Déjá vu a teremtésről

Kezdetben vala az első Orbán-kormány kisgazdástól és az ő Nemzeti áhitata. No nem a manapság mindenre rátelepülő „nemzeti” jelzőre gondolok, hanem arra a Nemzetire, ami már félig meglőn ugyan, de mégis maradt mint gödör, egy csonka gúla a „jótanulóknak” , a maga elrettentő valóságában, mintegy mementóként hagyományozva az utókorra, jellemzően a ma is érvényes orbáni filozófiát; „Ez nem a mi agyszüleményünk, ez nem jó, le vele, inkább a puszta!”. Ám akkor még kicsiben ment a játék. Kicsi Schleck, kicsi Ibrahim, kicsi Josip, és kicsi Simicska hosszúbájtilag, és az ő APEH-nevű elefántcsont tornya. Persze voltak akkor is grandiózus alkotások a jobbanteljesítés jegyében, mint például egy tízméteres, az örökkévalóságnak készülő festmény (megörökítvén „nagyjainkat”), vagy egy stílustalan pótszínház a maga bábeltornyával és naszádformájú tavával. De a fák nem nőnek az égig és a kutya éji dala sem hallatszik a Holdig, így hát gyorsan elmúlt az a négy év, s mi mondtuk, hogy spongyát rá, felejtsük el. Nem úgy ők!

Nyolc tavaszra rá vala a második Orbán-kormány az ő KDNP-s, világszégyene arájával, a kétharmadával és… és minden folytatódott ott, ahol tulajdonképpen abba sem maradt. Dúlva-fulva, mert ezt nem mi csináltuk, ez nem jó, le vele, inkább a puszta. És úgy lőn. Lett puszta, legelébb a Parlament körül, és lett gödör is, mindjárt kettő. Az egyikből a Duna csinált tavat, a másikból a „vár ura”, ami így lön dizájn, ám a valóságban várárok, mondván nehogy már az alkotmány egyenesen be tudjon menni az ország házába (nem kis fintora a jelennek, hogy az Alkotmány utca – mintegy szimbólikusan is – nem a Parlamentbe, hanem az előtte feszülő tóba fut). És látja az „Úr”, hogy ez jó.

Nosza mindjárt vérszemet is kapott, mondván: „itt már nem babra megy a játék, hanem húszra, játszunk hát nagyban, azaz húsz évre”. És úgy is tett. Rögvest is iziben megvédte a nyugdíjunkat, hatalmas gödröt hagyva a rendszerben és… és a költségvetésben egyaránt. Aztán fogta magát és jól megalaptörvényezte az alkotmányt, elvégre azt se ő csinálta, tehát le vele! És látá, hogy egyenlőre ez is jó, elvégre alig pártucatszor kellett még módosítani. És lett megint kicsi Schleck, akit most Habonynak hívnak, lett Josip (igaz nem Tot, mégcsak nem is tót, hanem orosz), lett Ibrahim is törökföldről és azerországból, és lett megen Simicska is. Kicsiny malőr ugyan a teremtés folyamatában, hogy most nincsenek hosszú bájtok, csak hosszú utak és hosszú cicik, olyanok, ahonnan a kis farkincások is származnak. De sebaj, elvégre az „Úr” kotonban is úr, pusztában is úr, legyen az sztyepp, vagy a törökszentmiklósi homok – mert inkább a puszta, mint a szégyen. A tehetségtelenség szégyene.

”Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és sötétség vala a mélység színén, és Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.”

Valahogy így kezdődött. Ám van nekünk egy „kisistenünk”, aki bár megpróbálta ugyanezt eljátszani, de „teremtései” (a magánvagyon-teremtést kivéve) valahogy nem igazán jöttek be. Sokkal inkább rombolásai. Mindazon torzók, amik keze nyomát viselik, a jogi- és ellátórendszerektől a közlekedési rendszerekig. Most ül hosszú méla lesben a maga teremtette hetedik napon, hajdanvolt felajzottságának nyomát sem látni. Fáradt, meggyötört, kiégett teremtő benyomását kelti, fizikailag és szellemileg egyaránt. Pihennie kellene. Politikai értelemben végleg.