Foggal-körömmel, avagy menekülni csakis előre

Nem tudom elgondolkodott-e valaki azon, hogy milyen is az – úgymond – politikusi „életpályamodell”? Vajon miért ragaszkodnak a politikusok annyira politikusi státuszukhoz, miért kapaszkodnak foggal-körömmel a székükbe? Az, hogy nem értenek máshoz, az szinte evidens, nem igényel részletes vizsgálatot. Viszont van pár momentum, amit érdemes górcső alá tenni.

Talán a legfontosabb, hogy a szamárlétrán feljebb jutni, a hatalmi piramist megmászni nem könnyű dolog. Mászni egyébként mindenki szeret - a gyerek leginkább -, ám a politikus különösen. Az viszont kevesükben tudatosul, hogy ez egy egyirányú út, visszafordulni nem lehet, mert akkora a mögöttes tolongás. Aki nem mászik, azt pillanatok alatt félrelökik, mélybe taszítják.

Az sem elhanyagolható szempont, hogy a politikus mondhat akármekkora blődséget, okozhat bármekkora kárt az országnak, szinte lehetetlen felelősségre vonni. Részben védi a mentelmi jog, részben az alkotmány. Már ahol van. Egy hivatalban levő politikai vezetőt politikai tette és annak hatásai miatt képtelenség bíróság elé citálni. Az ilyen ritka, mint a fehér holló. Egy diktatúrában pláne. Egy ország, egy állam tűrőképessége hatalmas. Ahhoz forradalom kell, ország- vagy világégés, hogy egy vezető politikust bíróság elé állítsanak és el is ítéljék. Vannak persze olykor üdítő, vagy éppen tragikus kivételek, de ahhoz valódi demokrácia, vagy valódi anarchia szükségeltetik.

Szóval a politikus mászik, hiszen kénytelen rá, már csak a nemzeti felelősségre vonás (választási kudarc?) demoklesz- kardja miatt is. Ha egy kormányfő hibát hibára halmoz, feje felett sűrűsödnek a fellegek, leginkább háttérbe vonul, vagy… vagy átalakul. Jobb esetben mondjuk államfővé, rosszabb esetben egyszemélyi vezetővé, azaz diktátorrá. A hatalom nem engedheti el, ahogy ő sem a hatalmat, hiszen a piramis-mászókáról számtalan „sorstársat” sodorna magával. Ha valamely politikus kikerül a mentelmi jog hatálya alól, nem védi a meg a jóisten se. Acsarkodó irigyek, vagy vérben forgó szemű igazságkeresők esnek azonnal a torkának. Diktatúrákban különösen igaz mindez. Egy diktátort ugyanaz a rendszer taposhat el, amelyet éppen azért alkotott, hogy megvédje, azaz a fagyi visszanyalhat.

Egy politikus – főleg ha képviselő, azaz megélhetési politikus – politikus marad élete végéig, illetve amíg más politikusok hagyják. Szépen elücsörög a parlament padjaiban, vagy egyéb intézményi bársonyszékében, bőszen bólogat, néha nyomogat valamilyen gombot, (valamilyet, mert hisz legtöbbször lila gőze sincs, hogy mire szavaz és ezzel milyen kárt okoz az országának), felemeli egyik-másik kezét, majd felveszi a nem kevés juttatását, ami persze köszönőviszonyban sincs az ár-érték aránnyal.

 
Háromféle politikus létezik. Az ostoba, a sunyi és a semmit és senkit nem respektáló törtető.
Az ostoba az ostoba, ám annyira mégsem, hogy eltávolodjon a politikusi vályútól. Ők a slepp, a megalkuvás és jellemtelenség megtestesítői, rájuk támaszkodik a másik kettő. A törtető a legrosszabb, ő az, akinek semmi sem szent, még egy ország, vagy nemzet sorsa sem, s ő az, aki a szó szoros értelmében bármi áron a csúcsra akar jutni. Hogy ez a csúcs esetleg csupán virtuális? Az a legkevésbé sem érdekli. Az ilyenek közül kerül ki a legtöbb diktátor. A politikusok zömét azonban a sunyik teszik ki, mondhatni ez az általános. Egy politikust nem gyötör bűntudat, nincs felelősségérzete, mert hisz munkájának nincs gyümölcse csak következménye. A politikus különös állatfaj. Egyik kezével simogatja a gyereket, míg a másikkal elveszi a nyalókáját, és röhög azon, ahogy mások zokognak.

A politikusi felelősség és felelősségre vonás kérdése mindenhol, minden rendszerben kardinális kérdés, mint ahogy az is, hogy egy politikus tulajdonképpen mivel is foglakozik. Súlyos tévedés azt hinni, hogy egy politikus a köz érdekében tölti el óráit, napjait.. Ó, nem! Egy politikus idejének nagy részét azzal tölti, hogyan védje meg… önmagát. Várat épít, árkot ás, kerítést húz, véderőt toboroz. És sűrűn tekinget hátra, hiszen nyomában az ellen, illetve ellenérdek. Nem véletlen, hogy azok a politikusok, akik nagyon magasra jutnak a hatalmi létrán, legtöbbször nem csak megszédülnek, hanem pszichés zavarral is küzdenek, ami leginkább üldözési mániában nyilvánul meg. Ez az állapot pedig könnyen átcsaphat mérhetetlen arroganciába. A birtoklási vágy csak mellékhatás, egy eszköz, amely nemhogy gyógyítana, hanem súlyosbítja az állapotot. Leginkább annak az országnak az állapotát, amely kitermelte az efféle politikusokat.

Összefoglalva: Politikus volt, van és lesz. Egy szükséges rossz, amely forgatja a történelem kerekét. Ezért fontos, hogy kiépüljön egy valódi demokrácia, ahol a fékek és ellensúlyok rendszere vissza tudja tartani a túlságosan magasra törőket, előremenekülőket, megnyesheti a túlontúl kapaszkodó körmöket. Egy ország, egy nemzet csak addig áll szilárdan, amíg hatalmi piramisának alapja is stabil. Van egy ország, ahol ezt az alapot gránitszilárdságúnak hazudják, holott csupán egy porló-máló homokkő halmaz. És ha ez a piramis ledől… mindnyájunkat maga alá temet.