Ismételten egy méretes gumicsont. Megint olimpiát akarunk
rendezni.
Stadionunk annyi már, mint a tenger, infrastruktúra is állítólag, mi kell még? Ja, hogy pénz is? Ugyan már! Az a legkevesebb! Legalábbis így képzeli el Móricka, meg némely hasonló gondolkodású, nagyformátumú álmodozó. Például Borkai Zsolt cím- és álláshalmozó, vagy Schmitt Pál tiszteletbeli tettestárs, akik teljes mellszélességgel támogatják az ötletet. Orbán már tavaly megpedzette, hogy mindenáron olimpiát akar, és most tessék, megint előkerült a téma. Nem is értem: Miért van az, hogy a diktátoroknak mániája az olimpia? Anno Hitler is olimpiázott, demonstrálva a birodalom erejét, nagyszerűségét és – megejtő szépségét. Úgy látszik ez valami betegség.
Ráadásul nem is akármikor lenne Budapesten olimpia, hanem mindjárt 2024-ben, azaz tíz év múlva, ami egy olimpia megrendezése esetében szinte szempillantás. De mindegy is, pályázunk és ez a lényeg. Hogy ott tolong Ausztrália, Németország, az USA és Olaszország, akiknek nagyságrendekkel jobb állapotban van a gazdaságuk (Törökországot most ne vegyük komolyan) - kit érdekel? Nekünk sokkal nagyobb az esélyünk. Még ha beledöglünk is.
Örülnöm kellene, holott legszívesebben sírva fakadnék, hiszen itt van a szemünk előtt a brazil labdarúgó világbajnokság szemléletes példája (az athéni olimpia hatásairól jobb nem is beszélni), tüntetések, összecsapások előtte és alatt, majd az ország évtizedekig nyögi a pöffeszkedés és úripasszió hatásait, miközben a lakosság kétharmada nyomorog (már megint ez a kétharmad). Hát kell ez nekünk? Úgy látszik, egyeseknek igenis kell. Pukkadjon a szomszéd, a sógor és az ő tehene, minek szállt ki anno a közösből. Hogy a nyomortól már lassan nem tudunk se jobbra, se balra nézni… ez sem számít. Lényeg az olimpia, a magamutogatás és a magyar virtus. A többit meg majd valahogy kigazdálkodjuk, de helyesebb, ha azt mondom, hogy kigazdálkodja az Unió. Vagy nem, ahogy a jelenlegi hozzáállást nézem.
Persze mindez nem érdekli a racionalitáson túli gondolkodást, hiszen olyan jól mutatnak a kihasználatlan, s emiatt milliárdos ráfizetéseket termelő gigantikus sportlétesítmények. Annyira festői mindahány (lásd Felcsút), hogy az embernek szinte belefacsarodik a szíve. Tehát egy a jelszó, hogy olimpiát ide, de iziben és ezeret! A gond csak az, hogy az olimpia egyszeri, aztán irány a brazil világ, suhintott levessel és szárított kenyérhéjjal. Már úgyis kezdjük megszokni.
Stadionunk annyi már, mint a tenger, infrastruktúra is állítólag, mi kell még? Ja, hogy pénz is? Ugyan már! Az a legkevesebb! Legalábbis így képzeli el Móricka, meg némely hasonló gondolkodású, nagyformátumú álmodozó. Például Borkai Zsolt cím- és álláshalmozó, vagy Schmitt Pál tiszteletbeli tettestárs, akik teljes mellszélességgel támogatják az ötletet. Orbán már tavaly megpedzette, hogy mindenáron olimpiát akar, és most tessék, megint előkerült a téma. Nem is értem: Miért van az, hogy a diktátoroknak mániája az olimpia? Anno Hitler is olimpiázott, demonstrálva a birodalom erejét, nagyszerűségét és – megejtő szépségét. Úgy látszik ez valami betegség.
Ráadásul nem is akármikor lenne Budapesten olimpia, hanem mindjárt 2024-ben, azaz tíz év múlva, ami egy olimpia megrendezése esetében szinte szempillantás. De mindegy is, pályázunk és ez a lényeg. Hogy ott tolong Ausztrália, Németország, az USA és Olaszország, akiknek nagyságrendekkel jobb állapotban van a gazdaságuk (Törökországot most ne vegyük komolyan) - kit érdekel? Nekünk sokkal nagyobb az esélyünk. Még ha beledöglünk is.
Örülnöm kellene, holott legszívesebben sírva fakadnék, hiszen itt van a szemünk előtt a brazil labdarúgó világbajnokság szemléletes példája (az athéni olimpia hatásairól jobb nem is beszélni), tüntetések, összecsapások előtte és alatt, majd az ország évtizedekig nyögi a pöffeszkedés és úripasszió hatásait, miközben a lakosság kétharmada nyomorog (már megint ez a kétharmad). Hát kell ez nekünk? Úgy látszik, egyeseknek igenis kell. Pukkadjon a szomszéd, a sógor és az ő tehene, minek szállt ki anno a közösből. Hogy a nyomortól már lassan nem tudunk se jobbra, se balra nézni… ez sem számít. Lényeg az olimpia, a magamutogatás és a magyar virtus. A többit meg majd valahogy kigazdálkodjuk, de helyesebb, ha azt mondom, hogy kigazdálkodja az Unió. Vagy nem, ahogy a jelenlegi hozzáállást nézem.
Persze mindez nem érdekli a racionalitáson túli gondolkodást, hiszen olyan jól mutatnak a kihasználatlan, s emiatt milliárdos ráfizetéseket termelő gigantikus sportlétesítmények. Annyira festői mindahány (lásd Felcsút), hogy az embernek szinte belefacsarodik a szíve. Tehát egy a jelszó, hogy olimpiát ide, de iziben és ezeret! A gond csak az, hogy az olimpia egyszeri, aztán irány a brazil világ, suhintott levessel és szárított kenyérhéjjal. Már úgyis kezdjük megszokni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése