Vulkánfiber

Egyre kevesebb vannak azok az idősek, akik leülnek, és a családdal, ismerősökkel körülvéve, lámpafény és a kályha melege mellet mesélnek a fiatalabbaknak. Mondom, egyre kevesebben.

Mert manapság már nem divat mesélni az elmúlt időkről, átadni élményt, tapasztalatot az új nemzedéknek. Részint talán azért, mert rohan a világ, nincs rá idő, nincs rá türelem a napi megélhetési gondok közt, és talán azért is, mert az internet terrabájtokban mért korszakában nincs is rá igény. Ámbár, ha valaki - mondjuk egy idősebb korosztály képviselője – kissé jobban figyel, akkor észreveheti, hogy a mai fiatalabb generációnak pont ez a legnagyobb problémája Utaznak (száguldanak) az információs világsztrádán, mindenféle bőrönd nélkül bejárják a világot, miközben nem veszik észre, hogy az elszáguld mellettük anélkül, hogy látnának belőle valamit. Frusztráltak, bezárkózottak, begubózódtak és pont azon az eszközön keresztül keresik a kapcsolatot, ami kizár. Kizárja a hangsúly, a mimika, a mondandó személyes érzéseken nyugvó átélésének lehetőségét. Pedig az igény meglenne rá. Ha lehetőségük lenne például egy osztályfőnöki óra kézírásos anyagának elolvasására - ahol arra kérik a nebulókat, hogy írjanak magukról, környezetükről - akkor döbbenetes soroknak és sorsoknak lehetnének tanúi. Tízen- és huszonévesek nyúlfarknyi múltjáról, a beteljesülés reménye nélküli álmairól.  

De hol vannak manapság azok a gyerekek, azok az unokák, akik tátott szájjal hallgatják a nagypapa ezernyi csodával átszőtt meséit? Avagy hol vannak azok a nagypapák, akik mesélhetnek fiaiknak, unokáiknak anélkül, hogy azok ne hagynák őket faképnél, mondván fontosabb a tévé, a számítógép, vagy ne rohannának türelmetlenül – letudván a heti-havi „kötelező” penzumot? Megmondom. Itt vannak közöttünk. Egyre kevesebben egyre szürkébben és egyre erőtlenebbül. Én most elképzelem, hogy itt ülnek körülöttem a mesére éhes fiatalok, és figyelnek minden szavamra…, ami egy bőröndről szól.

Volt annak idején - a nem is olyan távoli múltban - egy eszköz, egy használati tárgy. A neve: Vulkánfiber. Igen így, nagybetűvel, hiszen kiérdemelte ezt a tiszteletet.

A Vulkánfiber egy bőrönd volt, egy utazáshoz nélkülözhetetlen eszköz. Papírból sajtolták, strapabíró fogantyúval, és a sarkait alaposan megerősítették, hogy bírja az utazást, a hányattatást, a történelem viszontagságait. Mert ez a tárgy maga történelem. Elrejtve benne megannyi sors, dráma, élet és halál. Emberi léptékű volt, hogy könnyen lehessen cipelni. Nem volt rajta gurulós kerék és kihúzhatós számzáras nyél, hogy húzni lehessen, mint manapság, de a célnak tökéletesen megfelelt. Mennyi mindent lehetett belepakolni. Ruhát, fogkefét, élelmet, iratokat és írógépeket – éppen mikor, és mire volt szükség.

Volt olyan, hogy csak apróságokat rejtett, de olyan is volt, amikor egy egész életet.

Belefért akár egy teljes ház, legyen az putri, vagy kastély, százholdas birtok csakúgy, ahogyan a négyszögölnyi parcella. Volt, hogy gondosan, ráérősen simították tartalmát, de volt, hogy kapkodó, reszkető kezek hajigáltak belé mindenféle, hirtelenjében fontosnak vélt kacatot. Használták rendeltetésszerűen, de használták ülőkének és fejpárnának is egyaránt, de lehetett fegyver és pajzs is egyszerre. Hol az Orient expresszen tűnt fel, hogy egy marhavagonban. Elhelyezhették szépen, óvatosan, de akadt, hogy csak úgy hajigálták, mint valami megunt vacakot. De ő mindent kibírt és mindent túlélt. Élt, megélt és túlélt. Vizet, tüzet, békét és háborút, dacolt az idővel és az idővel. Taposták cipők, csizmák és bakancsok, csupasz talpak és lánctalpak. Keményre impregnált borítása kopogott, amikor eső mosta és kopogott, amikor könny. Borította hó és borította vér, de szolgált kitartóan és hűséggel, mint valami jó inas.

A Vulkánfiber beutazta az egész világot, s ott volt mindenhol, ahol a szükség, vagy a sors úgy parancsolta. Utazott milliónyi magával a tengerentúlra mocskos teherhajón és utazott csillogó óceánjárón. Lebegett elhagyatva, gazdátlanul úgy a tenger, mint a Duna hullámain. Robogott céltalanul a végzet vonatain, rázkódott ökrösszekéren útban a határok felé, vagy egyszerűen csak sétált az elhagyott országúton, magában hordozva megannyi reményt és reménytelenséget. Társa lehetett dölyfös diktátornak, vagy vágóhídra szánt szerencsétleneknek.

Volt idő, amikor a Vulkánfiber maga volt a megtestesült titok. Nem tudhattuk mit rejthet. Lehetett fogarany, de lehetett akár aranyfog is. Ugyanúgy lehetett benne röpcédula, vagy kékcédula, mint ahogy rejthetett úgy bibliát, akárcsak pokolgépet. Tömve lehetett szalonnával, de konghatott az ürességtől is. Egyik Vulkánfiber az emlékezés leveleit hordozta, míg a másik a feledését, amire azt mondták, bár soha ne került volna elő. Akárhogy is, a Vulkánfiber titka gyakran sorsokról döntött. Egyéni és tömegsorsokról, mennybemenetelről, vagy pokolrajutásról. 

Mindeközben Tanú is volt. Tanúja a jóságnak és gonoszságnak, hősiességnek és gyávaságnak, születésnek és elmúlásnak. Tanúja az állandó változásnak, miközben ő maga maradt az örökkévalóság. Látott emberi dicsőséget és hanyatlást, látta családok, népek, országok széthasadását, egybeolvadását és újbóli széthasadását, s látta a harcot. A világok harcát. Mert a Vulkánfiber a nagybetűs tanú volt. Az egyetlen és hiteles tanú. A történelem tanúja.

Mostanság az a kevés, tisztes öregkort megért Vulkánfiber ott fekszik valahol öreg ágyak alatt, szekrények mélyén, vagy egy pince dohos sötétjében. Tartalmukat vagy már rég belepte a por és a penész, vagy csak úgy konganak üresen. Egyik-másik szerencsésebbje talán kisuvickolva talál egy nosztalgiázó gazdát, s vele új életet, de a legtöbbje megunva és elfeledve vár az enyészetre. Ám ürességükben is ők a minden. Ők az emlékezés. Az emlékek kitartó hordozói. Akárcsak azok nagypapák, akiket nem feledtek el, és akik még mesélhetnek gyermekeiknek és unokáiknak. Az olyanoknak, akik még nem vesztek el teljesen a kommunikáció útvesztőjében.