Hitvány ebek

„Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elő egy velszi bárd!”


 

Meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek. Mindennek van oka és okozata. Ilyen lehet a kormány újabb rendelet-tervezete is, amely csak és kizárólag a magyar kutyafajtáknak bocsátana ki törzskönyvet. Őshonos fajtáknak. Úgymint magyar vizsla, komondor, kuvasz, stb. S hogy mennyire nem véletlen a felsorolás rendje sem…

Nos, kezdetben lőn a vizsla. Nem német, ó dehogy, szigorúan magyar. Eme echte nemzeti „Magyar Vizsla” volt hivatott zengeni „Eduárd” tetteit. Természetesen kizárólagossággal. Hogy milyen eredménnyel, az tudjuk, mint ahogy azt is, hogy az igazi vizsla hamar jelzi a kacsákat. Sajnos (vagy hál’ Istennek?) erről az őshonosról is kiderült, hogy keverék, a fajtatisztasága hagy némi kívánnivalót, a törzskönyve pediglen merő hamisítvány. Szerencsére hamar elköltözött az örök vadászmezőkre, ámbár az általa termelt rengeteg „kutyapiszkot” mind a mai napig takaríthatjuk utána.

Aztán itt van egy másik őshonos, egy bizonyos látásában korlátozott komondor, amely szintén zengte a dicsőt, a honi igazságszolgáltatásról – mit nem beszélek -, szóval a honi hazugságszolgáltatásról. Ősiség ide, törzskönyv oda, ő lett a bűnbak, azaz bűnkomondor tipikus megtestesülése. Szegény pára máig nem tudja, hogy lénye, pusztán egészségi állapota miatt is, örökre beivódott a magyar közhelyszótárba.

Most pedig megjelent a harmadik, egy virtigli ősmagyar kuvasz, aki nem átallotta kiugatni, hogy Vereckénél bizony nem csak jellemes migráncsok özönlötték el a kies Kárpátok medencéjét. Azok leszármazottai bizony itt élnek közöttünk és halmoznak el minden földi jóval. Hallal, vaddal, s mi jó falattal, mi szem-szájuknak ingere. Kis malőr, hogy ez az inger egy másfajta ingert generál. Mégpedig a düh ingerét. Ugyanis az elhalmozás többnyire a más zsebéből történik. No, ez az a momentum, amit egy megvesztegethetetlen kuvasz nem hagyhat szó nélkül.

De van nekünk pulink is, általában logó-szinten, jelképezve a birkák iránti elkötelezett hitet, és azt a tényt, hogy a magyar a pulinál tudja legkevésbé, hogy merre van az előre és merre a hátra. Van pumink is, a tenyésztők hülye, minden tekintetben belterjes működésének ékes bizonyítékaként. Szerencsére a pumi okos állat és tudomást sem vesz a dolgok ilyetén folyásáról. Ő csak terel és rendíthetetlen híve, a juhászoknak és Juhászoknak. Van még valamiféle mudink is, amely fajta mindenkinek magyar, csak nekünk nem. Olyan ő, mint az integrációba belerokkanó kisebbség. Magyarnak magyar, csak nem látszik rajta. Mert nem akarják annak látni.

Tehát itt dicsőülnek nekünk a mi pedigrés ebeink. A gond csak az, hogy rajtuk kívül még él kis hazánkban pár millió egyéb fajta. Kiskutyák és nagyok, avagy akik nagynak képzelik magukat, színesen, mindenféle „kutyabőr” nélkül, meglehet hitványul, mégis oly jellegzetesen. Nekik tök mindegy, hogy van passzusuk, vagy nincs, és az sem nagyon izgatja őket, hogy miféle ékes-pecsétes okmány kíséri a pedigréjüket. Igazság szerint tojnak ők a pedigrére, olykor a szó szoros értelmében. Ők csak élni akarnak, szaporodni, és az sem baj, ha ezen aktus eredménye egy kevésbé nemzeti, de annál szívósabb „korcs” lesz.  És még valami: Magyar fajta, vagy sem, mind szeret ugatni. Kötetlenül és szabadon. Azt meg kimondottan utálják, ha láncra verik őket. Akkor acsarkodóvá, vaddá és kiszámíthatatlanná válnak.