Epicentrum

Nem tudom észrevette-e a nyájas, nemzeti büszkeségtől amorfkeblű honpolgár, hogy kishazánk mennyire épül-szépül. Ezt leginkább a települések központjában érzékelhetjük. Nincs olyan helysége az országnak – falutól a fővárosig – amelynek úgynevezett epicentruma ne indult volna látványos fejlődésnek. Díszburkolat, szökőkút, szoborözön gránitszilárdságú műmárványból, vagy erdélyi nemesfából, pázsit, virág, s mi szem szájnak ingere, nehogy már a díszpolgár ne érezze jól magát az agórán. Sétálgatván a település-központokban szinte belefacsarodik az ember szíve a gyönyörűségbe, nem is beszélve a sorozatban megújuló és díszkivilágított templomokról. Mindez természetesen horribilis összegből, mert ugye a hit (és az uniós támogatás) csodákra képes. Kissé árnyalja ugyan a pompa látszatát, hogy egyre-másra tűnnek fel ezen területeken is a láthatósági mellénybe bújtatott közmunkások, akik valahogy nem nagyon akaróznak a gazdagságot tükrözni. Kezükben seprű és gereblye, amely eszközök ugye mégsem nevezhetők a jólét szimbólumának. Szóval egyre sűrűsödő szabadidejében bandukol a derék honfiú- és leány ezeken a díszhelyeken, figyelő szemek által kísérve és megfelelő viselkedéskultúrával, mert az epicentrumban rendnek, de legfőképpen csendnek kell lenni. Olykor kibicsaklik ugyan a bokája egy-egy selejten, vagy kinyújtott kolduslábon, de összegezve elégedetten veszi tudomásul, hogy Magyarország mégiscsak jobban teljesít.

Csakhogy - mint mindennek - ezeknek a díszhelyeknek is van vége. Távolodván az epicentrumoktól, valahogy csökken a komfortérzet, és szomorúan vesszük tudomásul, hogy a jólét látszata és a valóság mennyire messze esik egymástól. Elég olykor egy utcasarok és az ember hirtelen belecsöppen a rögvalóságba. Omló, máladozó homlokzatok, leszakadó erkélyek, az összedőlés határán lévő házak, elhanyagolt utak, járdák, árkok és földek… és szeméthegyek mindenhol. És ez is Magyarország, ahol már nyoma sincs a jobbanteljesítésnek. Itt már a szegénység az úr, áporodott szaggal és még áporodottabb hangulattal. Valahogy olyan ez az egész, mint a tisztaszoba, amelynek ajtaját szorosan zárva tartjuk és csak jeles alkalmakkor, mintegy pöffeszkedésre nyitjuk ki egy-egy vendég számára, miközben mellette ott a koszos-büdös konyha és az egyre üresebben kongó kamra.

Epicentrum. Nem véletlenül adtam ezt a címet gondolatmenetemnek és nem azt, hogy főtér, city, vagy csak simán centrum. Mert epicentrumnak nevezik a robbanások és földrengések központjait is. Ezen helyek ugyanis kiválóan alkalmasak bizonyos polgári elégedetlenségek kifejezésére is, mintegy fészkét képezve a társadalmi földrengéseknek és robbanásoknak. Különösképpen, ha ez emberek egyre gyakrabban tapasztalják azt a kontrasztot, amely a saját valóságuk és a gránitköves díszburkolatok között van. Ezt a cifra, magyar nyomorúságot.