Tanmese egy miniszterelnökszerűséghez

Még gyermekkoromban, volt egy kis közért, ahová gyakran és szívesen mentem vásárolni. Állandó, bejáratott útvonal vezetett a boltig. Ezen útvonal mentén állt egy kertes családi ház, amit két méretes kutya védett. Én meg gyerkőc hősiességgel állandóan ingerkedtem a kutyákkal, persze csak a masszív kerítés védelmében. Történt egyszer, hogy befejezvén a vásárlást éppen hazafelé tartottam és szokás szerint kötözködtem a kutyákkal, azok meg acsarkodtam rám. Bandukoltam a kerítés mellett, ők benn, én kinn, élvezve védettségem, miközben odaértem a kertkapuhoz. Amit a ház tulaja hogyhogy nem, ez alkalommal véletlenül nyitva felejtett. És egy pillanat alatt ott álltam szemtől szembe a két dühös kutyával… és nem védett tőlük semmi. Hol volt már a nagypofa, hol volt a magabiztosság? Elszállt, akárcsak a lélegzetem. Egyszóval rendesen összecsináltam magam az ijedtségtől. Csupán a kutyák jólneveltségén múlott, hogy nem ugrottak nekem. Pedig megtehették volna. De ők tisztelték a határokat, nem úgy, mint jómagam. Hangsúlyozom, akkor még egy taknyos kölyök voltam, tapasztalat, felelősség és veszélyérzet nélkül.

Hogy mindezt miért is mondtam most el? Talán azért, megy egy nagypofájú, ugyanakkor egy velejéig gyáva miniszterelnöknek írom most ezt a levelet, aki a mai napig nem nőtt fel. A pár órával ezelőtt tett nyilatkozata is ezt bizonyította, amikor azt mondta, hogy Magyarország geopolitikai érdeke, azaz nemzeti érdek, hogy Magyarország és Oroszország között legyen valami. Például Ukrajna. Ekkora beszarisággal egy miniszterelnöktől még életemben nem találkoztam. Vagy kell a jópont az EU-tól? Szóval ingerkedünk a „nagymedvével”, nagy a pofánk, de csak addig, amíg van kerítés. Mert lehet azt mondani, hogy „Tovaris konyec!”, meg el is lehet kergetni valakit, aki már ott sincs. Mit ne mondjak, ehhez is kellett a „bátorság”. És most tessék, visszatér a gyerekkori beszariság. Beszarás a közvetlen kontaktustól (amitől mindig is irtózott) attól, hogy netán ismét beköszönt a szőnyeg széle korszak, azaz megint lehet hetente kétszer kiutazgatni Moszkvába jelentést tenni és úgy ugrálni, ahogy a „nagyszomszéd” fütyül. Hát eddig tartott a nagy hősiesség? Most hirtelen fontos lett Ukrajna? De csak mint ütközőzóna, mint kerítés? Emberi jogokról, területi szuverenitásról miért nem ejtett egy szót sem? Hová lett a pökhendiség, hová tűnt a bátorság? Elillant, akárcsak belőlem a nyitott kertkapunál? Én akkor még tíz sem voltam, maga meg már ötven miniszterelnökkém! Ugye érzi a különbséget?

Tudja mire emlékeztet maga? Egy olyan kölyökre, akinek csak háta mögött a bratyóval nagy a pofája. Fenyeget, még talán üt is, egy nálánál erősebbet, de csak addig, amíg a nagytesó ott van és megvéd. Ha meg nincs, akkor behúzza fülét-farkát. Tipikus! Úgy látszik maga ezt már sosem fogja kinőni. Mint ahogy nyilván ebből a tanmeséből sem okul. Kár volt. Mármint kár volt hatalomra törni, a politikai pályát választani, egyáltalán - felkapaszkodni a magas lóra. Vagy helyesebb, ha azt mondom, hogy felkapaszkodni az égigérő uborkafára? Mert onnan lehet csak igazán nagyot zuhanni.