Sótalanul - sótlanul

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban… élt egy rajztanár. Amolyan művész (egyébként kiváló művész), malaclopóban, nagykarimás festőkalappal, sétapálcával. Rettenetesen utálta, hogy neki általános iskolásokat kell rajzra okítania, hisz ő ennél sokkal többre hivatott, nem erre az alantas hivatásra teremtette az Isten. Ennek megfelelően is viselkedett. Felsőbbrendűen és sótlanul. És mellesleg sótalanul. Miként kell ezt érteni…? Elmagyarázom.

A rajzóra az úgy kezdődött, hogy a tanárúr bevonult az órára. Akár egy király. Kalap a fogasra (nem mindig, pláne amikor kicsit szundikálni akart), malaclopó az ablakkilincsre, sétapálca az asztalra, amely tárgy univerzális mivoltát semmi sem bizonyította jobban, minthogy nem csak státuszszimbólum volt, hanem egyben fenyítőeszköz is. Féltünk is tőle, de ez egy ilyen világ volt.

Szóval a felséges úr méltóztatott színünk elé járulni, körülnézett valami rajzolható után (krétadoboz, virágcserép, szemetes kosár), helyet foglalt a „trónon”, királyhoz nem méltóan és jókora disszonanciával fölrakta a lábát a tanári asztalra, majd kibökte: - Rajzoljatok!. És mi úgy is tettünk. Néma csendben.

A mi rajz-királyunknak – a fentieken kívül – volt még egy különös szokása. A zakózsebe tele volt… Na mivel?  Soha nem találnák ki. Nem zsebpiszokkal, nem dohánytörmelékkel, nem is koszos zsebkendővel… hanem sóval. Mert ennek a sónak bizony célja volt. Nevezetesen az, hogy megízesítse a számára sanyarú életet… és a pogácsáját. Ugyanis a király ha felriadt, azzal kezdte, hogy "Csönd legyen!", majd eképp folytatta: - Kobzi fiam, gyere ide! Itt van két forint, lemész az úttörőboltba és hozol nekem két pogácsát. De pattanj, egyik lábad itt, a másik ott. És úgy is lőn. Kobzi fiam hozta a pogácsát és a tanárúr belenyúlt a sóval tömött zsebébe és akkurátusan megsózta a már akkor is ízetlen iskolai ételkínálatot.

Nos, így válhat a só, mint olyan… történelemmé. Hogy mindezt most miért is vetettem papírra? Talán azért, mert azt olvastam az újságban, hogy egy gimnáziumban elkobozták egy tanulótól az otthonról hozott sószóróját, „arccal az egészséges közétkeztetés felé” jelszóval és egy idióta kormányrendeletnek köszönhetően. Hiába no, bár az idő halad és az élet változik, az emberek ízlelőbimbói, szervezetük  szükségletei nem. Javaslom tehát azoknak a gyerekeknek, akik igénylik a sót, hogy ne sószóróban, hanem a zsebükben vigyék a kurrens ízesítőt. Talán így nem buknak le ebben a kifordított, sótlan és sótalan magyar világban.

Jut eszembe: Régen a só fizetőeszköz volt (van a világnak olyan része, ahol most is az). Régen volt nálunk egy olyan intézmény, hogy „Sóhivatal”, amelynek helyét utcanév tábla is jelzi, és amely intézmény beépült a magyar nyelv közhelyszótárába, ámbár meglehetősen negatív előjellel. Azt is megjegyezném, hogy például az állatkertben a nagyvadak vödörszámra kapják a sót, mert életbenmaradásukhoz szükségük van rá. Ahogyan a túlmozgásos, fejlődésben levő gyerekeknek is. Hogy is van ez?! Talán a túlképzett diatetikusok és alulképzett politikusok ezt is meg tudják magyarázni.