 |
| A fotó illusztráció |
Olvasván a Népszava keretes híradását és elnézegetve a
csatolt fotót, amelyen Szijjártó Péter külügyér rácsodálkozva gyakorolja a
betanított munka mesterfogásait, csak csettinteni tudok. Ez igen! Örkény István
Tót családja még csak dobozolt, de az idő halad, így hát tubust gyártunk doboz
helyett, a kézi papírvágót felváltotta az automata műanyagvágó, az áldást pedig
nem egy labilis őrnagy, hanem egy nem kevésbé labilis miniszter osztja. Nyilván
azért, mert a vezér éppen nem ért rá.
A híradás szerint egyébként a tubusgyártást hatvan, magasan képzett, idegen nyelven – netán svájciul, vagy argentinul - perfekt beszélő, munkatárs végzi (meglehet többdiplomás tanárok, vagy magasan képzett, ám korai nyugdíjazású tűzoltók), akiknek potom 300 milliós állami támogatással sikerült „Európa szégyenpadjáról” (Sz.P.) a futószalag mellé állniuk. Hiába no, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, miért jönne hát ide állami támogatás nélkül egy svájci tubusgyártó. Meg gondolom az adókedvezményért, ami a munkahelyteremtésért stratégiailag jár. Az olcsó munkaerő - mint szempont - szemenszedett hazugság.
Ám belegondolva, igazán csak köszönettel tartozhatunk a helvéteknek, hiszen a magyar könnyűipar tubusgyártó lehetőségei meglehetősen korlátozottak, lévén, hogy a könnyűipar - de facto - nem is létezik. Üdítő kivétel talán a dobozhoz való paírgyártás. Viszont és ezért, dobozolni még mindig profi módon tudunk, lerobbant volt gyártelepek épületeiben, mindenféle külhoni segítség nélkül. Egyébként is a tubus olyan nemzetidegen. Valahogy nem tud integrálódni. A paprika- és gulyáskrémben például szeretjük, de a fogpaszta kicsavarásakor berzenkedünk, ezért nem is nagyon használjuk. A magyar tubus meg egyébként sem felel meg az exportképességi szabványnak. Szóval a hiper-szuper tubus, maradjon csak a hanyatló nyugat ópiumának, mi meg el leszünk továbbra is a dobozokkal, hiszen dobozgyártó nemzet lennénk, vagy mifene. Kínai cipőt csomagolni különben is csak dobozba lehet, a tubusba nem férne bele sem a cipő, sem a magyar lábszag.
A híradás szerint egyébként a tubusgyártást hatvan, magasan képzett, idegen nyelven – netán svájciul, vagy argentinul - perfekt beszélő, munkatárs végzi (meglehet többdiplomás tanárok, vagy magasan képzett, ám korai nyugdíjazású tűzoltók), akiknek potom 300 milliós állami támogatással sikerült „Európa szégyenpadjáról” (Sz.P.) a futószalag mellé állniuk. Hiába no, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, miért jönne hát ide állami támogatás nélkül egy svájci tubusgyártó. Meg gondolom az adókedvezményért, ami a munkahelyteremtésért stratégiailag jár. Az olcsó munkaerő - mint szempont - szemenszedett hazugság.
Ám belegondolva, igazán csak köszönettel tartozhatunk a helvéteknek, hiszen a magyar könnyűipar tubusgyártó lehetőségei meglehetősen korlátozottak, lévén, hogy a könnyűipar - de facto - nem is létezik. Üdítő kivétel talán a dobozhoz való paírgyártás. Viszont és ezért, dobozolni még mindig profi módon tudunk, lerobbant volt gyártelepek épületeiben, mindenféle külhoni segítség nélkül. Egyébként is a tubus olyan nemzetidegen. Valahogy nem tud integrálódni. A paprika- és gulyáskrémben például szeretjük, de a fogpaszta kicsavarásakor berzenkedünk, ezért nem is nagyon használjuk. A magyar tubus meg egyébként sem felel meg az exportképességi szabványnak. Szóval a hiper-szuper tubus, maradjon csak a hanyatló nyugat ópiumának, mi meg el leszünk továbbra is a dobozokkal, hiszen dobozgyártó nemzet lennénk, vagy mifene. Kínai cipőt csomagolni különben is csak dobozba lehet, a tubusba nem férne bele sem a cipő, sem a magyar lábszag.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése