Hülyeségszilánkok LXVI

A képen látható gyöngyszemet ollóztam az egyik napilap mellékletéből, mintegy az úttörő 12 pontjaként. Első ránézésre a felületesebb szemlélő csak bólogat, talán még tesz is egy próbát, ám alaposabb elemzés után rá kell döbbenjen, hogy úgy hülyeség, ahogy van. Mert nézzük csak!

Az első pont még elfogadhatónak mondható lenne, ha… ha nem lenne az a fránya kilencedik pont. Ha ugyanis csak gyümölcs a kötelező esti menü, akkor hogyan domináljon a zöldség? Egyáltalán: mit nevezünk – úgy aproximatíve – esti óráknak?

A második pont szintén felvet néhány kérdést, mert mi az, hogy egyszerre csak egyféle gyümölcsöt fogyasszunk? Nekem speciel – bármennyire is nagy a pofám – nem fér a számba egyszerre egy narancs és alma, még akkor sem, ha csak ribizli volt a kezdés. Arról nem is beszélve, hogy mi lesz akkor a gyümölcssalátával? Pláne ha bio. Mert ezek szerint a gyümölcssaláta is tiltott gyümölcs.

A harmadik pont „szinte kötelező” jelege szinte dühítő. Minek igyak, ha nem vagyok szomjas? Vagy a vesekő-biznisz keze tette be ide is a lábát?

A negyedik pont sem piskóta, a frissen facsarással, mert arra azért kíváncsi lennék, hogy hány magyar háztartásban rendszeresített eszköz a gyümölcs- és zöldségcentrifuga. Arról nem is beszélve, hogy ilyen alapon az összes gyümölcslé és bébiital gyártó mehetne a levesbe. Illetve a lébe. Úgy táplálkozástudatosan.

Az ötödik pont. Hát kérem tisztelettel, ez csakis az alkohol ellen van kitalálva. Mert nehogy már murcisodjon az a nyüves, frissen facsart szőlőlé. Hogyne! Egyébként csak jelezném, hogy a fahéj és szegfűszeg – nem beszélve az édesköményről – nem gátol, csak ízesít. Nagyszüleink például ezekkel együtt erjesztették a diópálinkának valót.

Félúton vagyunk, hát fogadjuk meg a tanácsot, és rágjunk meg alaposan a többi előírást is!

Hetedik. Ez a kedvencem. Ahány főétkezés, annyiszor… szóval ürítsünk. Szarjunk bele abba a népi megállapításba, hogy a napi háromszori, vagy annál több már hasmenés, ha meg kevesebb az meg szorulás. Majd jön a vizesember, akár az Indul a bakterházban, és hagymát dug a hónunk alá.

A nyolcadik intés amolyan töltelék. „Sose lakjunk jól”. Szinte mondani sem kellene, a mai magyar viszonyokat figyelembe véve evidensnek tűnik (gyermekélelmezés, közmunkások, minimálbéresek és nyugdíjasok tekintetében különösen), hiszen sose lakunk jól.

A kilencediket már megvitattuk.

Tizedik. Na ez…  Mit ne mondjak – tipikus! Szóval legyen a zabában nyers is. Akkor fel teszem az obligát kérdést: Ha én benyomok egy tatárbifszteket, jófajta, teljeskiörlésű gabonából készült pirítóssal (a hozzávaló tarósítószer és adalékmentes komlószörpöt most ne is említsük), úgy helyesen táplálkozok? Elvégre csupa nyers, nem beszélve a népnemzeti, nyereg alatt puhított hagyományőrzésről.

A tizenegyedik pont olyan, mint a nyolcadik. Felesleges. A 4-5 órás étkezések közötti minimum idő (a magyarok legtöbbjének természetes, mi több, akár a duplája is lehet), kapásból elfelejti a tízórait és az uzsonnát. Magyarázzák ezt meg egy örökmozgó és örökké éhes gyereknek.

Ím elérkeztünk a tizenkettedikhez, a biohabhoz a biotortán. Ez a pont azt taglalja, hogy evéskor csak az étkezésre koncentráljunk, ne foglakozzunk semmi mással. Rendben van. De mit mondok a kollégának munkaebéden, vagy a barátnőmnek, akit meghívtam egy vacsorára és a népszaporulat aktuális kérdéseiről akarok vele értekezni? Azt, hogy fogd be és zabálj? Nem hiszem, hogy nagyon díjaznák. Ez a „magyar ember evés közben nem beszél” hozzáállás már a történelmi időkben sem jött be, ergo ez a pont megkoronázása az egészséges táplálkozási mánia hülyeség gyűjteményének.