, illetve ellenzékieket (lásd Budai, Lázár, Rogán, Selmeczi, Matolcsy, stb), azok tulajdonképpen kényszerítés „bűntettét” követik el. ”Kényszerítést” követtek el például azok, akik lemondatták Molnár Csaba nyomozót, Sándor Istvánt a Papát, vagy a nagy botrányt kavart „Dunagate” során a volt Belügyminisztert Horváth Istvánt, pedig azt a „rádolgozást” hivatalos szervek „követték el” titkosszolgálati eszközökkel (pikantériája a Horváth-ügynek, hogy akkor az egyik feljelentés hivatali visszaélés miatt éppen a Fidesztől érkezet a fővárosi főügyészhez) . Igaz, a ’89-es alkotmánymódosításnál az ilyesfajta tevékenység már illegális tevékenységnek számított, de hol van már a tavalyi hó, azaz az alkotmány? Van helyette alaptörvény, amely miatt vígan dagonyázhatnak az olyasféle árnyékszervezetek a jog zavaros mocsarában, mint az UD. Mindezek után azon csodálkozok, hogy a Schmitt-ügyet kirobbantó és az államfő távozását eredményező HVG-t még nem ítélték el kényszerítésért.
Ha egy politikussal történik mindez, a követő-elkövető pedig egy árnyék-titkosszolgálat, akkor hatványozottan igaz mindez, azzal a különbséggel, hogy egy politikusra „rádolgozás” akár nemzetbiztonsági kockázatot is jelent, és ennek megfelelően is kell kezelni. Egy politikusnak (pláne, ha az egy parlamenti párt vezető politikusa) joga – sőt kötelessége –, ha törvénybeütköző (azaz a hivatalos engedéllyel nem bíró) megfigyelésekről, adatgyűjtésekről szerez tudomást, akkor azt az illetékes szervek tudomására hozza, vagy akár a nyilvánossághoz forduljon. Ezt várja el tőle a társadalom.
Az UD kontra MDF-ügy rávilágít arra, hogy a magyar jogalkalmazók a per során valamiféle kifordított értelmezést adnak az áldozat és az elkövető fogalmának.
Bűnös az, akire törvényellenes módon úgymond „rádolgoznak”, és áldozat az elkövető. Úgy látszik ez is amolyan hungarikum.
Mellesleg Csányi Sándor OTP-vezérnek (aki amúgy az ország leggazdagabb embere) is sajátos véleménye és értékítélete lehet a demokráciát illetően, hiszen egy demokratikusan megválasztott pártvezető (Dávid Ibolya) elleni titkos összeesküvést véleményezett a Pesti Központi Kerületi Bíróságon, miszerint: „…Dávid Ibolyának nem a demokrácia védelme volt a célja, hanem hogy megtartsa pártján belüli hatalmát…”.
Na és ha így volt?!
Egy felelősséggel gondolkodó pártvezetőnek kutya kötelessége bárminemű belső intrikát kivédeni, a pártja szétszakadását megakadályozni (v.ö. kisgazdák), az erre törekvők ellen védekezni, illetve eltávolítani a pártból. Még abban az esetben is, ha ez a törekvés még kísérleti stádiumában kiderült, amire bizonyíték az a bizonyos nyilvánosságra hozott, törvénytelen tevékenységeket bizonyító adathordozó.
Különösen igaz ez az olyan esetben, amikor olyan szervezetről van szó, amely nem csak Dávidék esetében élt törvénytelen eszközökkel. (Számos, a világháló nyilvánosságára felkerült képi és hangfelvétel bizonyítja ezt).
A UD-ügyben a Pesti Központi Kerületi Bíróság egyáltalán nem vizsgálja a sértett jogát, hanem kizárólag az elkövető-megbízó szempontjából jár el, ami ez esetben annyit jelent, hogy a „kényszerítés” jogfogalmát paradox módon az áldozatra próbálja ráhúzni.
Ezek szerint mindazok a képviselők, akik a parlamenti felszólalásaikban, illetve szóvivők, akik sajtótájékoztatóik során újságokat lobogtatva, a nyilvánosság erejét felhasználva, lemondásra szólítanak fel ellenérdekelt érintetteket, illetve ellenzékieket (lásd Budai, Lázár, Rogán, Selmeczi, Matolcsy, stb), azok tulajdonképpen kényszerítés „bűntettét” követik el. ”Kényszerítést” követtek el például azok, akik lemondatták Molnár Csaba nyomozót, Sándor Istvánt a Papát, vagy a nagy botrányt kavart „Dunagate” során a volt Belügyminisztert Horváth Istvánt, pedig azt a „rádolgozást” hivatalos szervek „követték el” titkosszolgálati eszközökkel (pikantériája a Horváth-ügynek, hogy akkor az egyik feljelentés hivatali visszaélés miatt éppen a Fidesztől érkezet a fővárosi főügyészhez) . Igaz, a ’89-es alkotmánymódosításnál az ilyesfajta tevékenység már illegális tevékenységnek számított, de hol van már a tavalyi hó, azaz az alkotmány? Van helyette alaptörvény, amely miatt vígan dagonyázhatnak az olyasféle árnyékszervezetek a jog zavaros mocsarában, mint az UD. Mindezek után azon csodálkozok, hogy a Schmitt-ügyet kirobbantó és az államfő távozását eredményező HVG-t még nem ítélték el kényszerítésért.
A mostani esetben ráadásul Dávid Ibolya kezében bizonyíték volt, és nem holmi hírlapi kacsa, tehát még a rágalmazás tényállása sem valósulhatott meg.
Különös világ van itt Magyarországon.
Ha egy szatírt, vagy zaklatót a ’nyilvánosság” lefog és visszatart, amíg a hatóság intézkedik, azt kockáztatja, hogy az illető feljelentést tesz kényszerítés címén. Valódi demokráciákban, amennyiben illegális lehallgatásokra, megfigyelésekre derül fény, azonnal felelősségre vonják, vagy eltávolítják, az érintetteket, legyen az bár államelnök (Watergate-ügy), vagy milliárdos. Nálunk ez valahogy nem megy, mi több, egyesek szerint ez a demokrácia. Olyanok szerint, mint például a milliárdos „érintett” Csányi Sándor. És minderre a faramuci demokráciára persze árgus szemmel vigyáz a volt UD-s, aki jelenleg a TEK vezető embere - Hajdú János. Hát nem érdekes?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése