Szomorúan olvastam Németh Péter „Állítsátok meg” című írását a Népszavában.
Mondom, szomorúan, mert végtelen elkeseredettség, tehetetlen düh sugárzik az egészből, mintegy kiáltásként felfoghatóan.
Megvallom, hogy én is valami hasonlót érzek.
Mert hiába kiabálunk, hiába integetünk, az emberek befogják a szájukat és a fülüket, eltakarják a szemüket, nem véve tudomást arról a galádságról, ami a Magyar Köztársaság jogállamisága, de egyáltalán: ami a magyar lakosság ellen itt és most zajlik.
Mint három majom, úgy ülnek a vonaton, és nem vesznek tudomást arról, hogy hamarosan elrobog velük a végzet. A végzet, ami elszabadult lőszerszállító vonatként dübörög, és aminek a masinisztája - valamiféle narkotikus álomvilágban - csak ücsörög a vezetőfülkében, miközben elszáguldanak mellette a tilosra állított jelzők és a leengedett szemaforok.
A három majom csak ül, leszegett fejjel tagadja meg a valóságot és vár. Mintha nem is egyazon a vonaton ülnének. A háromból kettő bizonyára hallja a kerekek egyre gyorsuló csattogását, a sínek jajgató sivítását, és a háromból kettő valószínűleg látja is a vészjóslóan elmosódott tájat, de mindhárman némák és lebénultak. Vajon miért? Mire várnak?! A végső elmosódásra? Miféle hipnotikus erő az, amelynek hatása alól nem bírnak szabadulni?
Veszprémben, a nyugdíjfolyósítónál már felvillant az utolsó, a legvégső figyelmeztető jelzés.
Itt a pálya vége!!!
Mi, megrögzött tintapusztítók, csak egyet tehetünk: ordítunk, ahogy a torkunkon kifér, figyelmeztetve a közeledő katasztrófára. A vészfék meghúzása már a három majom feladata, mielőtt végleg elsöpör mindnyájunkat a mindent felemésztő robbanás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése