Kár - pótlás - jegy

Olvasván Bihari Tamás „Erzsébet-kártya a kenyéren” című publicisztikáját (Népszava-2012-07-11), különös érzések kavarognak bennem. Részben, hogy milyen is keresztszülőnek lenni (Bözsikém drága –Népszava – 2012. április), részben, hogy milyen is az a bizonyos Cassandrai állapot, amikor senki sem figyel egy jóslatra, másrészt az a bizonyos déja vu, amit akkor érez az ember, amikor egy már átélt esemény materializálódik újra.

Mert az Erzsébet-kártya körül zajló események bizony mintha már lettek volna. És a nem is olyan túl régi időkben.

Mindannyian jól (túl jól) emlékezünk egy bizonyos „kárpótlási jegy” nevű speciális állami értékpapírra, amit 1991-ben talált ki az állam holmi igazságtalanul okozott károk részleges pótlására, s amely csak azoknak hozott hasznot, akiknek tulajdonképpen nem is volt rá szüksége. Emlékszünk, hogy boldog-boldogtalan hirdette, hogy fizetőeszközként elfogad kárpótlási jegyet, s mi rohantunk, hogy vásároljunk belőle mosógépet, tévét, vagy éppen fakanalat. Ennek hatására a rendkívüli mértékben kamatozó (változó névérték!) kárpótlási jegy így vált egyeseknek valóságos kincsesbányává (pl. Kátay, Klapka, stb). Ergo: az állam kárpótlás címén kitermelte a maga kis milliomos-milliárdos rétegét. Hogy ezt is az istenadta néppel fizettette meg, az senkit sem érdekelt. A nép pedig örült a hullott mannának, nem gondolva arra, hogy tulajdonképp saját magának adott a sajátjából, az örömre meg üröm jön egy-két évtized múlva.

Az Erzsébet-kártyára vonatkozóan ugyanez játszódik le. Ismét vannak egyenlőbbek, akiknek van – törvény által támogatott – lehetőségük ezzel az állami zsetonnal bűvészkedni.

Kár – pótlás – jegy. Mit is takar ez a cím?

Benne van a nevében. Az állam, illetve a kormány hozzánemértéséből fakadó kárt valahonnan pótolni kell. Pénz nincs, tehát marad a jegy. Régen nem cifrázták, jegyre ment minden. Krumpli, zsír, hús, és a többi alapvető élelmiszer. Persze mondják az okosok, hogy az régen volt – tán igaz sem volt -, még az átkos bolsi rendszerben és különben is, akkor áruhiány volt. Igaz, csakhogy most is ugyanaz van. Áruhiány ugyan nincs, csak éppen a napi megélhetéssel, a fizetőképességgel vannak nem kis gondok, az élelmiszerjegyet meg a hangzatos Erzsébet-utalványnak, azaz Bözsinek nevezik. Mi a különbség? Semmi! A cél is ugyanaz; utalványra szorítani az alapvető élelmiszerre és szolgáltatásra ácsingózókat, nehogy már eligya a gondolkodásra képtelen pór a kápét.

Az a kormány, amelyik így gondolkodik, nem hogy felelőtlen, de még alattomosan számító is. Arról nem is beszélve, hogy százezreket, milliókat aláz meg, vádolván iszákos, lumpen életvitellel. A most törvénybe iktatott, az Erzsébet-kártyára vonatkozó kormányzati manipuláció, sokaknak okoz nem kis fejtörést, ügyeskedésre kényszerítést és keveseknek bődületes hasznot (lásd: CBA, Coop, stb).

És akkor még fel sem tettem azt a kérdést, hogy akkor mi lesz a tranzakciós adóval? Mert, ha az vonatkozik az MNB-re, miért ne vonatkozhatna az Erzsébet-utalványra is? Hogy is van ez? Vagy erre nem akar válaszolni a zseniális orbáni- matolcsy-i tandem? Persze nem csodálkozok, hisz manapság már az adót is megadóztatják. Nem akarok ötleteket adni, de cseppet sem lenne meglepetés, ha az Erzsébet-utalvány mellé kézbesítéskor egy sárga csekket is mellékelnének. Ez lenne az igazi magyar virtus.

Kár! – mondja a Vörös Rébék ártó Rebi nénije a varjú képében. Én meg azt, hogy „Hess madár!”, hiszen érte ezt az országot már elég baj… és elég kár.