Hullámvasút

Tömörülünk, nyomjuk egymást a hullámvasútra, mert ilyenek vagyunk, ilyen a kábulatra kiéhezett és elvakult tömeg. Azt se bánjuk, ha nincs fékező, azt sem bánjuk ha csak a szerencse visz minket a végzetünk felé, mert az érzés… elszakadni az anyaföldtől, ha csak pillanatokra is, de érezni a gravitáció talmi hiányát.

”Nem volt vészhelyzet”, írja az újság. Ugyan majdnem kisiklott - írja ugyanazon napilap pár sorral lejjebb -, de az oldalfal (szerencsére a kitűnő konstrukciónak, az erős faanyagnak és a rendkívüli szolgálatra berendelt védangyal-seregnek) megtartotta. Mert nem volt vészhelyzet. Ahogyan fékező sem. Hogy hol volt, talán a szükség szólította, vagy egyéb hivatalos elfoglaltsága korlátozta – ki tudja?! A lényeg, hogy nem történt tömegkatasztrófa. Mert az ortodox szerkezet bírta. Még fékek nélkül is.

Azért az asszociatív készséggel megáldottak nyilván látják a párhuzamot hullámvasút és „hullámvasút” között. Látják, hogy a fékek és ellensúlyok hiánya vészhelyzethez, olykor tragédiához is vezethet.

A mi magyar hullámvasútunk egy sajátos, mondhatni antik szerkezet. Recseg-ropog ugyan, mindig toldozni-foltozni kell…de kitart. Immáron több mint ezer éve. És ha valaki egyszer beszáll, végig kell menni, („…itt élned, s halnod kell!”). Hol fent, hol lent. Ha pedig egy fékező nincs a helyén, az egész rendszert veszélyezteti. A fékező a rendszer kulcsa. Ő az, aki sokadszor száguldja végig ugyanazt a kört, és nyilván már nagyon unja. De bármennyire is unja, az a feladata, hogy a kezdetnek legyen vége is, és ne legyen maga a vég. Ez a kötelessége, ezért tartjuk, ezért ül ott, ahol, hogy kontrollálja a fékevesztett száguldást. Például a parlament ellenzéki padsoraiban, a legfőbb ügyészi székben, az Alkotmánybíróságon, stb.

A mi hullámvasútunk nem Gripen – ahogyan azt Pápai Gábor, a Népszava karikatúristája oly érzékletesen ábrázolta. Nem szárnyal a levegőégen, és nincs benne katapult, hogyha elcseszünk valamit, vagy a fék mondja be az unalmast, akkor biztonságba repítsen minket. Ha itt valamit elrontunk, vagy hanyagul kezelünk, akkor bizony a mélybe zuhanhatunk, kábulattal, elvakultsággal együtt.

A mi hullámvasútunk nem az egekbe szökő modernitás jelképe, sokkal inkább a hagyományé. Van aki, többször is végigmegy rajta, de van akinek uncsi, és inkább „angolosan” lelép. Volt már ilyen a történelem folyamán, többször is. De bármennyire ósdinak tűnik, mégiscsak a miénk. Egyszer az életben mindannyian kipróbáljuk és… és valahogy a szívünkhöz nő. Csattogó zakatolásával, nyikorgó drótköteleivel - és mint most - olykor fékezőhiánnyal. De szeretjük, mert ez a hullámvasút jelképezi az országunkat.  Vigyázzunk hát rá, és vigyázzunk úgy másokra is, ahogyan önmagunkra! Fékező nélkül meg ne szórakozzunk! A saját életünket kockáztatjuk.